Lengyel kulturális kitüntetést kapott Szalai Attila

Hogyan került kapcsolatba a lengyel kultúrával?

1968-ban, mindjárt érettségi után, autóstopos csavargásra indultunk a barátaimmal Lengyelországba. Édesapámnak egykor volt egy lengyel szerelme, Wanda, akitől pár szót megtanult lengyelül, ezeket átadta nekem, útravalónak. A sztereotip ?jó napot kívánok? s ehhez hasonló kifejezések mellett olyan alapvető muníció is szerepelt a készletben, mint például ?szép a szemed?, ?szeretlek?, no meg az elengedhetetlen ?lengyel, magyar, két jó barát??. A kirándulásra eredetileg két hetet terveztünk, végül hat lett belőle. Néhány nappal Csehszlovákia ?68-as megszállása előtt keveredtünk haza. Az út során bejött a ?két jó barát?, de a ?szeretlek? is hasznosnak bizonyult. Az első lelkesedés hullámán beiratkoztam lengyelt tanulni az akkori budapesti Lengyel Intézetbe, ahol az áldott emlékű Varsányi Pista bácsitól aztán nagyon jól megtanultam lengyelül. A nyelvet megismerve már komolyabb beszélgetéseket is tudtam folytatni, lapokat, könyveket olvastam, moziba, színházba járhattam. Minden alkalmat kihasználtam ez után, hogy Lengyelországba utazhassak. S addig jár a korsó a kútra? A vége az lett, hogy 1975-ben lengyel nőt vettem feleségül, és kiköltöztem hozzá Varsóba. Hét év után elváltunk, gyermektelen házasság volt, nem okoztunk fájdalmat harmadiknak. 15 évet éltem kint, 1990 tavaszán költöztem haza.

Mivel foglalkozott ez idő alatt?

Alapvetően tolmácsmunkából, fordítási tevékenységből éltem. Idővel annyira jutottam a nyelvismeretben, hogy újságíróként is megálltam a helyemet, kulturális lapokban jelentek meg a cikkeim, főként a két nemzet irodalmi, művészeti kapcsolatairól. Ismeretségbe kerültem a lengyel demokratikus ellenzékkel, és földalatti lapokban is publikáltam, álnéven, ún. illegális futárszolgálatot is végeztem Budapest és Varsó között. Voltak forró pillanatok, de szerencsére nem buktam le. Azok az emberek, akikkel ez idő tájt együtt ?vállaltam a veszélyt?, a rendszerváltozás után miniszterek, államtitkárok lettek, úgyhogy elég jó kapcsolati tőkét mentettem át, amelyeknek jó hasznát vettem a későbbiekben itthon és Lengyelországban, mind újságíróként, mind pedig diplomataként. Apropó: Lengyelországban végeztem politológia-újságírás szakot a Varsói Egyetemen.

1990 tavaszán költöztem haza, benne voltam az Új Magyarország című országos politikai napilap alapító csapatában, aztán 1993-tól sajtóügyekért felelős diplomataként szolgáltam Varsóban. 1995-98 között ismét a hazai sajtóban igyekeztem hasznossá tenni magamat, majd 1998-tól ismét Lengyelország következett, ezúttal a nagykövetség sajtó és kulturális ügyekkel foglalkozó tanácsosa voltam. 2001-2005 között a Varsói Magyar Kulturális Intézet igazgatói posztján tettem meg minden tőlem telhetőt a két ország kapcsolataiért. Közben műfordításokkal is foglalkoztam. Azon voltam, hogy a lengyel-magyar kapcsolatok az aktuális politikai kurzusoktól függetlenül is jól működjenek. Úgy vélem, ha kellőképpen megismerjük egymást, akkor elkerülhetjük a viszályokat, ezt a már ezer évre visszanyúló lengyel-magyar barátság, a dinasztikus kapcsolatok, a kulturális összefonódások is bizonyítják. Az embernek egy élet alatt nincs túl sok ideje mindent jól csinálni, én ezt az egy területet választottam ki magamnak, és igyekeztem tőlem telhetően mindent megtenni azért, hogy minél jobban megismerjük egymás kultúráját, szokásait, történelmét, néprajzát.

A hozzáállásommal kapcsolatban a következő történelmi példát szoktam idézni. Mátyás király idején a cseh trón miatt konfliktusba kerültünk egymással. A küzdelemben az egyesült cseh és lengyel hadakkal szemben Mátyás győzött, s Dél-Szilézia ezt követően 36 évre a Magyar Királyság része lett. A konfliktus ellenére a lengyelek a mai napig meghagyták Wrocław tanácsházának falán a Hunyadiak hollós címerét. Még javában tartottak a harcok, amikor egy kis galíciai lengyel határvároska, Muszyna polgármestere ? levéltárban fennmaradt a dokumentum ? levelet intézett a túlnani Bártfa polgármesterének. A levél a két város közötti, folyamatban levő ügyeket tárgyalja, s a következő passzussal zárul: ?Kegyelmes uram, Mélységesen tisztában vagyunk azzal, hogy köztünk mostan háború vagyon, mindazonáltal kérlek, ne feledkezzél el az esedékes tokaji borszállítmányokról?. Magam is valami hasonló megközelítéssel próbáltam a két ország és a két kultúra között mozogni. Ha még elismeréseket is kapok érte, annak persze örülök.

Mit jelent Ön számára a mai napon átadott kitüntetés?

2005-ben kaptam meg a Lengyel Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjét, tavaly augusztusban pedig a Magyar Érdemrend Tiszti Keresztjét kaptam meg a két ország közti kapcsolatépítésért. Most a lengyel kulturális miniszter gesztusában lévő legmagasabb kitüntetést vehettem át. Azt hittem, hogy ennyi idősen ? 65 leszek az idén - nyugdíjasan már nem is gondolnak rám, de úgy látszik mégis. Nagyon meghatódtam, amikor értesültem a hírről. Igaz, a magam módján még most is aktív vagyok. Fordítok, írok, kutatok, ameddig csak erőmből futja. Ez az elismerés újabb buzdítást ad, hogy érdemes csinálni, mert észreveszik a munkámat.

Most éppen min dolgozik, megtudhatunk már róla valamit?

Élt egy Szepsi Csonbor Márton nevű fiatalember az 1600-as években. A frissen végzett református teológus egyszer csak nyakába vette a tarisznyáját, hogy beutazza Európát. Két évig vándorolt szinte egész Európán át, Lengyelországban felment Gdańskig, majd Dánia és a Németalföld, és Anglia következett, megjárta Franciaországot, s Németországon át visszatért Lengyelországba, annak déli részén lement Krakkóg, s onnan haza. A látottakról jegyzeteket készített, amelyeket az Europica Varietas (Változatos Európa) című munkájában foglalt össze. A magyar irodalomtörténetben ez tekinthető az első irodalmi értékű útleírásnak. Csak Lengyelországban 51 települést járt végig. 1616-ban indult el, s 2016-ban lesz ennek a 400. évfordulója, a fejembe vettem, hogy újra végig kellene járni azt az utat, amit ő megtett, legalábbis annak lengyelországi szakaszait. Egyfajta összevetést végezve, mi minden történt és változott az elmúlt évszázadokban, mi maradt fenn abból, amit még ő is látott. Móser Zoltán fotóművész barátommal már be is jártuk Márton uram lengyelországi vándorútját. A szöveg készülőben van, közben folyamatosan megy a lengyelre fordítása is, mert kétnyelvű albumot szeretnénk kiadni. Reméljük, hogy a könyv még az idén megjelenhet, a régi jegyzeteket és metszeteteket az új leírásokkal, reflexiókkal, háttérkutatásokkal és több, mint száz fotóval kiegészítve. Magyar és lengyel pályázati pénzekre várunk. Ha megkapjuk a szükséges támogatást, albumunk promóciója akár az egyik érdemi programpontja is lehet a 2016-ra tervezett lengyelországi Magyar Évad rendezvényeinek.