Miért jó, ha vannak barátaink?

Önnek hány barátja van, kedves olvasó? Mielőtt válaszol, jól gondolja át, ne keverjük össze a haverokat, a jó ismerősöket vagy a kedves szomszédot az igazi barátokkal! És ne számolja bele a képzeletbeli barátait sem, mint ahogyan azt én gyerekként tettem, amikor is a legfőbb vágyam az volt, hogy Petőfi Sándor vagy Jókai Mór legyen a legjobb barátom. Elárulom, egy időben valóban ők lettek azok, még ha nem is a hagyományos módon. S ha már itt tartunk, azt azért említsük meg, hogy a két 19. századi kiválóság egymással bensőséges kapcsolatot ápolt egy ideig. De vajon nekik hány barátjuk volt, és milyen válaszokat adtak volna egy korabeli szociológusnak, ha ebben a témában faggatja őket?

Gyerekként nem igazán voltak barátaim, úgy éreztem, nincs szükségem ilyen kapcsolatokra. Nem feltétlenül képzelt barátaim, Jókai és Petőfi miatt, hanem azért, mert van egy ikertestvérem. Ha megkérdeztek, már gyerekként is azt válaszoltam, hogy ő a legjobb barátom, s ez az elmúlt öt évtizedben sem változott, noha azóta azért csatlakoztak mellé még néhányan.

Amikor belevágtam e riport megírásába, feltettem magamnak is a nyitókérdést: hány barátom van? Ez a látszólag egyszerű, csupán három, egyértelmű és rövid szóból álló mondat azonban sokkal nehezebben megválaszolható, mint ahogyan arra az ember első körben gondol. Rávághatunk kapásból egy számot, aztán meg vakargathatjuk a fejünket, hogy vajon X. Y., akit a barátaink közé soroltunk, valóban abba a körbe tartozik-e, vagy inkább csak egy haver, akivel jó beszélgetni, de ha bajba kerülnénk, nem őt hívnánk fel. Több órát töltöttem azzal a napokban, hogy megválaszoljam magamnak a kérdést: kit nevezek barátnak? Azt, akire minden helyzetben, mindig számíthatok, és aki ugyanezt elmondhatja rólam. Egészen lecsupaszítva én így képzelem a barátságot.

De mennyire közeli?

A barátság az emberi kapcsolatok egyik legkülönösebb formája: egyszerre természetes és nehezen körülírható. Tudjuk, hogy fontos, érezzük a hiányát, ha nincs, mégis, amikor pontosan meg kellene mondanunk, mit értünk alatta, zavarba jövünk. Mitől lesz valaki barát? A közelségtől? A bizalomtól? Az együtt átélt történetektől? És vajon hány ilyen kapcsolat fér el egy ember életében? Hasonló dolgokról faggattam prof. dr. Albert Fruzsina szociológust, a Semmelweis Egyetem egyetemi tanárát és barátnőjét, szerzőtársát, prof. dr. Pethesné Dávid Beáta szociológust, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Közszolgálati Kar dékánját. Azt is megkérdeztem tőlük, átlagosan hány barátot említenek a magyarok, mást jelent-e a barátság a nők és mást a férfiak számára, és vajon a koronavírus-járvány megingatta-e a kapcsolathálózatainkat?

Amikor a kérdőívekben az szerepel: „Hány barátja van?”, sokan azt kérdezik: „Mennyire közeli?”. A barátság jelentése társadalmi csoportonként, élethelyzetenként és nemenként is eltérhet, így a mérés önmagában nem elegendő. Ezért a vizsgálatok nemcsak a számokra kérdeznek rá, hanem arra is, ki mit nevez barátságnak, és hogyan mutatkozik meg ez a kapcsolat konkrét helyzetekben. S bár sokan sokféle választ adnak a szociológusoknak, abban azonban viszonylag egyetértés mutatkozik, hogy a barátság választott kötelék. Vagy mégsem egészen? Később még erre is visszatérünk.

Riportalanyaimat harmincéves barátság köti össze, ami néhány percnyi beszélgetés után is észrevehető. Irigylésre méltó, hogy nemcsak magánemberként értik meg egymást, hanem kollégákként is. Könyvet is írtak együtt, ami embert próbáló feladat. Ismerek olyanokat, akiknek a barátsága ezért ment tönkre. Az övék viszont ezt a próbát is kiállta. Beáta egyébként már a beszélgetésünk elején leszögezte, hogy a barátságokat fenntartani nem egyszerű dolog, azok ápolásába munkát kell tenni, ha az ember komolyan gondolja.

– Beával együtt jártunk egyetemre – meséli Fruzsina. – Az elmúlt harminc év alatt a munka során barátok is lettünk. Amit ez idő alatt egymásról megtudtunk, azt nem lehet két éjszaka alatt megtudni egy másik emberről, még ha nagyon szimpatikus is. Ahhoz idő kell.

Saját barátságukból kiindulva a professzor asszony arra is kitért, miért fontos, hogy egy ilyen jellegű kapcsolat több rétegből építkezzen.

– A Covidban pont azt lehetett látni, hogy azok a kapcsolatok tűntek nagyon sérülékenynek, amelyek csak egy-egy kontextushoz kötődtek, tehát amelyeknél nem volt meg a kapcsolaterősség egyik mutatója, az úgynevezett multiplexitás. Ez azt jelenti, hogy sokféle dologra lehet az adott kapcsolatot használni. Tanácsot kérek, együtt is szórakozunk, tevékenységeket végzünk, és minél több ilyen szállal kötődünk, az egyfajta erősséget jelez. A fiatalok sérülékenysége valószínűleg ezért is nagy, többször intézményt váltanak, és nem tudnak annyira megerősödni az ott kiépített baráti kapcsolatok.

Vannak dolgok, amelyekhez idő kell. Az emberi kapcsolatokban sem jön létre egy nagyon mély barátság három perc alatt.

Felértékelődött barátságok

Az interjúra készülve egy társaságban feltettem a kérdést: kinek hány barátja van? Az egyik ismerősöm dicsekvően rávágta: húsz. Lehetett érezni, hogy ezzel emelni akarja magát. A többiek furcsán néztek rá, még az is, aki valóban a barátja volt. Végül ő mondta ki: „Ha tényleg azt hiszed, hogy mind a húsz az, akkor felszínesen gondolkodsz a barátságról.” Vajon igaza volt?

– A szociológus nem látja másképp a barátságot, hanem inkább meg akarja érteni, mi van mögötte – mondja Pethesné Dávid Beáta. – A megértés a mérésnél kezdődik. Amikor számszerűsítünk, megkérdezzük, hogy hány barátja van önnek, az emberek mondanak egy számot, mi pedig átlagot számolunk, és megnézzük, hogyan alakul ez a nőknél, a férfiaknál, a magas vagy alacsony iskolai végzettségűeknél. De azt is szeretnénk megérteni, hogy vajon mire gondol. Szeretnénk mögé látni.

Az elmúlt másfél évtizedben a barátság különösen felértékelődött, egyre inkább fontos kapcsolattá válik. Az egyik legfontosabb családon kívüli kapcsolat lett, sokszor fel is cserélődik a családi kapcsolatokkal, különösen a fiataloknál.

A társadalom változik. Filmekből, magazinokból az látszik, hogy a barátainkkal ezt vagy azt csináljuk, és ez fontos dolog. Az emberek fejében az van: kell, hogy barátom legyen. Ez a társadalmi elvárás a mérésekben is megjelenik. Izgalmas kérdés, hogy ha valaki azt mondja, 5, 15 vagy a 25 barátja van, mi állhat mögötte. Valószínűleg nem ugyanaz a barátértelmezése, mint azoké, akik kisebb számot adnak meg. De az, hogy van barátja valakinek, vagy nincs, nagyjából konstans. 2018-ban voltak érdekes méréseink, amikor nagyon kevesen mondták ki, hogy nincs barátjuk, és sokan inkább azt felelték, hogy nem tudják, vagy nem akarnak válaszolni. Itt jön az izgalmas rész szociológiai szempontból: hiszen az már norma, hogy az embernek legyen barátja. Ez társadalmi elvárás. Aki azt gondolja, hogy nincs barátja, de ezt nem válaszolhatja, inkább menekülő útvonalat választ. Ezt próbáltuk mélyebben megérteni. Az újabb méréseknél még jobban figyelünk arra, hogy ezeket a dolgokat erősen elválasszuk egymástól.

– Mindenkinek a fejében vannak kapcsolatsémák arról, milyen egy ideális, optimális, jó vagy rossz kapcsolat, legyen szó anya-gyerek viszonyról, testvérkapcsolatról vagy barátságról – folytatja Albert Fruzsina. – Ezeket hívják barátságsémáknak, és hosszasan lehetne beszélni arról, milyen egyéni és társadalmi tényezők alakítják őket. Az is kérdés: egy társadalomban normának számít-e, hogy legyen barátod? Ez befolyásolja, hogy az emberek törekednek-e ilyen kapcsolatra. A Covid azért volt társadalmi szempontból is érdekes, mert krízishelyzetben nemcsak gondolnunk kellett egy kapcsolatról valamit, hanem kiderült, mit tud egy barát, amikor tényleg segíteni kell, amikor két hétig nem engednek ki a lakásból, hoz-e neked azt, amit kell.

Akit például csúnyán elárultak egy barátságban, annál a lojalitás hangsúlyosabb elem lesz. Azért is nehéz mindezt megmérni, mert egy szociológiai felmérésben jó esetben annyi „töltényünk” van, hogy megkérdezzük, hány barátod van, de hogy kinek mi van a fejében, amikor erre válaszol, abban nagy a változatosság, ráadásul ezeknek szisztematikus eltérései is vannak. Amikor 1993-ban először megkérdeztük, „Hány barátja van önnek?”, az derült ki, hogy sokkal több férfinak van barátja, ráadásul több barátjuk van, mint a nőknek. Ezen nagyon meglepődtünk, mert a saját életünkben ennek az ellenkezőjét láttuk. Itt jön a kutatói dilemma: ha valaki azt mondja, hogy van barátja, mondhatom-e kutatóként, hogy az nem is barát, mert nem tudom, tud-e érzelmileg támogatni. A nők számára az érzelmi támogatás elég alapvető barátságkritérium volt, most viszont azt látjuk, hogy a férfiaknál is egyre inkább az, tehát az adatokban egyfajta homogenizálódás figyelhető meg.

– A legtöbb magyarnak, az emberek kétharmadának 1–4 barátja van – mondja Albert Fruzsina. – Tehát van valamennyi barátjuk, de nem sok. Amit az elmúlt évtizedekben, amióta használjuk a „Hány barátja van önnek?” kérdést, látni lehetett, hogy azok aránya, akik azt mondják, sok barátjuk van – és itt a „sok” már az öt és afölötti számot jelentette –, jelentősen csökkent. Ma ez körülbelül tíz százalék. Az öt barát egyébként nem kezelhetetlen méretű kör, mégis visszaesett azok száma, akik ennyit vagy ennél többet említenek.

A professzor szerint nem tudjuk pontosan, mi áll a változás mögött.

– Lehet, hogy a barát definíciója változik. Egy nagy mintás kutatásban nyitott kérdésben is megkérdeztük, mit értenek baráton. A kilencvenes években a férfiak – ahogy azt a nemzetközi szakirodalom is leírja – a haveri kapcsolatokat is barátságnak nevezték, amelyeket egy nő nem feltétlenül sorolt volna ide. Az érzelmi támogató, bizalmas funkció sokszor nem volt benne a barátsággal kapcsolatos elvárásaikban. Ma viszont a férfiak barátságát is egyre inkább ez jellemzi, ami szűkebb definíciót jelenthet. Ha a focistatársam is barát, abból több lehet; ha viszont csak az, akivel az életem problémás részeit is megosztom, az már kevesebb ember.

Ha már a riportom elején Jókait és Petőfit emlegettem, ne feledkezzünk meg most sem róluk. Reformkori szociológusunk biztosan őket is kifaggatta volna. Vajon e két remek író, költő mit válaszolt volna arra a kérdésre, mi a barátság? A reformkor világában ez a kötelék nem csupán érzelmi viszony volt, hanem szellemi és politikai szövetség is. Egy kaszinó, egy irodalmi kör, egy közös ügy egyszerre adott közösséget és lojalitási hálót. A kapcsolatok sűrűbbek voltak, multiplexek: aki barát, az lehetett vitapartner, szerzőtárs, tanú, sőt olykor keresztapa is.

Petőfi számára Arany nem egyszerűen költőtárs volt, hanem bizalmas, akivel a legszemélyesebb kételyeit is megosztotta. Jókai barátságai pedig gyakran a politikai közéletben gyökereztek, mégis átszőtte őket a személyes hűség. Hány barátjuk lehetett? Talán kevesebb, mint gondolnánk – de azok a kapcsolatok mélyebbek és többfunkciósak voltak, és sokkal erősebbek, mint a ma könnyedén kimondott „húsz”. Lehet, hogy ők nem is számot mondtak volna, hanem neveket.

Megnőtt a magányosság aránya

A Covid alatt hónapokig nem mertem találkozni senkivel. Hipochonderként minden köhintésben veszélyt hallottam. Bezártam a kaput, mintha a világot is kizárhatnám. Épp lecsengőben volt a járvány, amikor eljött az ötvenedik születésnapom. A barátaim ragaszkodtak hozzá, hogy együtt ünnepeljünk. Néhány nappal később pozitív lett a tesztem. Nem voltam jól, de egyetlen pillanatig sem bántam meg azt az estét. Akkor értettem meg igazán, hogy vannak helyzetek, amikor a kapcsolatok többet jelentenek a félelemnél. A dékán asszony beszélgetésünk alatt hasonló példát említett, miközben a barátságok sokféleségét is felvázolta.

– Mindenféle emberi kapcsolatnak más a funkciója. Ha valaki nagyon közel van hozzánk, az erős érzelmi és bizalmi kapcsolat. Én ezt egy hagymához szoktam hasonlítani: ahogy haladunk kifelé a külső héjak felé, azok is fontosak, mert attól nem esik szét a hagyma, csak más a funkciójuk – magyarázza Beáta. – Ez nemcsak a barátságra igaz, hanem minden emberi kapcsolatra. Egyre több kutatás beszél a társas egészségről, ami azt jelenti, hogy az egészségünket – a mentális egészségünket is – nagyban befolyásolja, vannak-e körülöttünk emberek, izoláltak vagyunk-e, tudunk-e kihez fordulni, és más tud-e hozzánk fordulni. Ez kölcsönös dolog.

Szívbetegségekkel kapcsolatos vizsgálatoknál látszott: ha két azonos állapotú beteg közül az egyiket rendszeresen látogatják, rányitják az ajtót, felhívják, az könnyebben és gyorsabban épül fel. Fontosnak érzi magát, számít valakinek. A társas egészség tehát nem pusztán lelki kérdés. Egy New Yorkban tartott előadáson – amelyen a térdsérülésem miatt csak online tudtam részt venni – egy kölni filozófus a Covid kapcsán arról beszélt, hogy a fizikai egészség és a társas egészség néha ellentmondásba kerül. Mesélt egy nőről, aki a Covid idején a születésnapját ünnepelte a barátnőivel: fizikailag talán nem volt indokolt a találkozás, de társas egészség szempontjából létfontosságú volt. Ezek a helyzetek mutatják meg igazán, hogy a kapcsolatokat fegyelmezetten, de fenn kell tartanunk és mozgósítanunk kell azokat.

Beszélgetőtársaim hangsúlyozták: az emberi kapcsolatok felértékelődése ma korántsem magától értetődő folyamat. Különösen annak fényében nem, hogy egyre erősebben jelenik meg a társas izoláció jelensége, amely nem azonos a magánnyal. Utóbbi szubjektív érzés, míg az előbbi kapcsolati megfosztottság, amely bizonyos mutatókkal mérhető is. A fiatalok körében – különösen a pandémia óta – látványosan megnőtt a magányosság aránya. Ez nem pusztán lelki kérdés, hanem közegészségügyi probléma is: ha a kapcsolati háló gyengül, annak hosszú távon egészségügyi következményei lehetnek, amelyek kezelése az állam és az egészségügy feladata lesz.

Szociológus szakértőink egy nemzetközi előadás kapcsán mesélték el azt is, hogy pedagógusok egyre gyakrabban szembesülnek azzal: a diákokat alig lehet közös együttlétre ösztönözni. Vége az órának, mindenki a telefonját nézi, a spontán kapcsolódás háttérbe szorul. Az iskolákban dolgozó szakemberek tapasztalatai szerint ott, ahol következetesen korlátozzák a telefonhasználatot, már rövid távon is érzékelhető változás történik: a gyerekek többet beszélgetnek egymással, és erősödik a személyes jelenlét.

Lehet barát egy családtag?

Beszélgetőtársaim 2021 végén azt vizsgálták, kiket tartanak az emberek a legfontosabb felnőtteknek az életükben. Magyarországon döntő többségük a legközelebbi családtagjait nevezte meg. Mindez rámutat arra, hogy a család ma is a legszorosabb kapcsolatok egyik elsődleges forrása, noha sokaknak már nincsenek testvéreik, unokatestvéreik, szűkül a rokonsági háló.

Ugyanakkor egy másik, a kilencvenes évek óta ismételten feltett kérdés – Kivel beszél a problémáiról, gondjairól? – már elmozdulást mutat. Míg korábban elsősorban a közeli családtagok szerepeltek ezen a helyen, mára a barátok bekerültek ebbe a körbe, a férfiaknál legalább annyira, mint a nőknél.

Szociológus szakérőink felidézték mentoruk, Angelusz Róbert meghatározását is, amely szerint a barátság nem rokoni, önkéntesen választott, szimmetrikus kapcsolat. Ők azonban inkább kapcsolatminőségként gondolnak erre: hiszen lehet a testvér is barát, ha a viszony minősége ezt hordozza. Beszélgetésünk során az is kiderült, hogy a családméret csökkenése, a rokonsági hálók szűkülése és a kapcsolatok fenntartását korábban védő normák gyengülése komoly következményekkel jár. A közösségi találkozások, ünnepek, rituálék – amelyek egykor maguktól értetődő forgatókönyvek szerint szerveződtek – ma tudatos szervezést, erőforrást, időt igényelnek. És ha az a személy, aki ezeket összetartotta, kiesik, gyakran az egész közeg széthullik. A baráti kapcsolatok sem maguktól maradnak fenn – fenntartásuk döntés és munka kérdése lett.

– Mekkora közös halmaza van a barátságnak és a szerelemnek? Létezhet-e nő és férfi között tisztán barátság?

– Amikor írtuk a Barátság szociológiája című könyvet, tettünk bele egy karikatúrát a férfi–női barátságról, azzal a kérdéssel: előtte vagy utána? – válaszolja mosolyogva Beáta. – Erre nem tudok egyértelmű választ adni. Inkább visszalépnék kettőt. Az életünk során, ahogy haladunk előre, az emberek jönnek-mennek mellettünk. Erre létezik az úgynevezett karavánmodell: természetes, hogy van egy bizonyos számú ember körülöttünk, de hogy egy adott életszakaszban kik tartoznak ebbe a körbe, az folyamatosan változik.

Az érzelmi töltetű, kölcsönös segítségre épülő kapcsolatokat nem lehet száz emberrel fenntartani, de még ötvennel sem. Ezek a nagyon közeli, erős kapcsolatok általában egy és tíz között mozognak.

Hogy éppen rokon, testvér, szomszéd, társ vagy barát tölti be ezt a szerepet, az életszakaszonként változik. Egy ikertestvér például akár több funkciót is betölthet egyszerre, ami felérhet több másik kapcsolattal – bár ilyenkor felmerül a kérdés, nem terhelünk-e túl egyetlen embert?

– A barátainkat választjuk, vagy egyéb dolgok, például a kémia is befolyásolja ezt?

– Valamilyen értelemben igen, választjuk – folytatja Pethesné Dávid Beáta. – De van mögötte kémia, vonzalom, nem puszta számítás. És éppen ezért egy barát elvesztése – akár halál, akár csalódás miatt – ugyanolyan trauma lehet, mint egy párkapcsolat megszűnése. Mert ezekben a kapcsolatokban sokkal több van, mint érdek. Persze léteznek érdekbarátságok is, de még abban a kapcsolatban is előfordulhat, hogy az egyik fél többet tesz bele, a másik kevesebbet. Itt már a pszichológia is belép. A barátság megértése nemcsak szociológiai, hanem lélektani kérdés is.

– A kontextus is számít. A barátsághoz is kell valamiféle „kémia”, hasonlóan a szerelemhez, de azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy milyen közegben találkoznak egymással a barátok – vélekedik Albert Fruzsina. – Ezt hívjuk a kontextus hatásának. Tehát nem teljesen véletlenszerű, hogy kikből lesznek a barátaink.

A magyar adatok világosan mutatják: az életkor előrehaladtával csökken a barátok száma. Míg az angolszász világban sokszor tudatos közösségszervezéssel – klubokkal, utazással, programokkal – tartják aktívan az időseket, nálunk a kapcsolatok jelentős része munkahelyhez kötődik, és a nyugdíjjal gyakran megszakad. Pedig nem törvényszerű, hogy így legyen.

Közben a digitális tér azt az illúziót kínálja, hogy a kapcsolódás erőfeszítés nélkül is elérhető. Csakhogy az emberi viszonyokban ott van a visszajelzés, a tükör, a súrlódás – mindaz, ami formál. Ezek nélkül könnyen elszokunk a valódi jelenléttől. A kérdés tehát nem az, hány barátunk van, hanem az, vállaljuk-e a kapcsolatok fenntartásának felelősségét. Talán valóban itt kezdődik minden: megtenni az első lépést, és beszélgetni – hangsúlyozza Albert Fruzsina.

Reformkori szociológusunk a riport végére elért oda, hogy Petőfinek és Jókainak is feltegye ezen riport alapkérdését: miért jó, ha vannak barátaink?

Petőfi talán azt felelné: mert kell valaki, aki nemcsak velünk lelkesedik, hanem a szemünkbe mondja, ha tévedünk, és aki mellénk áll akkor is, amikor már nem divat velünk lenni.

Jókai pedig talán csendesebben azt tenné hozzá: mert az élet története nem egyes szám első személyben íródik, és a sors fordulóinál jó, ha van valaki, aki emlékszik velünk együtt.