Lechner Ödön Isten tekintetére is gondolt
Bemutatták a magyar építőművészet történetének egyik legizgalmasabb szereplője, Lechner Ödön életéről készült dokumentumfilmet. A szecessziós építészet világszínvonalú alkotójáról, akinek olyan épületeket köszönhetünk, mint a Földtani Intézet, az egykori Balettintézet vagy az MNMKK Iparművészeti Múzeum, erős színészgárda és autentikus szakértők közreműködésével készítette el látványos, pontos és tanulságos munkáját Szabó Szonja filmrendező.
A történet egy régi kúttal indult – mesélte a szerdai premier előtt a film producere és ötletgazdája, Szemán Róbert. A Lechner család egykori kőbányai téglagyára helyén létesített új rendezvényközpont építése során találtak rá az elfelejtett vízgyűjtőre. Tulajdonképpen ez katalizálta az ötletet, hogy filmet készítsenek a Lechner család és leghíresebb szülötte, a magyar szecessziós építészet kiemelkedő alakja, Lechner Ödön életéről.
A film elkészítésében a ma élő Lechner-leszármazottak is aktívan részt vettek. A legendás építész szépunokája, Seidl Krisztián maga is építészmérnök, aki genetikusan örökölhette ez irányú tehetségét, hiszen édesapja a korszak másik mérnök géniusza, Hauszmann Alajos ükunokája. A fiatal szakember doktori dolgozata témájául Lechner Ödön munkásságát választotta, így pontos, szakmailag is hiteles információkkal segíthette a családtörténet filmes változatának megvalósítását. Sokat lendített a forgatókönyv hiteles és személyes megírásában Kismarty-Lechner Csaba is, aki Lechner Ödön Gyula nevű testvérének dédunokája, és maga is mérnökember.
Lechner-blues a vándorútról
A család 19. századi történetét alapvetően a Lechner família kőbányai téglagyárának felvirágzásával indítja a film. Ez a jól prosperáló családi vállalkozás tette lehetővé, hogy a tehetséges gyermekek megfelelő képzés után építhessék saját szakmai karrierjüket.
A már gyermekkorában kiválóan rajzoló Ödön a nagyapja, majd édesapja irányítása alatt prosperáló kőbányai gyárban szinte játék közben ismerte meg a kiégetett agyagalapú építőanyag titkait. A kőbányai gyökerek egész életét végigkísérték.
Tanulmányait a Pest-belvárosi Reáltanodában kezdi, a József Ipartanodában folytatja, majd Európa vezető építészképző színhelyén, a korszak legnagyobb tekintélyei mellett Berlinben mélyíti el akadémiai tudását. Itt köt barátságot Pártos Gyulával, akivel később több évtizeden át tartó munkakapcsolatban áll majd. Ekkor még baráti viszonyt ápol a szintén ott tanuló Hauszmann Alajossal is, akivel évtizedekkel később komoly szakmai ellentétbe kerül az építészetről alkotott meggyőződésük sok tekintetben egymással ellentétes mivolta miatt.
Berlinből hazatérve 1868-ban feleségül veszi szerelmét, Primayer Irmát, majd az egyéves nászutat követően, melynek során ifjú arájával bebarangolják Itáliát, Pártossal megnyitják közös építészirodájukat.
A dokumentumfilm személyes szálában itt jelenik meg Lechner tragédiája, felesége korai elvesztése, akinek halála után többé nem nősül meg. Sőt több évre külföldre megy, Franciaországban dolgozik, ahol megismeri a Loire menti kastélyok építészeti titkait, stílusát is. Hazatérve lép rá – immár tudatosan kutatva a lehetőségeket arra, hogy kialakítson egy autentikus, felismerhetően magyar építőművészeti stílust – arra a szakmai útra, melynek révén a szecessziós építészet nemcsak Magyarországon, hanem világszerte is meghatározó alakjává vált.
Kis szerep is lehet jó
A film forgatókönyvét és rendezését vállaló Szabó Szonja (A mentor, Jankovicsok – egy család története) dolgozatában Vizi Dávid eleveníti meg a fiatal, és Gáspár Tibor az idős Lechner Ödönt. Dokumentumfilmről lévén szó, a színészi alakítások viszonylag szűkre szabott, inkább illusztratív feladatot töltenek be, de ezen lehetőségekhez képest mindketten erős alakítást nyújtanak. Többnyire igaz ez a népes szereplőgárda többi tagjára is, akiknek jellemzően egy-két mondatos szöveg jutott. A legtöbb kameraidőt a narrátor szerepét vállaló Szamosi Zsófia kapja, aki mesélőként vezeti végig a nézőket az eseményeken.
Nem művészfilm készült
A Magyar Mozgókép díjas rendező korábban már elmesélte, hogy nem kívánta a dramatizált dokumentumfilmet saját „művészi kibontakozási terepeként” használni, hiszen a cél és az általa vállalt feladat az volt, hogy informatív, hiteles, ugyanakkor személyes képet fessenek a zseniális alkotóról.
„Lechnerről elsősorban az építészszakma beszél – a film célja az volt, hogy ez a beszédmód kitáguljon. Hogy ne csak a szakértők vagy az érdeklődő műkedvelők tudják, ki volt ő, hanem azok is, akik nap mint nap elmennek egy-egy épülete mellett anélkül, hogy tudnák, ki is tervezte azt” – fogalmazta meg szakmai vállalását az író-rendező.
Ahogy a filmben sorra megjelennek Lechner emblematikus épületei, a kecskeméti városháza, az országszerte épülő szecessziós paloták, a Magyar Iparművészeti Múzeum és Iskola, a Magyar Állami Földtani Intézet Stefánia úti csodája, a Postatakarékpénztár ma is megcsodált Hold utcai épülete, a kőbányai Szent László-plébániatemplom neogót szerkezetre álmodott szecessziós részletei vagy az Operaházzal szemközt megcsodálható Drechsler-ház – egykori Balettintézet – részletgazdag és máig izgalmas épülete, a nézőben egyre inkább tudatosul, mekkora kincset hagyott ránk ez a kivételes tehetségű alkotó.
Megelőzte korát
Lechnert sok más egyéb között az is kiemelte a kortárs építészek közül, hogy bátran és szívesen kísérletezett a kerámiával. A barátja és alkotótársa, Zsolnay Vilmos pécsi gyárában kifejlesztett pirogránit szinte minden épületén hangsúlyos szerepet kap. Olyannyira, hogy például a Földtani Intézet egyedi kéményei is ebből készültek, színükkel, különleges formáikkal szinte megelőlegezve azt az irányt, amellyel a zseniális Antoni Gaudí ajándékozta meg a világot.
A filmből az is kiderül, hogy a maximalizmus nem könnyen egyeztethető össze az építészeti kivitelezés praktikus kihívásaival. Lechner hajlamos volt arra, hogy amint eszébe jutott egy, az előzőnél is jobb részlet, azonnal módosítson a már elfogadott terveken. Ezzel természetesen komoly bosszúságot és meglehetős számú nehézséget okozott társának, Pártos Gyulának, aki a közös vállalkozásban inkább a gyakorlati szempontokért felelt.
Amit szintén sokan nem értettek – és talán mai világunkban még különösebbé vált –, az Lechner eltökéltsége, mellyel a hétköznapi használatban gyakorlatilag láthatatlan terek részleteinek aprólékos kidolgozására figyelt. Amikor megkérdezték tőle, miért tervezi szinte szoborszépségűre a tetőfelületeket, egyszerűen azt felelte, hogy azokat a madarak és az Isten tekintetének szánja.
Természetesen azzal is szembesít a film, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában, a szakmai elvek és meggyőződések különbözősége emberi indulatokkal vegyülve óriási károkat okozhat, és leginkább azzal a ténnyel, hogy a történelem még a legkiválóbb emberek terveit is porrá zúzhatja egy pillanat alatt. Amikor átadták a mai MNMKK Iparművészeti Múzeum eredeti épületét, amely egyszerre volt múzeum és képzési helyszín, Lechner építészi koncepcióját sokan támadták kortársai között. Keleti díszítései, szín- és formavilága miatt volt, aki cigánypalotának kiáltotta ki. A film idézi Lechner vonatkozó gondolatait, aki eltöprengve a minősítésen arra jut, hogy nem is teljesen légből kapott, hiszen ismeretei szerint a cigányság gyökerei Indiáig ereszkednek, és ő valóban merített az ottani kultúrából.
A féltékenység, a merev hagyománytiszteleten alapuló, az újat, szokatlant, váratlant zsigerből ellenző szakmai ellenállás megjelent Lechner Ödön életében is. Hauszmann Alajos, egykori barátja az idők múlásával hangsúlyozottan az ő ellenlábasa lett, aki gyakran kritizálta műveit, kétségbe vonva azok esztétikai és stílusbéli erényeit. A történelem sem kímélte Lechner Ödönt, hiszen épületei egy része elpusztult az idők során, és élete alkonyán már ott sötétlett az I. világháború.
Amit azonban mégis hátrahagyott, amit tehetségével, ízlésével, maximalizmusával létrehozott, az ma is meghatározza ízlésünket, az általunk használt tereket, és utat mutat mindazoknak, akik valódi nyomot szeretnének hagyni maguk után. Tudatos szándéka volt a magyar építészeti stílus kialakítása, és minden erejével küzdött a fejlődő városban megjelenő azon épületek ellen, amelyek véleménye szerint silány, rossz minőségű városképhez, épített környezethez vezetnek. Ez irányú törekvései természetesen nem lehettek igazán sikeresek.
A Lechner-örökség című 72 perces dokumentumfilm a mozibemutató után televízión keresztül is eljut majd a nagyközönséghez. Idővel a készítők szándékai szerint az iskolai oktatásban is szerepet kaphat, személyesebbé és elmélyültebbé téve a diákok vonatkozó élményeit. Ez valóban indokolt, hiszen Lechner Ödön ma is megcsodálható épületei előtt elsétálva talán fel se nézünk rájuk. Hétköznapjaink megszokott, szinte észre sem vett közegének tekintjük őket, de a film operatőre, Dobray Máté kameráját követve kiderül, hogy szinte végtelen rajtuk az egyedi részletek és tervezői zsenialitást bizonyító megoldások sora. A Lechner-örökség – címéhez hűen – mindezt dokumentálja, és a nézőknek is megmutatja. Az érezhető szakmai alázattal és mértéktartással felépített munka Lechner Ödön személyén és életművén keresztül sikeresen védi meg azt a tézist, mely szerint a valódi tehetséggel, szorgalommal és tudással dolgozó, kompromisszumokat kerülő és saját meggyőződésükhöz ragaszkodó alkotók nem lesznek feltétlenül gazdagok, de arra jó esélyük van, hogy időtálló és különleges életművet hozzanak létre, melynek eredményeit generációkon át élvezheti az utókor.
