A kortárs zene rendkívül sokszínű, nehéz lenne egységes jellemzőket felsorolni. Mit gondol, ha meghallgatok egy Madarász Iván-művet, akkor arról meg tudom mondani, hogy az ön kompozíciója?
Nem tudom, hogy az én darabjaimban hallhatóak-e, de feltétlenül szükségesek olyan jegyek, amelyek egy alkotó sajátjai. Az alkotóművészetben az egyéniség meghatározó. Az egyéniség az, amely a leírható forma- és stílusjegyeken túl valamilyen megfoghatatlan jellegzetességet, a személyiség lenyomatát hagyja a műveken.
De ez korántsem jelent valamiféle egyediségre való törekvést, mert ha szándékolt, mesterkéltté válik?
Ez körülbelül olyan, mint amikor egy kamasz gyerek az aláírását gyakorolja, és valamilyen külső ideált kezd követni, hogy a kézírása igazán „miniszterinek” hasson. Ám az írásunk mégis a legközvetlenebbül árulkodik rólunk. A komponálásban megjelenik az esztétikai ideálom, a világnézetem, az, hogy milyen filozofikumban fogalmazom meg magam számára a világot. Ezen túl azonban döntően meghatározzák a kompozíció jellegét az ösztönös, elemi gesztusok. Ha a kézírás-metaforánál maradunk, hogy például milyen hevesen vagy lassabban, szelídebben rántom el a T betű vízszintes vonalát. Ezek az ösztönös mozdulatok az ember minden megnyilvánulásában felismerhetőek, így egy zeneműben is. A másik dolog, hogy egy kompozíció nálam mindig valamifajta akusztikai elképzelésből fakad. Nem egy gondolatot vagy véleményt zenésítek meg, hanem azt írom le, amit hallok: nem konkrét dallamokat vagy harmóniát, hanem a bennem születő zenének az „ízét-zamatát”, az iramát hallom először. Mindig a hangzásból indulok el.
Az első kompozícióját hétévesen írta, Alkonyat címmel. Mit gondol, az egyénisége már abban is megnyilvánult?
Azt gondolom, igen, bár kétségkívül folytonos változásban vagyunk. Weöres Sándornak van egy négysorosa: „Felébredek: nem az vagyok, ki voltam. / Elalszom: holnap megint más leszek. / De élve, holtan, utcán, kriptaboltban / én emlékezem és én feledek.” Tehát van a személyiségünknek egy állandó magva, amely végighúzódik a minden percben való változás mögött. Karinthy Frigyes is úgy vélte, hogy az ’én’ megfoghatatlan, ott kezdődik, amit nem tudok megfogalmazni, és ez nagyon hasonlít arra, ahogy az archaikus hagyomány beszél a személyiségről. Nekem van erre egy egyszerű analógiám. Odamegyek a folyóhoz, és egy kancsóval merítek. A víz a kancsóban határok közé szorulva jelenik meg. Ez a megszületett egyén, a határok közötti végtelen. Ha visszaöntöm és rögtön újra kimerem, ugyanaz lesz a kancsóban, de sohasem teljesen ugyanaz.
Zongorázni tanult, ám egy idő után abbahagyta a hangszernél improvizálást.
Schumann azt mondta, hogy zongorázni fantáziából, fülből kell, nem kézből. Én pedig azt mondom, hogy nem lehet kézből komponálni. Mert ha a zenéből csak annyit ölelek fel, amire a kezemmel a zongoránál képes vagyok, az kevés. Persze vannak zeneszerzők, akik zongora mellett komponálnak, Stravinsky még a hangszerelést is zongora mellett készítette el. Ma egy zeneszerzőnek jól, mélyen, alaposan kell ismernie a hangszerek lehetőségeit. Ez annyit tesz, hogy érdemes kapcsolatot tartani a legkiválóbb hangszeres művészekkel. Én például sok darabot írtam fuvolára, olyan jeles magyar fuvolistákkal kötött szakmai, emberi barátság nyomán, mint a két Matuz vagy Gyöngyössy Zoltán. A legjobb művészek a hangszer tradicionális, a múlt században megszokott lehetőségein túl ismerik az újabb hangszerkezelési, hangzási lehetőségeket, és ezeket tőlük kell megtanulni.
Azt mondja, mindig valamilyen atmoszférából indul el, nem gondolat vagy történet inspirálja. Ez az operái esetében is így van?
A legutóbbi operám – amelyet a Magyar Állami Operaház felkérésére írtam – Az ötödik pecsétből készült. Olvastam a könyvet, láttam a filmet is, és azt gondoltam, hogy ebből operát komponálni megrendítő ajándék. A történet rengeteg dolgot elindított bennem, hallottam a zenét a fejemben, bár konkrétan egyetlen dallamot sem tudtam volna elénekelni. Az atmoszférájára éreztem rá, amelynek teremtő ereje van. A történet ebben csak eszköz.
Amikor kikerült a Zeneakadémiáról, különböző zeneszerzői utak közül választhatott. Soha nem érezte, hogy valamelyik irányzat iránt el kell köteleznie magát?
Nem. De vannak hosszabb-rövidebb ideig felbukkanó esztétikai ideáljaim. Például amikor a repetitív zene érdekelt, akkor született – többek közt – a RAP-petíció című kantátám.
Műveiben rendkívüli tudatosság jellemzi.
A komponálásban a tudatos és az ösztönös, a spekulatív és a spontán egyszerre működik. Mondok egy egyszerű hasonlatot. Ha valaki egy szerelmes levelet ír, akkor bár az érzelmei vezetik, mégis tudatosan megszerkeszti a szöveget, igencsak megválogatja a szavakat, jelzőket. Már nemcsak a szerelmére gondol, hanem a levél szövegére figyel, hogy az jó legyen.
Ugyanakkor művei intellektuális ötletekkel vannak tele. Nemrég hallottam a Der Werwolf című dalát egy koncerten, az is inkább egy tréfás szellemi játék.
A zenében nem kell folyton komoly pofákat vágni. A játékosság, a könnyed ötletesség a komolyzenei múltban a nagy szerzők életművében mindig helyet kapott. Ennek a dalnak – Chr. Morgenstern, 19. századi német költő verse – két magyar fordítását is ismertem. Abszurd humora indított arra, hogy olyan dalt írjak belőle, ahol az énekesnek és a zongoristának is a koncertpódiumon megszokotton túli – kvázi színészi – feladatai is vannak.
Sok dalt komponált. Miért foglalkoztatja a műfaj?
Évtizedek óta használom az emberi hangot – szándékosan nem énekhangot mondok – zenei módon. Az említett RAP-petícióban direkt hoztam létre transzlogikus szókapcsolatokat, amelyek a köznyelvben nem léteznek; véletlen műveletekkel, mesterséges szavakból állítottam össze őket. A Kommentár egy ismeretlen történethez című darabomban elektronikával használom Boccaccio szövegét, szinte szóáradatként. Korábban írtam egy darabot szóló énekhangra, Öt perc férfihangra a címe. Ebben a műben nincs szöveg, az énekes szólam szavak helyett csak fonémákra épül. Ezt a lehetőséget egy speciális operámnál is alkalmaztam. Annyiban opera, hogy emberi hang hangszeres kísérettel szólal meg, mivel azonban szavakat nem használok, így a cselekményt táncosok jelenítik meg, teszik követhetővé a közönségnek.
Honnan jött az ötlet?
Láttam a National Geographicon egy dokumentumfilmet. Megrendítő volt számomra. Egy pumának született két kölyke. Az egyik nagyon beteges volt, így azt különös gonddal ápolta. Amikor a kicsi meghalt, elvonult vele valami sűrű, rekettyés helyre, ahol még simogatta, majd fölfalta. Lehetett látni, hogy ez egy szakrális cselekedet. Ez ihlette ezt az egyfelvonásos operát, vagy ha akarom, balettet.
Csaknem negyvenöt éve tanít. Az egyik hangszeres hallgatója mesélte, hogy önnek egészen sajátos látásmódja van, nem a tradicionális összefüggésben láttatja, értelmezi a zeneelméleti jelenségeket.
Fiatalkoromban olvastam Antal László nyelvész Egy új magyar nyelvtan felé című könyvét. Abban a kötetben egészen új struktúrában gondolkodott a beszélt magyar nyelvről. A funkciós zene harmóniaértelmezésében én nem a vertikális mintázatot látom, hanem a horizontális folyamatokat.
Mi motiválja? Ennyi idő elteltével akár azt is mondhatná, hogy untatja vagy fárasztja a tanítás.
Mondok valamit, ami talán manapság nem népszerű, divatos magatartás a tanításban. Én elsősorban nem arra figyelek, hogy kinek mondom, hanem műelemzéskor a zenére koncentrálok, bár arra törekszem, hogy ne szétszedjem, analizáljam a remekműveket, hanem szintetizálva, folyamatként mutassam meg. Én arról szeretek beszélni, ami engem is foglalkoztat. A tanításkor nemcsak azokkal vagyok, akik velem a teremben körülülik a zongorát, hanem Beethovennel meg Bachhal beszélgetek. Ezt pedig nem lehet megunni.
Fotó: Sorok Péter / Kultúra.hu
