A temető csendjében bolyongó lélek az utat keresi a Teremtőhöz, fohászkodva és Isten jóságát dicsőítőn, vissza-visszatérő magasztalással – Penderecki zenéje több ezer év távolából hozza a gyász és a hála mélységes mély érzését, megérint, szívbe talál, halottaidat látod vonulni, ahogy magával visznek a dallamok, a lágyak vagy dübörgők, és kaddist mondasz magad is – a Pannon Filharmonikusok hangversenyét hallva a Müpában.
Krzysztof Penderecki Kaddisa a łódźi zsidó gettó felszámolásának emlékére született, a mű négy tételéhez a zeneszerző a gettóba kényszerített tizenéves fiú, Abraham Cytyn írását használta fel, majd Jeremiás siralmait s befejezésül Dániel könyvéből a tüzes kemencében lévő három ifjú énekét. A Müpa hangversenytermében Kesselyák Gergely virtuóz vezényletével a zenekar fergeteges játéka, a Nemzeti Énekkar férfikarának kaddismondó gyásszal átitatott énekhangja csodálatos harmóniát teremt. Ehhez csatlakozik Izabela Matula szoprán, gyönyörű, lírai hangjának sokszínűségéhez Valentin Dubovskoy egyházi szertartások hangvételét idéző tenorja társul – Mácsai Pál Jeremiás sirámaiból vett panaszának dörgedelmes hangjával. Megrendítő a szakrális atmoszféra, elgondolkodtat az elmúlás felett érzett gyötrelmen, és felemel az Isten imádatában, a Teremtő misztériumában.
A Pannon Filharmonikusok – a magyarországi holokauszt 80 éves évfordulójának tiszteletére rendezett – koncertjén három mű szerepelt. Penderecki szerzeményét Erich Wolfgang Korngold Pészahi zsoltára követte, melyet 1941-ben írt Amerikában, Sonderling rabbi felkérésére pészah ünnepére. A rabbi szövegével a maga megmenekülésére is gondolt, hiszen Bécsből a fellángoló antiszemitizmus elől kellett a tengerentúlra távoznia. A pészah, a zsidóság húsvéti ünnepe az egyiptomi rabságból való megmenekülés emlékezete. A dallamos, helyenként mégis bartóki zenére emlékeztető műben a fohász tónusaiban különös érzékenységet érzünk, hálát a szabadulásért, a vegyes kar áhítatos dicshimnuszával és további könyörgéssel a választott nép szabadságának megőrzését. A maga idejében, a háború vérzivataros korszakában ez a könyörgés a kiszolgáltatottak védelmét is kérte a Teremtőtől. Molnár Ágnes szívmelengető szoprán szólója beragyogja a termet, és valahogy különös otthonosságérzetet kelt bennünk.
A harmadik mű Leonard Bernstein Kaddis szimfóniája. Monumentális alkotás, a szerző legszemélyesebb műve, hosszú ideig hordta magában, és csak 1963-ban készült el vele.
Kennedy elnök meggyilkolása megrendítette, voltaképpen az ő emlékezetére írta, de még ekkor sem érezte véglegesnek, örökösen javítgatott rajta. Az első része maga a kaddis, a halál, a gyász, az elmúlás fájdalma, amit a holokauszt meg általában a háború támasztotta gyilkosság is motivál. A kaddismondó Mácsai Pál szavai és a bernsteini zene, a szerző többféle stílust ötvöző zenéjének ellenpontjai, a nyíregyházi Cantemus Fiúkórus csengő hangja felzaklató, különösen a második tétel indulataiban, amikor az imádság számonkéri Istent, hogy miért feledkezett meg a népéről. Merész, mert elkeseredés váltja ki, a személyes fájdalom, amely dühödt zsinattá fokozódik a kórus hangzavarában.
Aztán a csituló indulat kétségbeesésbe, bocsánatkérésbe fordul, kéri Istent, hogy aludjon el, s ne lássa, mit művel az emberiség. Ketevan Abuladze lágy szopránja énekel hozzá altatót. Végül egy scherzo, egy álom, amelyben kérik az Atyát, hogy higgyen újra az övéiben. Torokszorító zene, feldübörög és felível az örökkévalóságba, ahol egyek vagyunk az Atyával. A zenekar mindhárom műben bizonyítja, hogy hihetetlen finomságokra, roppant változatos játékra képes, az első perctől magával visz, és egy pillanatra sem enged ki bűvköréből. A koncert így nem csak nagyszerű zenei élményt nyújt, de az élet és a halál, a reménytelenség és a reménykedés, a földi lét és az örökkévalóság felemelő érzését is.
Amikor a holokausztról beszélünk, sokszor számokat sorolunk. Anne története azért is vált ilyen ismertté, mert végre egy arc, egy személyes hang lép a „szám” helyébe – véli Pusztai Tünde, aki az Amszterdami Anne Frank Alapítvány – december közepéig a pécsi Kodály Központban „vendégeskedő” – utazó tárlatában vezeti a látogatókat. Az alapítvány azon túl, hogy Anne családjának egykori rejtekhelyén fogadja az érdeklődőket, három tárlatot utaztat szerte a világban. – A Pécsett látható Ha az lehetek, aki vagyok című kiállítás az identitás kérdését feszegeti. Hiszen Annénak is három identitása volt: a zsidó mellett a holland és a német, s számára mindhárom fontos volt. Úgy gondoltam, hogy egy ilyen többnemzetiségű városban, mint Pécs, ez különösen érdekes lehet – meséli a művészettörténész végzettségű Tünde.
Amikor azt kérdezem, mi az a kérdés, amelyet a diákok a leggyakrabban tesznek fel, akkor némi hezitálás után azt feleli: az, hogy nekik ezzel mi dolguk. – Sok német turistát fogadunk az amszterdami múzeumban, és ők magától értetődőnek tartják, hogy a múltunkkal szembe kell néznünk, hiszen a történelmünk megismerése a jelenünk szempontjából is elengedhetetlen.
A kiállítás január közepén a pécsi Csontváry Múzeumba kerül, ahol február végéig lesz látogatható. – A program fontos része, hogy diák tárlatvezetőket képzünk. Egészen más, ha ők viszik körbe a kortársaikat. A Kodály Központban én vezetem a csoportokat, de a múzeumban már javarészt diákok várják az érkezőket – fűzte hozzá Pusztai Tünde.
– Pécsett csaknem négyezer deportált zsidó ember közül mindössze tizenkettő emlékére helyeztek el korábban botlatókövet. A Mangold család történetének kutatásában Schweitzer Gábor egyetemi tanár is közreműködött. Előkerült a 12 éves fiú gimnáziumi bizonyítványa és a pár házassági anyakönyvi kivonata; megrendítő volt a család történetébe bepillantani, megérinti az embert.
Schweitzer Gábor, a Társadalomtudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa a pécsi hangversenyt megelőző előadásában személyes élettörténeteken keresztül villantotta fel a pécsi zsidóság történetét „Boldog vagyok, hogy (…) itt lakhatom a kedves szép Mecsekaljában” címmel. – Az idézet a csaknem tízéves Klein Líviától származik, akit – feljegyzései szerint – örömmel töltött el, hogy Magyarországon született, láthatta a Dunát, fürödhetett a Balaton „csodás kék vizében” és itt lakhatott „a kedves szép Mecsekaljában” – kezdte előadását a Nemzeti Közszolgálati Egyetem egyetemi tanára, majd hozzátette: – Klein Lívia rövidre szabott életéből ekkor már csak négy-öt esztendő volt hátra. 1944 nyarán azon Pécsről elhurcoltak közé tartozott, akiket a halál- vagy munkatáborok valamelyike elemésztett.
Schweitzer Gábor a 18-19. század fordulójától – az első itt letelepedő családoktól kezdve – vette számba a pécsi zsidóság történetét egészen 1944-es deportálásukig.
A Pécsen élő zsidók száma a 19. század első felében indult növekedésnek, az 1846-os összeírás 45 családfőt sorolt fel. A családfők között egyaránt találunk tehetős és kevésbé tehetős terménykereskedőt, kalmárt, szabót, sapkakészítőt, használtruha-kereskedőt, likőrárust, kalligráfust, metszőt, templomszolgát – fogalmazott. A reformkortól a zsidók letelepedését korlátozó adminisztratív akadályok megszűnésével egyre többen telepedtek le a városban, a 19. század utolsó harmadában pedig már világossá vált, hogy az egyre gyarapodó közösség „kinőtte” a Citrom utcai zsinagógát, és egy új építésébe fogott, amelyet 1869-ben adtak át – összegezte a kutató, aki az épület Angster orgonájának különlegességéről is mesélt az akkori hírlapi tudósításokból és az orgonaépítő naplójából szemezgetve.
Majd a 20. század első felének pécsi zsidóságáról szóló emlékezést idézett a katolikus hátterű Arató (Neusiedler) Jenő egykori bíró tollából: „… sok zsidó él Pécsett, de hatalmuk még se olyan kizárólagos, minden mást elnyomó, mint Kanizsán.” Azt is hozzátette, hogy a kölcsönös tartózkodás miatt magánjellegű kapcsolatok ekkoriban nem nagyon alakulhattak ki a zsidó és keresztény polgárok között.
Az első világháború véget vetett a békés, kiegyensúlyozott mindennapoknak, és ahogyan Schweitzer Gábor fogalmazott: a vallási és faji kirekesztés kora következett.
– idézte fel. Ezek árnyékában a helyi hitközség igyekezett gyámolítani a családokat, a fiatalokat pedig kétkezi munkára képezni. – 1944. március 19-e után a helyzet gyökeresen megváltozott. A feldolgozások alapján pontosan rekonstruálható a pécsi zsidóság német megszállást követő – magyar hatóságok közreműködésével történő – megfélemlítésének, kisemmizésének, gettósításának, majd elhurcolásának menetrendje – mondta a kutató, és arról is szót ejtett, hogy akadtak, akik együttérzéssel szemlélték a zsidóság mártíriumát.
Az együttérző szavak azonban sajnos a tényeken nem változtattak. A kivételezett és az esetlegesen elbújtatott zsidóktól eltekintve Pécs 1944 júliusa elején – a nácik és a velük kollaboráló magyar hatóságok szándéka szerint – „zsidómentes” város lett – fűzte hozzá.
Értük, az ő emlékükért is szólt a kaddis az aznap esti hangversenyen a Kodály Központban és másnap a Müpában.
Fotó: Dékány Zsolt / Pannon Filharmonikusok
