A nyelv maga a valóság, fizikai tapasztalat és élményforrás

A Létörömök költészete – Szőcs Géza verseiről című kötetben milyen új megközelítéseket alkalmazott a költő költészetének elemzése során? Hogyan viszonyul ez a korábbi tanulmányokhoz, például az Emontekiő és környéke kötetben megjelentekhez?

Az Emontekiő és környéke című kötet az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 2021 májusában, tehát csak néhány hónappal Szőcs Géza halála után megrendezett Közelítések a kortárs magyar lírához című konferenciájának Szőcs-napján elhangzott előadásokat tette közzé. Ez volt az első rekanonizációs kísérlet az életmű lezárta után, amely több tekintetben is újraértelmezte a költő munkásságát. Az itt megszólaló irodalomtörténészek látványosan cáfolták többek közt a szőcsi önmítoszteremtésre és a metaforikus és szimbolikus írásmódra vonatkozó toposzokat, amelyek mindaddig a Szőcs-kritika interpretációs pillérei voltak.

Melyek voltak ezek az új tézisek, amelyeket az Emontekiő és környéke szerzői megfogalmaztak?

Cristian Réka például azt hangsúlyozza, hogy Szőcs munkássága a konzervativizmus, a kozmopolitizmus, a próteuszi átváltozás és a permanens újítás együttese. Horváth Kornélia arról ír, hogy magyar és világlírai áthallások gazdagsága is biztosítja Szőcs helyét a világlíra kánonjában. Tanulmányomban a metaforikus írásmód visszaszorulásáról és az immanencia – konkrétan az isteni létmód emberi megjelenéseinek – komplex formáiról szólok, amelyek a gondolati újítás legnemesebb hagyományaiba sorolják Szőcsöt. Hegyi Pál bemutatja, hogy a nyelvi immanencia poétikai formái miként emelik a költőt a formai kísérletezők nemzetközi kánonjába, míg Vöő Gabriella arról értekezik, hogy az állati szubjektum nem-metaforikus kezelése vadonatúj, a magyar irodalomban nem ismert szemléletről tanúskodik. Kurdi Mária Szőcs angol fordításainak szenteli írását, amelyben rámutat, hogy azok egy szinte organikusan összeálló angol–amerikai költői hagyománnyal való poétikai rokonságát jelzik. Végül Farkas Wellmann Endre a Szőcs-vers egyik leghangsúlyosabb attribútumaként mutatja be a Kolozsvárhoz, a város helyszíneihez, jelenségeihez és embereihez való mély kötődést.

A Létörömök költészetét milyen új megközelítések jellemzik, mely megállapításai jelentenek újdonságot a Szőcs-kritikában?

Könyvem a konferenciakötet által elindított rekanonzációs kísérletet folytatja, a poétikai corpus egészére alkalmazva bizonyos új nézőpontokat, amelyek révén Szőcsöt újra értelmezhetjük és újra elhelyezhetjük a magyar és világlíra kánonjában. Bemutatom többek között, hogy a korai lírában a személyesség, a személyes jelenlét a nyelv feletti kontroll, a formai kötöttségek, a hangzásdúsítás és a zeneiség formájában nyilvánul meg, míg az érett költészetet inkább a külső világ felé fordulás, és ezzel a lírai hang vagy az alanyiság gyengülése jellemzi. Immár nem a lírai ego szervezi a szövegeket, hanem a világ és a nyelv, erre pedig számos új módszert alkalmaz. A megszólalások személytelenek lesznek, a percepció és a figyelem poétika elvvé emelkedik, és áthatja a verseket a világ partikuláris részleteinek észlelése feletti öröm. A megszólalás előtt létező én önreflexiója helyett gyakran többes énekkel találkozunk, amelyek a vers folyamán konstruálódnak. A nyelvbe zártság, a világ nyelvben valósága is látványosan jelenik meg a szövegekben: a (magyar) nyelvből való kitörés gyakran pusztán másik nyelvbe érkezést, nyelvváltást jelent. A bravúros nyelvjátékok a nyelv örömeiben való tobzódást jelentik. A kifelé fordulás és személytelenített megszólalás, valamint a létörömök és nyelvörömök pedig magától értetődően kapcsolódnak össze Szőcs költészetében.

„Több műfajú író volt, aki harmincegynéhány kötete tanúsága szerint nemcsak verset, prózát, drámát, operalibrettót, esszét, politikai elemzést és naplójegyzetet írt, és verseket fordított, de az egyes műfajokon és írásmódokon belül is rendre több hangon szólalt meg” – olvashatjuk a kötetben. Az írások mégis elsősorban a költő lírájára fókuszálnak. Milyen belső döntés vagy kritikai szempont indokolta ezt az irányt?

Ez esetben nem belső döntésről van szó, hanem egyszerű és hétköznapi időhiányról. Eredeti tervem valóban az volt, hogy egy monográfiában tárgyalom Szőcs költészetét éppúgy, mint rövid- és nagyprózai műveit, drámáit és esszéit, de tervemet meghiúsította sok egyéb munkám. Tudományos dolgozataimmal nem állhattam le, sem a konferenciákon tartott előadásokkal, sem a lapszerkesztéssel, sem az MTA bizottságai élén teljesítendő feladataimmal. Amikor pedig – a költészetről elkészült fejezetek után – éppen 12 hónapig nem jutottam hozzá egyetlen új oldal megírásához sem, be kellett látnom, hogy jelenlegi kötelességeim mellett nincs esélye a teljes munkásságot átfogó monográfia elkészültének. Úgyhogy inkább lezártam ezt a kötetet, reménykedve, hogy később visszatérhetek a prózához, a drámához és az esszékhez is.

A könyv megírása során milyen szempontokat vett figyelembe a versek kiválasztásánál? Hogyan alakult ki a kötet struktúrája?

Az első két elméleti fejezetben az egész költői corpusra vagy bizonyos korszakokra megfogalmazott állítások vonták be a verseket: itt azokat kellett tárgyalni, amelyekkel igazolhatók, alátámaszthatók az elméleti tételek. A Verskommentárok rész kicsit másként állt össze: itt a kánon (számomra) legfontosabb, leginkább meghatározó darabjait válogattam össze, majd azok mikroelemzését adtam. Negyven-egynéhány verset mutatok be, amelyeket jelentősnek – Németh G. Béla kifejezésével vezérműveknek – tartok az egész életműben. Ez a válogatás és ezek a kommentárok ugyanakkor mégis kapcsolódnak az elméleti fejezetekben lefektetett tézisekhez is, hiszen ugyanazt az életművet mutatják be kronologikusan, a versek konkrét anyagán, mint amely életműről az elméleti állításokat korábban megfogalmaztam.

A címben megjelenő létörömök szó is utal arra, hogy ebben a költészetben a nyelv sokkal több mint kommunikáció. A szőcsi szó mikor kezd el túllépni a jelentésen?

Volt egy pont, amikor a kötet címébe valamiképp a nyelv adta örömöket is bele akartam venni – Létörömök, nyelvörömök vagy Létünnepek, nyelvünnepek –, hangsúlyozandó, hogy a szőcsi életműben a nyelv is micsoda örömforrás. Hogy a nyelv maga a valóság, fizikai tapasztalat és élményforrás. Hiszen az oly szellemes nyelvi virtuozitásra képes Szőcs számára a nyelv sohasem áttetsző médium, soha nem pusztán a világ poétikai megjelenítésének/ábrázolásának az eszköze, hanem sűrűn szövött anyag, amely ugyan mutatja a világot, de kizárólag úgy, hogy közben önmagát is mutatja. Persze egyetlen jó költő sem egyszerűen szemantikai tartalma miatt választja ki a szavakat, hanem legalább ugyanannyira hangzóssága, hangzás-struktúrája, ritmusa vagy fizikai entitásként való érzékelhetősége miatt. Szőcs költészetére ez különösen jellemző: az ő verseiben a szavak gyakran hangzásuk miatt kerülnek egymás mellé, ahol aztán a szemantikai tartalmak találkozása olyan kisüléseket okozhatnak, amelyek mint nagyfeszültségű elektromos villámok szaladnak végig a sorokon. Itt a szavak bizonyosan nem áttetszők, hanem érzékszerveinkkel érzékelhető entitások: halljuk, látjuk, de akár az ujjainkkal is szinte tapintjuk őket, hiszen fizikai entitások, amelyek hangzásbeli, vizuális vagy akár taktilis élményeket szerezhetnek.

Ön és Szőcs Géza között mély barátság és szellemi kapcsolat állt fenn. Milyen kihívásokkal szembesült a Létörömök… megírása során, amikor egy közeli barát műveit kellett kritikai szemmel vizsgálnia? Hogyan sikerült megőriznie az objektivitást, miközben személyes emlékek és érzelmek is kapcsolódtak a költőhöz? Volt-e olyan pillanat, amikor a személyes kapcsolat befolyásolta az értelmezését?

Ez nagyon összetett kérdés. Egyrészt az irodalomtudományban nincs elfogultság – az állításokat alá kell támasztani, akár ismerjük a költőt, akár nem. Egyébként pályám során számos olyan költőről írtam, akihez barátság fűzött: az amerikaiak közül Robert Duncant, Robert Creeley-t, Clayton Eshlemant és Charles Bernsteint említhetem, a magyarok közül Kodolányi Gyulát és Várady Szabolcsot – nem gondolom, hogy nem objektívan. Verseik bizonyos aspektusairól talán többet tudok, esetleg keletkezésük körülményeiről, de ez nem érinti, nem érintheti az értelmezést. Ezért nem gondolom, hogy a Szőcs Gézával majd negyven éven át tartó barátságunk befolyásolta volna az olvasói tisztánlátást. Másrészt hozzá kell tenni azt is, hogy nem csak a személyes barátság miatt tudhatok többet egy költő művészetéről, hanem azért is, mert éveken át foglalkoztam vele – mint én például Walt Whitmannal, Emily Dickinsonnal és Charles Olsonnal –, beleástam magam a szakirodalomba, elolvastam a kritikai értelmezéseket. Végül harmadszor még egy megjegyzés: akár ismerem a költőt, akár nem, szelekcióm amúgy is mindig valamennyire szubjektív, hiszen azokkal a versekkel foglalkozom, amelyek megérintettek, amelyek valamiképp többet mondanak, mint mások.

Szőcs Géza költészete gyakran reflektál politikai és társadalmi kérdésekre, különösen az erdélyi magyarság helyzetére. Ugyanakkor versei mélyen emberiek és univerzálisak. Hogyan látja, mennyire tudják a mai olvasók, különösen a fiatalabb generációk, értelmezni és átélni ezeket a műveket?

Nem tudom, egy mai kamasz olvas-e még verseket, illetve olvas-e még egyáltalán, az iskolai kötelező olvasmányokon kívül (már ha azokat valóban olvassa), van-e igénye szellemi munícióra. Nyilván vannak szellemileg igényesebb fiatalok – ők biztosan fognak rezonálni Szőcs Géza költészetére. Ha ők kézbe veszik a verseket, és hagyják, hogy azok megérintsék őket, dolgozzanak bennük, meglátják, mekkora erőt meríthetnek belőlük például az élet végességének elfogadásához, mekkora segítséget kaphatnak tőlük az élet megéléséhez, a pillanatok tudatosításához, egy szellemi és morális értékrend kialakításához és vállalásához, az örömök megtalálásához. Akár a létezés örömeiről van szó, akár a nyelvben való elmerülés adta örömökről.

Fotók: Csiki Vivien / Kultúra.hu