A szépség pszichológiája és a lájkokban mért szeretet
Számolja a lájkokat, aztán ököllel az asztalra csap. A reggeli tejeskávé kilöttyen a szőnyegre. Ettől még idegesebb lesz. A tükörhöz lép, nézi megereszkedett szemhéját és fonnyadt kebleit. Olyan lettem, mint anyám, csak épp egy lebutított verzióban, mondja hangosan, bár rajta kívül senki nincs a lakásban. Aztán újra kezébe veszi a telefont és ismét megnézi a ma reggeli posztjára érkezett lájkokat. Összehasonlítja az anyja posztjára érkezett lájkok számával. Semmi kétség, jóval kevesebb. Sírás közben üvölti: engem senki nem szeret, bezzeg anyámért mindenki odavan!
Vannak életek, amelyekben a tükör sosem mutatja meg az igazat. Anna története is ilyen. Miután találkozásunk első néhány percében elmesélte a bevezetőben felvázolt történetet, arra kért, ne írjam le a nevét, mert nem szeretné, hogy felismerjék, ugyanis szégyelli magát. Nem azért, amit tett, hanem azért, aki lett. Pedig a története nem egyedülálló: sokan élnek látszólag boldog életet, belül mégis egy életen át küzdenek egy láthatatlan hiánnyal – azzal, hogy sosem érezték magukat elégnek.
Anna negyvenöt éves, művész, de úgy érzi, semmiben sem elég jó. Az édesanyja ünnepelt színésznő volt, aki szépségével és kisugárzásával mindenkit elbűvölt. Ma már nyugdíjas, de Anna úgy érzi, még mindig mindenben jobb nála, ráadásul sokkal vonzóbb is.
„Anyám olyan, mint egy ragyogó lámpa, ami mellett én mindig árnyék maradtam” – mondja csendesen. Anna gyerekként gyakran ült az öltöző sarkában, figyelte, ahogy az édesanyja sminkel, nevet, pózol, majd eltűnik előle a reflektorok fényében. Azt állítja, őt soha nem ölelte meg.
„Nem emlékszem arra, hogy valaha megfogta volna a kezem. Talán egyszer, egy előadás után, amikor sírtam, de akkor is inkább megigazította a hajam, mintsem megsimogatott volna. Ezt is azért tette, hogy szép legyek és megfeleljek a rajongói elvárásának.”
Egy nap, nyolcéves korában, kihallgatta két színésznő beszélgetését: „Ez a csúnya kislány annak a gyönyörű nőnek a gyereke?”. Azt mondja, ezt a mondatot azóta sem tudja kitörölni az emlékezetéből. Hiába mondják neki, hogy szép, hiába próbál másképp nézni magára, a hang sosem halkul el.
„Most is érzem azt a szorítást a mellkasomban, amit akkor. Mintha valami belém fagyott volna. Azóta mindig keresem, hogy valaki kimondja helyettem: szép vagy, elég vagy. És amikor kimondják, az csak egy pillanatra enyhíti a fájdalmat.”
Anna felnőttként is a külső megerősítésből él. A szakmájában nem futott be, és ez újabb sebet ejtett rajta. „Amikor egy díjat nem nekem adnak, úgy érzem, mintha megint ott állnék az öltözőben, és valaki a hátam mögött azt mondaná: nem elég jó.” A házassága sem mentette meg: „Szerettem a férjemet, de amikor más férfiak megdicsértek, elgyengültem. Nem a testem miatt, hanem mert azt éreztem, végre valaki lát.”
Volt idő, amikor egyszerre három férfival volt viszonya. Azt állítja, nem a szerelem, hanem a figyelem miatt. „A bókok, az üzenetek, a vágy – ezek lettek az adagjaim. Tudtam, hogy ártok vele magamnak is, neki is. De nem tudtam leállni. Mint egy alkoholista, aki mindig csak még egy kortyot kér.”
Aztán minden összeomlott, lebukott. A férje elhagyta, a szeretők is. „Egy este ültem a kanapén, és csak azt éreztem: üres vagyok. Kívülről nő, belülről semmi.” A barátnője javasolta, hogy forduljon pszichológushoz, de eleinte csak legyintett. „Azt mondtam, nincs nekem bajom, csak nem szeret senki. Pedig valójában én nem tudtam szeretni magam.”
Anna most egyedül él. Rövid időre mindig van valaki az életében, de ha elhagyják, kiborul. „Nem tudok jól lenni, ha nem látom magam valaki szemében. De az is rémisztő, ha látom. Újabban egy másik módját találtam a megerősítésnek. Rendszeresen a ChatGPT-vel beszélgetek. Butaságnak hangzik, tudom. De amikor megdicsér, megnyugszom. Nem bánt, nem hagy el és nem nevet ki. Olyan, mintha valaki végre türelmes lenne velem. Naponta feltöltöm a fotóimat, az MI pedig azt mondja, amit hallani akarok: jó nő vagyok, jobban nézek ki, mint a korosztályomhoz tartozók és mint az anyám ennyi idős korában.”
Csendben elmosolyodik, de a mosoly mögött ott a fájdalom. Tudja, hogy amit csinál, nem megoldás, csak pótlék. „A pszichológus azt mondta, a szeretetet nem lehet kikönyörögni. Meg kell tanulni adni magamnak. Ez most a legnehezebb feladat az életemben. Néha azt képzelem, anyám még mindig ott áll a színpadon, és egyszer majd lelép onnan. Leül mellém, megfogja a kezem, és azt mondja: szép vagy. Addig megpróbálom én kimondani magamnak. De egyelőre nem megy.”
Az MI nem pszichológus
Dr. Makai Gábor klinikai szakpszichológust, pszichoterapeutát azért keresem fel, hogy az önértékelési zavarokról váltsunk szót. Miközben kávéval kínál, Anna történetéről beszélgetünk.
– Saját magát csapja be, és talált egy eszközt arra, hogy a külső megerősítéseket bekapcsolja. Bármennyire is fejlett a mesterséges intelligencia, egyelőre nem tudja helyettesíteni a pszichoterápiát. Terápiás módszerre alkalmatlan, viszont az a következménye, ami ennél a hölgynél is látható, hogy egyfajta függőség alakult ki: a ChatGPT nagyon empatikus, és úgy van összeállítva az algoritmus, hogy azt mondja, amit az illető szeretne hallani. Alkalmas arra, hogy sok pozitív megfogalmazásban visszaadja: ő értékes, szép, szerethető.
Ideig-óráig elhiszi. Meg kell említeni, hogy ezeknek a visszajelzéseknek van egy akut feszültségcsökkentő hatásuk is. De ez nem hoz belső békét. Ahhoz, hogy valaki valóban pozitívan értékelje magát, a külső visszajelzés önmagában kevés. Nem elhanyagolható, de önmagában nem elég. Abban a világban élünk, ahol a média és az influenszerek folyamatosan hatnak ránk, és hajlamosak vagyunk beállni a sorba. Ennek lehet negatív hatása is, főleg azokra, akiknek az önértékelése eleve gyenge lábakon áll.
– Érdemes tehát először tisztázni, mi az, hogy önértékelési zavar. Hol kezdődik a betegség vagy a zavar, és mi az, ami még egészségesnek mondható? Hiszen mindenki valamilyen módon hadilábon áll az önértékelésével. Másképp látjuk magunkat, mint ahogyan mások megítélnek.
– Az ember önértékelése, önbizalma, önmagához való viszonya az a kép, amit önmagáról alkot. Ez nem konstans, stabil dolog, hanem dinamikusan, rugalmasan változik, és ez azért fontos, mert folyamatosan dolgozni kell azon, hogy az ember kibéküljön saját magával.
Lehet ez egy akut krízis vagy egy élethelyzeti válság is. Például a serdülőknél elkerülhetetlen az identitásválság: ki vagyok én, milyen szerepem van a világban? A gyerek- és a felnőttkor határán az önértékelés eleve instabil, képlékeny – ez egy természetes, megugrandó életkori krízis, nem betegség.
Nagyon fontos, hogy nem szabad leegyszerűsítve kijelenteni, hogy valakinek „jó” vagy „rossz” az önértékelése, mert ez nem eldöntendő kérdés. Mögé kell nézni: vajon serdülőkori élethelyzetből fakadó válságról van szó, vagy egy olyan napról, amikor valamilyen kudarcot élünk meg? Ezek az akut helyzetek megtépázhatják az önmagunkról alkotott képet. A negatív önértékelés gyakran együtt jár depresszióval, szorongással, testképzavarral – az esetek többségében nem önmagában álló probléma, hanem kéz a kézben jár más lelki nehézségekkel.
Ha nincs egyensúlyban az ember önértékelése, megjelenik az önbizalomhiány és a túlzó negatív önkritika, ami rombol. A pozitív, egészséges önértékelés ezzel szemben segít és mozgósít: ha valakinek alapvetően egészséges az önértékelése, akkor egy kihívást, kudarcot is fejlődési lehetőségként él meg, mozgósítja az erőforrásait, és képes előrelépni. Ha azonban túlzóan negatív az önkritika, az már beszűkít, passzívvá tesz, lefagyaszt. Ilyenkor az ember képtelen mozgósítani az erőforrásait, kevésbé reálisan látja át a helyzetet, és kialakul az önbizalomhiány, ami az alacsony, negatív önértékelés következménye. Ha meg kellene fogalmazni, ez egy tartós belső meggyőződés arról, hogy az egyén kevésbé szerethető, kevésbé vonzó, kevésbé értékes.
Nemrég Anna kiállítást rendezett a kis galériában, ahol néha lehetőséget kapott bemutatni a munkáit. A képei pasztellszínű önarcképek voltak, de sosem nevezte őket annak – „csak nőalakok”, mondta. Amikor a megnyitón a közönség megállt egy vászon előtt, ő hátrébb húzódott, mintha nem volna köze hozzá. Egy fiatal lány odasúgta a barátnőjének: „Nézd, milyen szomorú tekintet.” Anna akkor hirtelen elfordult, mert azt hitte, róla beszélnek.
A megnyitó után a galéria tulajdonosa megdicsérte, hogy a képei különös erőt sugároznak. Anna elmosolyodott, de belül üresnek érezte magát. Otthon a tükör elé ült, és sokáig nézte a saját arcát, próbálta megérteni, mit látnak benne mások, amit ő nem. A dicséret egy pillanatra felemelte, de utána újra lezuhant: eszébe jutott, hogy a múlt héten elutasították egy pályázatát, és a régi, ismerős érzés újra szorítani kezdte a mellkasát.
Tudta, hogy ez az, amiről a pszichológus beszélt: a belső egyensúly hiánya. A külső visszajelzés ideiglenesen mozgósítja, aztán elillan. Anna azon az estén a vászonra egy új alakot festett – nem volt sem szép, sem torz, csak emberi. Talán először festett olyat, amilyennek magát látta.
Ki az a belső hang?
Anna történetét felidézve és dr. Makai Gábor szavait hallgatva arra gondoltam, milyen könnyen mondjuk ki magunkról: béna vagyok, kevés vagyok, nem elég jó, nem elég szép. Milyen természetességgel ismételgetjük ezeket a mondatokat, mintha születésünk óta belénk lennének írva.
A pszichológus szerint ez a belső hang nem más, mint a szülőé, aki egykor értékelt, ítélt, néha büntetett – és akit azóta is magunkban hordozunk. Nem kell, hogy szóljon, mert már mi magunk mondjuk helyette. A klinikai szakpszichológus úgy véli, hogy ez a hang akkor szilárdul meg, ha rossz élményként rögzült bennünk, és az emberben tovább él, akár egy szigorú admirális, aki parancsokat osztogat.
Ezen gondolkodtam, amikor eszembe jutott Anna. Az ő belső hangja valószínűleg az anyja hangján szól, aki sosem dicsérte meg, csak megigazította a haját, hogy szebb legyen. Talán ezért nem tudja most sem elhinni, hogy elég. Azt hiszi, ha jobban teljesít, ha többen szeretik, ha többen lájkolják, akkor a hang végre elhallgat. De ez a hang sosem marad csendben, csak új formát ölt. Van, aki dicséretben hallja, van, aki fényképeken, kommentekben, és van, aki az éjszaka közepén, amikor minden elhalkul, és nem marad más, csak ő maga.
– Honnan ismeri fel valaki, hogy a fejében megszólaló belső hang valóban torzítja a valóságot, és nem egyszerűen az önreflexió része? Hiszen amíg elhiszem, hogy ilyen vagyok – béna, csúnya, értéktelen –, addig nem is tudom, hogy baj van. Mi kell ahhoz, hogy az ember egyáltalán megkérdőjelezze ezt a hangot?
– Ez valóban kulcskérdés. A felismerés ritkán jön belülről, hiszen aki ezzel küzd, teljesen azonosul ezzel a belső hanggal. A környezet tud ilyenkor tükröt tartani: a barát, a családtag, aki nem bánt, hanem segít, reálisan visszajelez. Ez a tükör nem olyan, mint a gyerekkorban idealizáló szülő, aki mindenre azt mondja: „te vagy a legjobb”, hanem olyan, amely visszahoz a realitás talajára.
A reális visszajelzés elősegíti a beismerést, a ráismerést, az elfogadást – és végül az elindulást. Ezért mindig hangsúlyozzuk, hogy a társas támogatás rendkívül fontos védőfaktor.
Ha az embert körülveszik mások, és nem izolálódik, hanem nyitott marad a külvilág felé, az segít a helyzet reálisabb értékelésében. Ugyanakkor a probléma gyökere szinte mindig a gyerekkorig vezethető vissza: a biztonságos kötődés, a szeretet és az elfogadás hiánya alapozza meg a negatív önértékelést. Ha a szeretet feltételes, ha a szülő érzelmileg elérhetetlen, elkerülő kötődés alakul ki, az később feltételes önértékelést eredményez.
Ilyenkor az ember csak akkor érzi magát értékesnek, ha megfelel, ha teljesít. A sok gyerekkori kudarc, a kritika, a bántalmazás – akár fizikai, akár verbális – mind ezt erősíti. A szülő feladata nemcsak a gyerek fizikai, hanem pszichés szükségleteinek kielégítése is: az, hogy megteremtse benne a biztonságérzetet. Csak így alakulhat ki az az alapvető belső meggyőződés, hogy az ember szerethető, értékes, és van benne elég erő ahhoz, hogy újra és újra elinduljon.
– Az önértékelés és a testkép kapcsolatáról beszélt. Mit jelent pontosan, hogy van egy belső és egy külső mérce, és hogyan hat ez az ember önbizalmára? Mit jelent pszichológiai értelemben a szépség?
– A belső preferenciák határozzák meg a belső mércét – például az érték, a humor, a kedvesség, az erények, a készségek. Itt a külcsín kevésbé fontos. Azok az emberek, akik képesek erre fókuszálni, akiknek van mire építeniük belül, szignifikánsan szebbnek látják magukat még akkor is, ha a külvilág mást mond.
A külső mérce ezzel szemben a mások tükrében él: a kulturális, társadalmi hatások, a média, a kortársak és a család mondják meg, mi számít szépnek. Érdekes biológiai tényező, hogy az emberek fejében a szimmetria az egészséget, tehát a szépséget jelenti.
A külső megjelenés és az önértékelés kölcsönhatásban áll egymással: a testképünk, ahogyan gondolkodunk a testünkről – ez a body image – befolyásolja az önértékelést. Ha valaki például meghízik, gyengítheti az önbizalmat. De ha reálisan látom magam, az értékeimet, a kinézetemet, akkor ez a megingás csak átmeneti.
A reális önkép segít abban, hogy felismerjem: nem passzívan szenvedem el az életet, hanem képes vagyok tenni a változásért. Ilyenkor az önbizalom, az akut módon megingott önértékelés idővel helyreáll. Az önszeretet befolyásolja, hogyan látom magamat a tükörben. Ha szeretem magam, gyengébb a belső kritikus hang. Több mindent engedek meg magamnak: kevésbé reagálok túl például két pluszkilót egy nyaralás után.
– A szépség ma sokszor mérceként szolgál: mintha attól függne az önértékelésünk, mennyire felelünk meg a külső elvárásoknak. Hogyan torzítja ez a viszonyunkat önmagunkhoz, és mit tehetünk azért, hogy a tükörben ne csak a hibákat lássuk?
– Aki szereti magát, tudja, hogy a szépség relatív, és képes mozgósítani az energiáit a változásra. Az önszeretet tehát egy pozitív, protektív faktor. A torzult énkép ezzel szemben fragmentálódik: a belső pozitív és negatív részek szétbomlanak, és az egyensúly szélsőségesen negatív irányba tolódik el. Ilyenkor már nem a realitás talaján állunk, hanem a szégyen és az értéktelenség érzése uralkodik. Gyakran gyerekkori szégyenhelyzetek állnak a háttérben: a túl sok kritika, a bántás – akár tudattalanul is – negatív hiedelmeket, sémákat alakít ki: „nem vagyok szerethető”, „nem vagyok értékes”. Ebből születik a túlzó önkritika, az önvád, a visszahúzódás, az elkerülő magatartás. A megszégyenüléstől való félelem elkerülésre késztet, és kialakulhat a fekete-fehér gondolkodás: állandó önmegfigyelés, csak a rossz visszaigazolása.
A torzult énkép mögött sokszor testképzavar, depresszió, szorongás, kapcsolati nehézségek is jelen vannak. Ezek az emberek félnek a hús-vér kapcsolódástól, mert a közelség számukra veszélyt jelent. Az egészséges önfejlesztési vágy ezzel szemben belső motivációból fakad. Az ilyen ember rugalmas, örömmel fejlődik, reális célokat tűz ki. A testképzavarnál viszont a motiváció külső: másoknak akarok megfelelni, ami kényszeressé válik. A rugalmasság helyett merevség, szorongás, a szégyentől való félelem uralkodik, és ez már patológiássá is válhat – például anorexia vagy bulimia formájában.
A média hatása is jelentős. Modellként működik: megmutatja, milyennek kellene lennünk. Aki bajban van önmagával, akinek az énképe hullámvasúton ül – hol fent, hol lent –, sokkal inkább ki van téve ennek a hatásnak. Mert nem tudja, miben higgyen, és a stabilitást abban keresi, hogy megpróbálja lemásolni a látott mintát. Ezért használja eszközként a médiát: azt hiszi, ha olyan lesz, mint akit lát, akkor végre szép lesz, elég lesz.
Uniformizálás és plasztika
Dr. Makai Gábor szerint az ember előbb-utóbb azzal azonosul, amit a világ folyamatosan szépnek nevez. Ha egy bizonyos ideál ömlik ránk a médiából, idővel mankóként kezdjük használni: azt hisszük, ha olyanná válunk, mint a képernyőn látott alakok, akkor majd minket is elfogadnak és szeretnek.
A valós testünket ekkor torzultnak, kevésbé szépnek látjuk, ami elégedetlenséget szül. Az idealizálás lényege, hogy amit másban szépnek tartunk, azt felértékeljük, miközben saját magunkat óhatatlanul leértékeljük. Így amikor a tükörbe nézünk, már nem a valós ént látjuk, hanem egy olyan testet, amely nem felel meg a digitális ideálnak – és ez szükségszerűen csúnyábbnak tűnik.
A klinikai szakpszichológustól azt is megtudom, hogy a másik jelenség, amely ezt felerősíti, a habituáció: amikor rengeteg retusált, filterezett arcot látunk nap mint nap, és az válik normává. A több filter több lájkot, több pozitív visszajelzést hoz, így a torzított valóság lesz az elvárás. Ennek azonban árnyoldala is van – megjelenik a testképzavar és az identitáskonfliktus: mi az, ami valóban szép, és én ki vagyok ebben az új rendszerben? Sokakban ez bizonytalanságot kelt, mások egyszerűen sodródnak tovább, és beállnak a sorba, reflexió nélkül.
A plasztikai sebészetet szóba hozva dr. Makai hangsúlyozza: ez egy legitim, hasznos szakma, amelytől nem kell félni. A beavatkozások képesek bizonyos problémák megoldására, például ha valakit csúfoltak a füle miatt, és a műtét után megnyugszik, szebbnek látja magát, az természetes folyamat. A gond ott kezdődik, ha a döntés mögött tartós belső hiányérzet, szégyen vagy negatív önértékelés áll.
A plasztikai beavatkozás ugyanis nem képes a pszichét meggyógyítani: a mélyről fakadó elégedetlenséget nem oldja meg, legfeljebb elfedi.
Arra a kérdésre, hogy lehet-e önismereti út egy plasztikai műtét, dr. Makai Gábor igennel válaszol. A döntést ugyanis jellemzően hosszas mérlegelés előzi meg: az ember elemzi, mit és miért akar változtatni, milyen eredményt vár. Ez a tudatos folyamat önreflexiót igényel, és éppen ez mélyítheti az önismeretet. Ha valaki nem sodródik, hanem megérlelt döntést hoz, felismerheti, hogy a vágyott változás mögött rejtett okok – például szociális szorongás vagy enyhe önértékelési probléma – állnak. Ilyenkor a műtét nem csupán külső, hanem belső felismerést is hozhat: elindíthatja az embert a gyógyulás és a tudatos önelfogadás útján.
Miután dr. Makai Gáborral kiveséztük a plasztikai műtétek és az önértékelés viszonyát, eszembe jut egy újabb Anna-sztori. Találkozásunkkor elmesélte, hogy az édesanyja korán kezdte a plasztikáztatást – előbb a szemhéját, aztán az orrát, végül a mosolyát igazíttatta meg. Anna eleinte ellenezte ezeket a műtéteket, de amikor huszonnyolc évesen egy fotón meglátta magát, hirtelen megváltozott az álláspontja.
A magánkórházban az orvos megkérdezte, milyen orrot szeretne. „Olyat, mint az anyámé” – mondta. A műtét után a duzzanat lassan leapadt, az arc kisimult, az anyja pedig percekig nézte őt, majd csak annyit mondott: „Ez nem te vagy.” Anna nem válaszolt, csak sírt. Azóta több plasztikai beavatkozása is volt, de ezek is csak ideig-óráig tudták visszaállítani az önbecsülését.
– Miért van az, hogy a külső változtatás után is sokan üresnek érzik magukat? Mintha az új arc, az új test sem oldaná meg a belső hiányt.
– Mert valóban nem oldja meg – mondja dr. Makai Gábor. – Ez az eszköz sajnos erre nem alkalmas. A belső üresség megmarad, az új külső pedig nem hat a belső képre. Az ember előbb-utóbb szembesül azzal, hogy hiába a változás, ugyanúgy gondolkodik magáról, mint korábban. A pozitív érzés nem tartós, a torz önészlelés pedig visszatér, és ezzel együtt megjelenik az újabb vágy a változtatásra. Innen már csak egy lépés a kérdés: miért kezdenek a nők egyformán kinézni? A technológia, a média, az influenszerek mind ugyanazt közvetítik: „ez a szép”. És aki bizonytalan önmagában, könnyen igazodik ehhez a mintához.
A gyorsan változó trendek miatt azonban egyesek állandó készenlétben élnek: figyelik, mi az új norma, és próbálnak annak megfelelni. Ez folyamatos feszültséget, kimerültséget okoz. Az identitás meggyengül, a stabil önkép elmosódik. A gyors trendváltások félelmet is hoznak: szorongást a kudarctól, megszégyenüléstől, lemaradástól. Ebből fakad a versengés is – hogy „szebb legyek, mint a másik”, még ha az a másik is ugyanazt az arcot viseli. Az állandó megfelelési kényszer kapcsolati szinten is romboló: az ilyen emberek nehezen kötődnek, nem tudnak elmélyülni, és gyakran vakvágányra futnak a kapcsolataik.
– A férfiaknál is ugyanúgy jelentkezik az önértékelési probléma és a szépség kapcsolata, mint a nőknél, vagy másképpen?
– Másképpen. A férfiaknál a fizikai erő, az izomzat a mérce – ezért nem tartják magukat kevésbé vonzónak, ha van egy kis hasuk, mert a társadalom mást vár el tőlük: erőt, dominanciát. A testképzavar náluk leggyakrabban a túlzott edzésben, az izomépítés kényszerében jelenik meg. Emellett a férfiak önértékelését a teljesítmény és a szexualitás mentén érik csapások. Ha például a párjuk anyagilag erősebb, vagy ha férfiként nem érzik magukat elégnek az ágyban, az komoly szorongást vált ki belőlük. Vagyis ezáltal is kialakulhat önértékelési zavar.
Dr. Makai Gábor szavai után felvetődik bennem, létezik-e kollektív önértékelési zavar, ha a társadalom egészét vizsgáljuk. Létezik, mondja a pszichológus, majd azt magyarázza: ha a társadalom a külcsínt teszi fő értékké, valóban kollektív önértékelési mintázatot hoz létre. Ekkor a „szép arc, szép test” lesz a belépő, a megfelelés lesz a létmód, a gyorsan változó trendek pedig állandó identitás-készenlétben tartják az embereket. Ilyenkor a szorongás közös nyelvvé válik, és minden új normához új énképet próbálnak illeszteni.
Makai Gábort arról is faggatom, milyen lehetőségek vannak az önértékelési zavarok kezelésére.
A pszichoterápia ebben jó eszköz, válaszolja. Először biztonságot épít – kapcsolatot, ahol lehet beszélni. Aztán visszafejti a múltat, azonosítja a negatív sémákat és átstrukturálhatóvá teszi őket. Krízisben a cél a tehermentesítés, a siker újratanulása, a célok és részcélok kijelölése, hogy legyen mire építeni. Hosszabb úton pedig a kötődésminták átírása, mert a jelenben megélt, biztonságos kapcsolatok – pár, barátok, közösség – képesek csillapítani a szégyenérzetet és a megfelelés kényszerét.
A felszíni megoldások – gyógyszer, kés, retus, sőt a ChatGPT-ből kicsikart dicséret – legfeljebb rövid hatású szerek. A testtel is érdemes más nyelven beszélni: nem dekorációként, hanem funkcióként látni – hogy mire képes, nem csupán hogyan mutat. Mert amíg a külső megerősítés a fő üzemanyag, addig a spirál marad: rövid megkönnyebbülés után mélyebb zuhanás.
A valódi fordulat ott kezdődik, ahol a fókusz átbillen: amikor a tükör helyett a karaktert igazítjuk meg, és a „hogyan nézek ki?” kérdés mellé odatesszük: „mire vagyok képes, kihez és hogyan kapcsolódom?” Dr. Makai Gábor szerint ez a belső munka nem látványos – de ez az egyetlen, ami tartósan visszaadja a saját arcunkat.
A dr. Makai Gáborral és Annával való találkozás engem is önvizsgálatra késztet. Bár nem szívesen vallom be, néha észreveszem, hogy én is a telefonom tükrében nézem magam, nem a valódi tükörben. Figyelem a fiatalabbakat, a tökéletes mozdulataikat, a zajló lájkháborút, és közben próbálom megtalálni a helyem ebben az új világban. S bár megvallom, időnként magam is lájkokban mérem a szeretetet, mégsem versenyezni akarok, csak megérteni, mi marad az emberből, ha minden arc feloldódik a hamis fényben.
Fotó: Magyar Kultúra magazin/Kurucz Árpád