Igyekszem kizoomolni a saját buborékomból

A dédapád nagybőgős volt. Hogyan volt jelen a családodban a zene és a zenélés?

A családunk azon generációjában nagyon sok zenész volt: mindenki vonós, prímás, brácsás, bőgős. Autodidakta módon tanultak, és együtt jártak el zenélni. Aztán valami miatt a fiaik és lányaik már nem követték őket. Egyedül a nagymamám volt az, aki szeretett volna zongorázni, de ő kilenc ujjal született, így ez nem valósult meg. Anyukám viszont verseket írt, gyönyörűen énekel, szereti a zenét. Voltak ezzel kapcsolatos ambíciói, de aztán másképp alakult az élet.

Te viszont már művészeti iskolába jártál.

Már korán megfogalmazódott bennem, hogy a színházzal szeretnék foglalkozni, ezért evidens volt, hogy a szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámai tagozatára jelentkezem. Ott pedig mindig az volt a fejemben, hogy színésznő leszek, bár a tanáraim, főleg az ottani énektanár, Majtus (Majtényi András – a szerk.) folyamatosan próbált az éneklés felé terelni. Felléptem az Ördögkatlan Fesztiválon és más rendezvényeken, de közben nagyon tudatosan készültem a színműs felvételire. Aztán egyszer csak úgy éreztem, hogy a Bartók konziba kell elmennem felvételizni.

Simán felvettek?

Az általános iskolai irodalomtanárom testvére, aki klasszikus zenével foglalkozik, rapid módon felkészített a felvételire, és bár remek munkát végzett, szinte teljesen biztos voltam benne, hogy nem fognak felvenni, mivel semmilyen elméleti tudással nem rendelkeztem. Az elméleti felvételim nem sikerült túl jól. Jelezték is, hogy sok hiányosságot kell még pótolnom, így én voltam a leginkább megdöbbenve, amikor megjött az értesítés, hogy bekerültem.

Hogyan döntöttél a jazz mellett?

Ebben teljesen biztos voltam, ami azért is érdekes, mert mi otthon egyáltalán nem hallgattunk jazzt. Nálam Ozzy Osbourne, a Slipknot és a Linkin Park szólt, anyukám révén pedig a Fekete Vonat, Nótár Mary vagy a Romantic volt ismerős. Majtus az egyik mustrára jazzstandardet javasolt, és megmutatta Bessie Smitht, én meg teljesen elájultam tőle. Tetszett a pimaszsága; az, hogy erős és határozott nőnek láttam, ami a dalaiból is átérződött. Úgy gondolom, hogy talán a jazzénekesnők vagánysága és határozott kiállása volt az, ami miatt végül e műfaj mellett döntöttem. Izgalmasnak találtam azt is, ahogy ezek a dalok nem köntörfalaznak, és társadalmi meg identitáskérdéseket is elővesznek.

A nemrég megjelent új lemezed, a Magnolia dalszövegei is nagyon erős állásfoglalások.

Ezzel kicsit megnehezítem a dolgom, mert itthon nem igazán van olyan ismert női előadó, aki hasonlóképpen gondolkodna a szövegekről, és akikhez fordulni vagy kapcsolódni lehetne. Talán inkább a képzőművész barátaim azok, akik erősebben hatottak rám. Általuk értettem meg, hogy mit jelent konceptuálisnak lenni, vagy hogy miként választhatom le magamról a szöveget úgy, hogy megmaradjon a személyessége, és mégis legyen objektivitása, másokat is meg tudjon szólítani. Sokszor versszerűek a szövegeim, ebből annak ellenére nem akartam engedni, hogy tudom, így kevésbé „slágeres”, amit csinálok, és jobban fogok tapadni az undergroundhoz. Viszont így pontosabban meg tudom fogalmazni, ami bennem van.

A szövegeidben sokszor előkerül a kisebbségi létezés nehézsége és fájdalma.

Igen, de sosem az én megéléseimből fakadó sérelmek vannak jelen bennük: nem a cigányságomról és nem a nőként való érvényesülés nehézségéről énekelek. Ezek a szövegek ennél sokkal általánosabban szólnak a kisebbségi létezésről. Igyekeztem kizoomolni a saját buborékomból, így az általam megalkotott lírai én nem én magam vagyok: bárki lehet a generációmból. 

Bár zeneileg kapcsolódsz a pophoz, a hiphophoz vagy az R’n’B-hez, a szövegeid messze visznek a mainstreamtől.

Ez tudatos döntés, nem törekszem arra, hogy a dalszövegek illeszkedjenek a mainstreambe, akkor sokkal egyszerűbb mondataim lennének vagy olykor hangsúlyosabb szerep jutna a refréneknek.

Miért épp Magnolia a lemez címe?

Az album Billie Holiday 1939-es jazzballadájára, a Strange Fruitra utalva kapta ezt a címet. Abban a dalban a feketéket ért rasszizmus, az egymás elfogadása iránti vágy, az egzisztenciális és szociális szorongások jelennek meg. 

Érdekes, hogy a Fekete Vonatot említetted, mert néha vannak olyan hajlításaid vagy tónusaid, amelyek emlékeztetnek Fatima stílusára.

Amikor először meghallottam őt, eldobtam az agyam. Óriási rajongója vagyok, a konzis éveim alatt pedig egy projektben együtt dolgoztunk. A pesterzsébeti családsegítővel együttműködve hátrányos helyzetű gyerekekkel és családokkal foglalkoztam a Kaposvári József Stúdióban. Művészeti vezetőként dolgoztam ott, és egy alkalommal közös zenélésre hívtuk Fatimát. Csodás este volt.

A szövegeidben erősen jelen van az egyén sérülékenysége és annak felvállalása, ezért különös, hogy a lemezborítón meztelenül szerepelsz.

A borítót Ornella Mari készítette. Nagyon fontos volt, hogy ő fotózzon, szerintem ugyanis ő képes mindenféle szexuális kontextustól mentesen ábrázolni a női testet. A kádban levés szerintem a szorongás emblematikus szimbóluma, az üres kád pedig a túllevés pillanata: a szorongás utáni fáradt, mégis nyugodtabb állapot. A meztelenséggel pedig arra is reflektálok, hogy az én szakmámban teljesen elfogadott, ha egy férfi előadó félmeztelenül lép fel, vagy a koncert közben egyszer csak ledobja a pólóját. Ehhez képest az én testem mindig szexualizált, ha kilépek a színpadra. Amivel nincs gond, ha az emberek képesek ezen túl is látni.

Előadóként mit kezdesz a nőiségeddel?

Jól élem meg, viszont sem a díva, sem a szexszimbólum szerepében nem érzem magam komfortosan. Talán éppen ezért választottam azt, hogy a jazz mellett a saját dalaimban inkább az underground irányába mozdulok el. Hiszen az a műfaj még mindig eléggé maszkulin. A legtöbb nőnek a mikrofon mellett van szerepe, és ahhoz hozzátapadt a csillogás és a reflektorfény, ami nekem sokszor nem kényelmes. A magyar zenei színtéren is igen kevés nő van, és úgy látom, hogy a lehetőségek még mindig attól függően érkeznek vagy sem, hogy az illető mennyire színpadképes vagy szexi. Szeretnék ezen valahogy változtatni. Csodálatos volna, ha ki lehetne mozdítani a szakmát a mostani, maszkulin jellegéből, ha ennél a tízfős asztalnál négyen nők ülhetnének, mert akkor a csajok között is kisebb lenne a vetélkedés, és sokkal jobban tudnánk segíteni egymást a sisterhood szellemiségben.

A zenédben a jazz keveredik a poppal. Mit jelent számodra ez a fajta hibriditás?

Amerikában és Nyugaton ez már teljesen evidensen működik. Itthon még szokatlan lehet, viszont én mindig is vágytam erre, de a jazzközegben nem igazán találtam hozzá partnereket. Talán mert az egy kicsit elitista, be van zárkózva az elefántcsonttoronyba. Pedig szerintem izgalmas egymással vegyíteni a különböző műfajokat. Így szélesebb közönséggel tudok kapcsolódni, közelebb vagyok az emberekhez, nincs köztünk távolság. Ám a szakmaiságból nem engedek.

Úgy érzem, hogy nálad a közösségben való létezés, a közösséghez való tartozás is nagyon fontos.

Igen, de nemcsak az előadó és a hallgató közötti kapcsolatot keresem, hanem a más zenészekkel, zenei szakemberekkel való együttműködés is fontos számomra. Az érdekel, hogy találunk-e a különböző halmazainkban közös pontokat. Ha vannak ilyenek, akkor el lehet indulni együtt. A mostani lemez megalkotásában is sokan vettek részt; nagy cinkosom lett Dan Pinto, aki a lemez főproducere. Ő végigkísérte az egész utat, sokszor volt lelki támaszom is. Segített, hogy megtaláljuk a középutat a jazz és a popzene között. Nagyon izgalmas, hogy a lemez teljes anyagát nagyzenekarra is hangszerelték, az utóbbi változat már jazz-zenész kollégákkal készült.

Április 26-án lesz a lemezed bemutatója a Gödörben, ami különlegesebb eseménynek ígérkezik, mint egy sima koncert.

Igazi happening lesz. Próbáltam olyan bulit szervezni, amin én magam is jól érezném magam. Egy DJ-szettet és Wxlfless koncertjét követően én lépek fel egy zenekaros felállással és vendégelőadókkal, majd Hari Drama vezet jam sessiont, és szabad lesz a színpad: bárki megmutathatja, mi lakozik benne. Végül pedig Dan Pinto fog DJ-zni. A színpadon képzőművészek festményei lesznek belógatva, ami szintén különleges helyzetet teremt majd.
 

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu