L. Stipkovits Erika: A pszichoterápiában nem a módszer a lényeg, hanem a kapcsolódás

Mesék, amiket gyerekkorunkban szeretünk és felnőttként megértünk  

Gyerekkorodban a Hétszínvirág volt a kedvenc meséd. Mit mondanak el rólunk a kedvenc gyerekkori történeteink? 

A mesékben ősi bölcsesség van, tele szimbólumokkal. Hipnoterapeutaként sokat dolgozom az utóbbiakkal, mert a beszéd előtti élményeinkhez gyakran csak így lehet hozzáférni. A Hétszínvirág arról szól, hogy egy kislány kap egy hétszirmú virágot, és minden szirommal kívánhat valamit, amikor leszakít egyet. Először anyagi vágyai vannak: játékokat kér, utazni szeretne, de amikor teljesülnek a kívánságai, kiderül, hogy a túl sok éppúgy nyomasztó, mint a hiány. Többször arra használja a következő szirmot, hogy visszavonja az előző kívánságát. 

Ez nagyon pontos képe annak, ahogyan a vágyaink működnek. Sokszor azt hisszük, ha megkapjuk, amire vágyunk, minden rendben lesz, aztán kiderül, hogy mégsem az hiányzott igazán. A hetedik sziromnál történik a mesében a fordulat: a kislány már nem magának kér, hanem egy sánta kisfiún segít. Itt jelenik meg az empátia és a kapcsolódás. Gyerekként csak szerettem ezt a mesét, de már felnőttként értettem meg, hogyan szól rólam: a segítő attitűdről, ami már korán megjelent az életemben, és arról, hogy a valódi beteljesülés nem a tárgyakban, hanem a kapcsolódásban van. 

Hogyan tudjuk felnőttként megfejteni, mit jelentett számunkra a kedvenc gyerekkori mesénk? Milyen kapaszkodóink lehetnek? 

Az egyik legegyszerűbb kapaszkodó az azonosulás. Ha belegondolok, melyik szereplővel azonosultam, és végigkövetem, mit él át a történet során – milyen vágyai, félelmei, fordulatai vannak –, máris sokat megtudhatok magamról. A Hétszínvirág esetében például végig lehet nézni, hogyan jut el a főhős az önközpontú kívánságoktól a segítő attitűdig. 

De a mesét lehet úgy is értelmezni, mint az álmokat, hogy minden szereplő én vagyok.

A segítő részem, a vágyakozó részem, a „sántító”, tökéletlen részem – mind megjelenhet egy-egy alakban. Ha azt kérdezem magamtól, hogyan viszonyulok ezekhez az énrészeimhez, már elindultam egy önismereti úton. A kedvenc mesénk nem véletlenül válik kedvenccé – valamit nagyon pontosan megérint bennünk, még akkor is, ha ezt csak évekkel később értjük meg. 

Kapcsolatok mint alapkövek 

Mind a kilenc könyved a kapcsolatokról szól, és magadat a kapcsolatkönyvek szerzőjeként látod. Milyen jelentősége van számodra a kapcsolatoknak? 

– Mindennél fontosabbak. A pszichoterápiában is az a meggyőződésem – jó néhány kollégámmal együtt valljuk –, hogy nem a módszer a lényeg, hanem a kapcsolódás. Sok módszerben vagyok képzett, integrálom is őket, de a kapcsolat az, ami legjobban gyógyít. 

Azért is megkerülhetetlen, mert az anya-gyerek kapcsolatból hozott korai kötődési mintákat viszi bele az ember a felnőttkori kapcsolataiba és adja tovább a gyerekeinek is – ez pedig egy jó terápiás helyzetben átdolgozható. Ha magát a terápiás kapcsolatot nézzük, abban megélhetsz olyat, amit talán soha nem éltél meg senkivel: elfogadást kapsz, tiszta határokat, vagy akár konfrontációt is – de mindezt szeretettel és biztonságban. 

A párkapcsolattól az önismeretig 

Mi a belső logikája a könyveidnek, ahogy a párkapcsolattól a szülőségen át egészen az önmagunkkal való kapcsolódásig haladtál? 

A legelején cikkeket írtam – ez még az internet előtt volt –, de láttam, hogy az emberek nem tartják meg az újságokat, ráadásul később egy-egy téma alig visszakereshető. Azt akartam, hogy ezek az írások megmaradjanak és segítsenek másokon – így születtek az első könyvek. 

Az első két kötet párkapcsolati: a Közelebb egymáshoz és a Harmóniában egymással. A családi kapcsolatok alapja a párkapcsolat, ahol két hozott sors válik egy közös történetté. A két kötetben 11-11 tévhitet oszlatok el tudományos eredményekre és konkrét tapasztalatokra épülő eseteken keresztül. Utána jött a szülői lét: a Szeretettel sebezve, mert szinte minden visszavezethető a szülőktől kapott mintákig. De hangsúlyoznám, hogy ezzel a kötettel nem az volt a célom, hogy a múltban ragadjunk, sőt: szerintem a jelenben kell megoldanunk a problémáinkat. De a múlt segítségével van lehetőségünk megérteni őket, hogy a szülőktől kapott „kéretlen örökségünk” ne Pandóra szelencéje, hanem kincsesládika legyen számunkra. Hogy ne ismételjük saját szülői létünkben a transzgenerációsan hozott negatív mintákat. 

Ezeket követte a testvérekről szóló kötet (Ölelni vagy ölre menni), ahol életünk leghosszabb kapcsolatáról írtam, és még az egykékről, az ikrekről, a beteg vagy halott testvérekről, azok hatásáról is szó van benne. Utána foglalkoztam a nagyszülői léttel a Nagyszülők a kispadon? könyvben. A nagyszülők úgy segítenek, mint a kispados játékos: figyelik a pályát, bíznak a gyerekeikben, szurkolnak nekik, és ha kell, teljes gőzzel beállnak. Majd a kamaszokkal való kapcsolódás következett, a Szeretetre éhezve. Azért ezt a címet választottam, mert általános, hogy a kamasz is és a szülő is éhezik a szeretetre – csak nem feltétlenül találkoznak szükségleteik. 

Van egy válogatáskötet is: a Mi együtt, ami a családi kapcsolatok pszichológiáját járja körbe: izgalmas olvasói kérdésekre válaszolok a korábbi könyveim idézeteivel. 

Bár mindegyik könyvem önismereti is egyben, ám ezután írtam az önmagunkkal való kapcsolódásról a Közelebb önmagunkhoz és a Még közelebb önmagunkhoz könyvekben, amik ugyan összefüggnek, de külön is olvashatóak. Szó van benne a boldogságról, érzésekről, traumákról, disszociációról, személyiségfejlődésről és spiritualitásról is. Ez a nyolcadik és kilencedik kötet. Mind a kilenc kötetem sok konkrét (néha szívet facsaró vagy éppen szívet melengető) esetet, életszerű példát és szakmailag korrekt segítő információkat, valamint színes gyakorlatokat tartalmaz.  

Utána pedig jött az önismereti kártyacsomag, a Közelebb önmagunkhoz, aminek a párkapcsolati kiadása, a Ketten együtt néhány hét múlva jelenik meg. Mindkét kártyacsomag változatos témákat jár körbe, rengeteg komplex és mélyebb fejlődési feladattal, a száz-száz kártya ezer kérdéssel, feladattal.  

A munkát nem lehet megúszni 

Apropó, fejlődési feladat: a könyveidben is van belőlük. De sokszor mondod, hogy az emberek azokat már gyakran nem csinálják meg. Szerinted mi ennek az oka?  

Az első könyveimben a végére tettem be a feladatokat, de azokat emiatt már többen meg sem nézték. A későbbi könyvekben már a sorok közé raktam a fejlődési feladatokat, és szándékosan oda is írom: ne olvasson tovább, hanem csinálja meg a feladatot.  

Ha jóhiszemű vagyok, azt mondom, hogy azért nem végzik el őket, mert annyira belelendülnek az olvasásba, hogy tovább olvasnak. Ha nem vagyok jóhiszemű, azt gondolom, hogy a mai világban az igazán fontos dolgokra van a legkevesebb időnk. Egy gyakorlatba belemerülni pedig időt igényel.  

De van még egy ok: a tudattalan ellenállás. Viselkedésünk nagy része tudattalan, ami pedig az ismerőst ismétli.

Vagyis az ismerős helyzetek és megoldások felé visz, nem feltétlenül arra, ami valóban jó nekünk. Egy fejlődési feladatban időt és energiát kell rászánni arra, hogy kilépjünk a komfortzónából oda, ahol a megoldások nem ismerősek. De egy-egy probléma olyan, mint az örvény: el kell engedni a tudatos kontrollt, a megszokást, és le kell menni a fenekéig. Ugyanis csak onnan tudjuk fölrúgni magunkat a vízfelszínre. Ám ha felértünk, fontos tapasztalatokkal és hálával lesz gazdagabb az életünk.

Mit tud adni egy önismereti könyv, és mit nem tud? 

A felismerés mindig az első lépés. De az önismerethez önmagában nem elég: a megélt élmény hozza az igazi változást. Az érzések zsigeri szintűek – a testünkben is lejjebb vannak –, de az olvasás nagy része a rációhoz szól, ami feljebb van. Van, akinek a kettő nem is kapcsolódik: racionálisan mindent tud az életéről, a hozott mintázatairól, a korai kötődéséről – de érzelmileg nem éli át ezeket. Pedig csak érzelmi átéléssel dolgozhatók át a negatív tapasztalatok, a traumák, a sérülések. Az ilyen klienseknek szoktam azt mondani, hogy „én még fogok írni, de maga többet már ne olvasson”. 

Fontosnak tartom az olvasást, de nem a megélt élmények helyett. Az önismereti munkát nem lehet megúszni csak olvasással. 

Szinkronicitás és könyvválasztás 

Mi alapján választ könyvet valaki? Szerinted mi történik akkor, amikor valaki hirtelen „megtorpan” egy könyvnél? 

Egész életemben úgy vettem könyvet, hogy azok valamilyen módon megszólítottak. Ezt Jung szinkronicitásnak nevezi, és ebben én is hiszek: amikor gondolkodsz valamin, és meglátsz a kirakatban egy könyvet – vagy az interneten jön veled szembe –, aminek pont az a témája. Mész az utcán, eszedbe jut valaki, akivel egy éve nem találkoztatok, és összefutsz vele. Vagy találkozol valakivel, aki éppen róla kezd el beszélni. Ez ugyanaz a mechanizmus. 

Ezek nem véletlenek: a tudattalanban már a tudatosulás előtt létezik az adott gondolat vagy elhatározás, a külvilág pedig erre reagál.  

Szakmai higiéné: diagnóziscímkék és kontár trendek kritikája 

Szakemberként mit tartasz a lélektani tartalmak árnyoldalának? 

Az egyik nagy probléma a képzetlenség. Tizenöt évig tanul valaki, hogy pszichoterapeuta lehessen, de vannak olyanok, akik azt hirdetik, hogy az ő képzésükkel például már három nap alatt hipnoterapeuta leszel. Tulajdonképpen kihasználják azokat a kiszolgáltatott embereket, akik segítséget keresnek. Ezt viselem a legnehezebben: a hitelesség hiányát. 

A másik nagy probléma, hogy mostanában mindenki diagnosztizál. Jellemzően másokat. Ez pedig baj: bárki és bármi, amikor arra biztat, hogy a másikat diagnosztizáld – nem az önreflexiót, és nem a felelősségvállalást erősíti. Amikor bejön hozzám valaki azzal, hogy a párja narcisztikus, viccesen azt szoktam mondani: ebben a szobában csak nekem van papírom arról, hogy diagnosztizáljak. De én nem teszem, mert a párja nem kérte. Csak azt diagnosztizáljuk, aki kéri. Számára inkább az a fontos kérdés: miért került össze egy narcisztikussal, vagy valakivel, akit annak gondol? Mellesleg nekem más esetben sem a diagnózis számít, mert ugyan valamit segít, de attól még nem gyógyult meg senki. Számomra az ember a fontos, a sérüléseivel, a traumáival és az erősségeivel, s hogy vele mélyen kapcsolódjunk.