Tamás Lóránt aranyműves, aki nem csupán órákkal, hanem időkapszulákkal foglalkozik

Minden a dédapa órájával kezdődött. A szerkezet generációról generációra öröklődött, féltve adták tovább egymásnak az Amerikába emigrált, de visszatért ősről szóló történetekkel együtt. Aggódva dugdosták azokban az időkben, amikor egy zsebóra könnyedén zsákmánnyá válhatott, de mindig meghagyták aranytartaléknak. Családi összejöveteleken meséltek egymásnak az óráról, amit senki nem hordott. Amikor már lehetett volna, annyira megváltoztak az igények és az öltözködési szokások, hogy a kérdés tárgytalanná vált. „Édesapám mérnök volt, a Közútnál dolgozott, de ő is a fiókban tartotta, sosem viselte a zsebórát. Sajnos idő előtt megörököltem. Mivel ismertem a történetét, nem akartam a fiókban tartani. Érdekelt, hogyan tehetném hordhatóvá.”

Karóratokot készített hozzá, és viselni kezdte. Azt vette észre, hogy nagyon tetszik az embereknek, mindenki meg akarja venni a kezéről. „Akiknek van pénzük, megszokták, hogy bármit megvehetnek, csak egy árat kell mondaniuk. De hogyan adhatnám el dédapám óráját? Mondtam nekik, ez egy Longines szerkezet, én csináltam hozzá a tokot. Keressünk egy nekik megfelelőt és elkészítem. Ekkor derült ki, hogy a zsebórák megmentésében üzleti potenciál van.” Tamás Lóránt külföldön élő barátja javaslatára Svédországban kezdett vállalkozni, ám nagyon hamar megnyílt számára a távol-keleti piac is. Megismerkedett egy Szingapúrban élő ausztrál üzletemberrel, aki beleszeretett a koncepcióba, és rendelt is egy órát.

„Elképesztően pontosan körülírta, hogy mit szeretne. Egy Gondolo-típusú Patek Philippe szerkezet, 18 karátos palládiumos fehérarany tok, egészen részletekbe menően.” A szerkezet beszerzése nem volt egyszerű, mert nem lapul minden fiókban ilyen, de végül sikerült elkészíteni az órát. A megrendelő meghívta Tamás Lórántot Szingapúrba. Az aranyműves a férfi barátainak tartott bemutatót az elkészült portékáról, egy olyan művészeti galériában, ahol Dalík, Picassók és Chagallok lógtak a falon.

Az üzletemberrel, Steve-vel azóta is jó viszonyban vannak. A svéd céget felváltotta egy szingapúri, az értékesítési stratégia ugyanaz maradt. Egy évben hat-nyolc karórát tud elkészíteni, nincs kapacitása többre. Egyedül a Covid okozott törést: „nem tudtam utazni, az üzletemberek sem, megállt az élet. A fióknak nem érdemes órákat készíteni.” A hazai piacra nem sikerült betörnie, ebben az árfekvésben az óra státuszszimbólum, már elsőre látszania kell az értékének, hogy ahhoz egy budai villa és egy Bentley is tartozik. „Az én óráimról viszont csak a hozzáértők mondják meg, hogy mennyit érnek” – jegyzi meg a mester.

A luxus nem csak így kapcsolódik Tamás Lóránt életébe: cége a Fabergé kizárólagos magyarországi partnere. Az 1842-ben alapított márkát főként az általuk készített tojásokkal azonosítják: Peter Carl Fabergé cári megrendelésre több mint ötven aprólékosan kidolgozott húsvéti tojást készített. Mindegyik egyedi koncepción alapult és meglepetést is tartalmazott. Az elsőt III. Sándor cár rendelte 1885-ben, a kívülről zománcozott fehér tojás egy színarany sárgáját rejtett, amelyben egy aranytyúk kapott helyet, abban pedig egy korona. A cári család uralkodásának végéig minden húsvétra készült egy, később már kettő belőle.

Órák terén jobb a helyzet, több márka képviselteti magát Budapesten. „Amikor a fiammal három éve behoztuk a Fabergét, azt hittük, nagyobb áttörést érünk el vele. Sajnos csak egy nagyon szűk réteg engedheti meg magának, és ez a szűk réteg sem szeret nyilvánosan költekezni. Pedig a nyitóeseményünkre Peter Carl Fabergé dédunokája, Sarah Fabergé is ellátogatott. Amikor meglátta az üzletet a Párisi Udvarban, csak ennyit mondott: very Fabergé!”

Tamás Lóránt fia azóta lehetőséget kapott Szingapúrban, így bár a szakmában maradt, itt hagyta az országot, és az üzlet emiatt bezárt. A cég továbbra is a Fabergé magyarországi partnere, átmenetileg fizikai butik nélkül. Már folynak az előkészületek az online árusítás megkezdésére, az üzlet ilyen irányú átstrukturálására.

Minden kezdet nehéz

Tamás Lóránt lassan negyven éve dolgozik a szakmában. A rendszerváltás környékén kezdte az aranyművesképzést, akkoriban a szabályozások miatt nem dolgozhattak arannyal, pusztán ezüst és arany ékszereket javíthattak. Az alapanyag állami monopólium volt. „Persze közben ment a feketézés, hogy nagymama gyűrűjéből készüljön ékszer, de erre nem lehetett karriert alapozni. Józan ésszel nem tudtam elképzelni, hogy egy aranyműves hogyhogy nem dolgozhat arannyal.”

Akkoriban változást várt: ugyan csak a szabályozás lazításában reménykedett, végül a rendszer változott. Idővel az ékszerrel való kereskedés mestervizsgához kötését is eltörölték, ami miatt a szakma felhígult. Sokan már csak a pénz miatt lettek ékszerbolt-tulajdonosok.

Hozzáteszi, ha az ember eladná az aranyóráját, mert pénzre van szüksége, legkönnyebben a tokot teheti pénzzé. Rárakják a mérlegre, megvan a grammonkénti világpiaci ára, a szerkezettel viszont csak a gond van. Használni nehezen lehet, értéknek ugyan érték, de nem egyszerű továbbadni rajta.

„Nehéz pálcát törni azok fölött, akik ételre vagy egy új élet kezdetét jelentő repülőjegyre költik az órából szerzett pénzt. Előfordul, hogy nehéz időben életet menthet egy-egy eladott tok, azt viszont nem sok helyen tanítják, hogyan kerül ki szakszerűen egy zsebóraszerkezet a tokjából, az esetek többségében barbár módon, erővágóval szedik ki, csak úgy recseg a porcelán számlap, borzalom.”

Léteznek pozitív esetek is. Tamás Lóránt felidézi, hogy egyszer egy idős hölgy tipegett be a boltjába. Pironkodva elővett egy eredeti A. Lange dobozt azzal, hogy több nemesfém-felvásárló is visszautasította, mondván, nem ér semmit a szerkezet, de hátha jó lesz valamire. Minden benne volt: a szerkezet, a becsomagolt csereüvegek patikaállapotban. „Mondtam neki, ez a csomag így néhány ezer euró.”

Hogy érezzük a szerkezetek súlyát, tudnunk kell, hogy a zsebóragyártásban is különböző időszakok váltották egymást. Eleinte a pontatlanabb szerkezetek miatt a tok volt a nagyobb érték, az aranyművesség különböző technikáit mutatták be ezek az órák. Az 1800-as évek közepétől kezdett átfordulni a dolog, svájci, francia és német gyártók között megkezdődött a verseny, hogy ki tud precízebb és tartósabb darabokat csinálni. „Ezek a szerkezetek az örökkévalóságnak készültek.” Tamás Lóránt a beszélgetés ezen pontján egy karórát helyez az asztalra, amely negyedütős Le Coultre szerkezetű: leüti – valójában egészen gyönyörű, csengő hangot hallat – az egész órákat, és egy picit más tónusban a negyedórákat.

A mérnöki világ csúcsteljesítménye

Tamás Lóránt elárulja, hogy épp most készült el egy olyan Patek Philippe órával, amely nemcsak az egész és negyedórákat, de a perceket is leüti különböző tónusban. Ez a cég volt az, amelyik elkészítette az első ékszerórát, a direkt karórának készült órát a budapesti Koscowicz bárónénak 1868-ban. „Egy ilyen óra megalkotásához elképesztő anyagismeret kell, különböző alkatrészek megfelelő kopásállóságát kell biztosítani, hatalmas tudás halmozódik fel ezekben a tárgyakban. Aki ezt a tudást tiszteli, az nem azért vesz órát, hogy kimutassa, hova tartozik. Emiatt itthon még nem jellemző ez a szemlélet.”

Szingapúr viszont más: idekoncentrálódik az ázsiai elit pénze. Ezen a szinten az a probléma, hogy a golfklubban három ugyanolyan Rolex van a társaságban, ugyanolyan autóval jöttek, így pedig mindez már elveszíti különlegességét, jelentőségét. Emiatt is kelendőbbek itt a Tamás Lóránt által készített órák, amelyek ráadásul a hozzájuk tartozó történetek miatt az európai történelem egy darabjának számítanak, ez is növeli az exkluzivitásukat. Ahogy az is, hogy csakis egyetlen létezik mindegyikből a világon.

Az aranyműves karóráinál minden változás visszafordítható: vagyis, ha az ember a karórává tett zsebóráját szeretné újra zsebóraként viselni, egy hozzáértő szakember elvégezheti a szükséges beavatkozásokat. „Gyakorlatilag időkapszulák készülnek” – foglalja össze az aranyműves.

Az órák szépségét rendszerint a számlap kidolgozottságában, a tok megjelenésében, az egész óra attitűdjében szoktuk megtalálni. Tamás Lóránt felveti, hogy a szerkezet is lehet szép, a letisztult funkcionalitás szépsége rejlik benne, amit még lenyűgözőbbé tesznek az arányok.

Az aranyműves úgy meséli, ékszerészként előfordult, hogy szemüveg nélkül foglalt be kis méretű köveket a foglalatba, az emberek pedig azt mondták rá, hűha. „Ennek a varázsa addig tartott, amíg szét nem szedtem az első zsebórámat. Akkor megváltozott, hogy mi számít aprónak. A rugóházban lévő rugó stiftje akkora, hogy ha elpattan, nagyon kicsi eséllyel találod meg. Elképesztő méretekkel dolgozik az ember. Még mindig felfoghatatlan számomra a precizitásnak ezen szintje több mint száz évvel ezelőttről.”

Hogyan lesz az óra?

„Azt szokták mondani, hogy zsebórából csinálok karórát, de ez nem igaz. A kezem közül kikerülő leghíresebb darab, amely Ázsia legnagyobb magángyűjteményéhez tartozik, eredetileg is karóra volt” – foglalja össze Tamás Lóránt.

Háromféleképpen születhet megy egy Tamas L’orant óra. Az első esetben családi örökségeket ment meg. Előfordul, hogy olyanok keresik meg, akiknek nincs örökölt órájuk. Ilyenkor a lehető legpontosabban körülíratja a megrendelővel, hogy milyen órára vágyik, és igyekszik megszerezni a szerkezetet. „A Patek Philippe az órák Rolls-Royce-ja, de a Vacheron, az A. Lange és a LeCoultre csinált hasonló minőségű órákat. Folyamatosan küldöm a megrendelőnek, hogy milyeneket találtam, míg végül beleszeret az egyikbe. A harmadik útja egy óra elkészítésének az, ha én szeretek bele egy szerkezetbe.”

Az aranyműves nem vállal el minden munkát: „Svédországban odajött hozzám egy úriember, aki a valaha gyártott legvékonyabb zsebóraszerkezetet hozta platinatokban. Karcmentes volt, egy csoda.

Mondtam neki, hogy ezt nem szabad. Szívesen csinálok én órát más szerkezettel, de ezt nem alakítom át, mert így érték, ahogy van.

Amint megvan az óraszerkezet, irány a műhely. Egy aranyból készült tokot nem lehet kiönteni, mert porózus lesz az anyag, nem lehet rajta dolgozni – így nem megfelelő Tamás Lóránt számára. Az ehhez szükséges anyagot hengerelni kell. Egy tok rendszerint három részből áll: egy vastag középső részből, valamint az ezekbe illeszkedő alsó és felső lünettából. A készítés során nincs forrasztás, Tamás Lóránt nem árult forrasztott óratokot – ehhez ugyanis a tok anyagán kívül másfajta matériákat, forraszanyagot is használnia kellene. „Fontos szempont volt, hogy a tok olyan minőségben készüljön el, mint maga a szerkezet, csak így lehet hozzáadott értéke. Ebből adódóan rengeteg kompromisszum ki van zárva.”

A lünetták sem bajonettel vagy csavarokkal illeszkednek az óratok középső részéhez. Egy úgynevezett pattintóperemet esztergálnak hozzá, a részek egymásba pattannak. Vagyis rettentő precízen kell mindegyik részt legyártani. „A tokok az esztergálás módszerével készülnek. Fogalmam sem volt, hogy ezt a régen tanult szakmát aranyművesként használni fogom, de szépen összeállt a kép. A tanult anyagismeret is nagyon jól jön a munkám során.” A márkajelzés, valamint a szerkezet típusa tausírozással kerül a tokba. Az eljárás során valamilyen puhább fémet belekalapálnak a keményebbe: például színaranyat a 14 karátos fehérarany tokba.

Fontos kérdés, hogy miért érnek ezek az órák annyit, amennyit. Például negyvenezer eurót. „Nincs olyan része, amely veszítene az értékéből.

Adott korban, adott technológiával készült belőle ötven darab a világon. Vagyis nemcsak, hogy nem veszít értéket, az ára csak emelkedni tud. Amikor elkezdtem, 5-10 ezer euróba került egy Patek szerkezet, mára 15-20, de akár 32 ezer euróért lehet találni. Az értéke mindig nőni fog. Hacsak nem bolondul meg a világ, de akkor semmi érték nem marad.”

Az óraszerkezeteket a beszerzés után szervizelni kell. Tamás Lóránt ezt nem saját maga végzi. „Hiába értek egy alapszerkezethez, ezek már nagyon ritka, nagy értékű és sokszor pótolhatatlan darabok. Az országban csak néhány olyan rutinos órás kollégát ismerek, akire rá merem bízni ezeket a munkákat.” Ilyenkor darabokra szedik a szerkezetet, ami csapágylemezekből, hidakból, fogaskerekekből, csavarokból, csapágyakból áll, megesik, hogy ötszáz darabból. Szerviz közben szétszedik, ultrahangos mosóba teszik és megtisztítják.

A legegyszerűbb órák szerkezetében rézperselyt használnak, ami azonban kopik. A rubin viszont kopásálló, így komolyabb szerkezetekben szintetikus rubin van, amelyet egy vékony olajfilm borít. Ezért is kell a mechanikus órákat három-négy évente szervizelni, mert az óra elektrosztatikusan vonzza a port, a benne lévő kenőanyagok, olajok, zsírok elöregednek. „Amikor elkezdtem órákkal foglalkozni, úgy éreztem, hogy újra meg kellene születnem ahhoz, hogy kellő magabiztossággal, rutinnal le tudjak szervizelni egy ilyen komplikációs szerkezetet.”

Az sem mindegy, hogy milyen szíjat választ hozzá. „Az a kézzel varrt elefántbőr vagy rájabőr szíj, ami tíz évig kitart, arra azt tudom mondani, hogy olyan minőségű, mint maga a tok vagy a szerkezet. Fontos volt, hogy ne legyen kompromisszum. Ha valakinek van egy Tamas L’orant egyedi karórája, akkor minden részlet után vállalom a garanciát.” A garancia időtartama, ahogy a nagyobb luxusóragyártók esetében, két év. De eddig nem nagyon hoztak vissza semmit, teszi hozzá. „Persze ahhoz ragaszkodom, hogy én szervizeljem. Ha valaki kinyitja és belenyúl, azért nem tudok garanciát vállalni.”

Kadhafi órája

Tamás Lóránt Szingapúrban az egyik prezentáció alkalmával egyszer megbízást kapott egy tizennyolc karátos kézzel vésett dual-time órára, amely egyszerre két időzóna idejét képes mutatni. Odakint egy úriember lépett oda hozzá, részletekbe menően dicsérte a munkáit. Kiderült, hogy van neki egy magán-óragyűjteménye, és szeretne az egyik órájához új tokot készíttetni. Ebből a Patek Philippe szerkezetből összesen hat darab készült a világon, az aranyműves pedig annak rendje és módja szerint hazahozta: magához vette a papírokat, az órát zsebre vágta, itthon pedig elkészítette hozzá az új tokot.

A munka egy évig tartott, karcsat helyett bőrszíjra volt szükség, emiatt néhány átalakítást is el kellett végezni. Ez a tok két részből állt, nem háromrészes volt, az elv azonban ugyanaz, hasonlóan pattintóperemes, mint amikkel Tamás Lóránt korábban dolgozott.

„Hazajöttem, megcsináltam a rajzokat, elkészültem az órával. Visszavittem, meglátta, nagyon örült neki, mondta is, hogy történelmi darabot csináltunk. Jeleztem neki, hogy a reakció túlzónak tűnik, valami titoknak kell lennie. Kiderült, hogy Kadhafi volt óráján dolgoztam.”

Az aranyműves olyan körülmények között dolgozhat, amilyenre minden művész vágyik: értő megrendelések, ahol megcsillogtathatja tudását, kellő idő egyes munkafázisokra, nincs rohanás, mert nincs hova. Van idő. Ebben az élethelyzetben inkább az a kihívás, hogy az ember ne vállaljon túl sokat magára.

„Az órák párhuzamosan készülnek, menedzselni kell, folyik az óraszíjkészítés, lapjavítás, a kolléga éppen szervizel, de két-három órát simán lehet egyszerre csinálni. A negyven év alatt természetesen rengeteg egyedi ékszerkészítési igénnyel kerestek meg engem is, de mára nagyjából olyanokkal foglalkozom, ami igazán érdekel, amit szeretek. Imádom megmenteni a régi tárgyakat. Az a helyzet, hogy három életre elég ötlet van a fejemben.”

Mi a legszükségesebb tulajdonság ehhez a munkához, kérdezem. Hiszen annyi minden kell: fantázia, kézügyesség, menedzselési képesség, jó szem. Tamás Lóránt azonban a türelmet emeli ki: „az aranyművesszakma elsajátítható. Türelem viszont vagy van, vagy nincs. Az ember újrakezd, a hibáiból tanul és simán újrakezdheti.”

A türelem azonban éppen ezekben az időkben drága kincs, épp a bennünket gyakran érő ingerek miatt. Ebben a világban maga a csoda, hogy vannak tárgyak, amelyek egy évig készülnek.

Egyedül az utódlás kérdéses Tamás Lóránt szakmájában. Fia, ifjabb Tamás Lóránt megtalálta a helyét ebben a világban, a különleges tárgyak menedzselésében, azonban a kézi munkák felé nem érzett elhívást. A Párisi Udvarban lévő üzletükben évekig együtt dolgozott édesapjával, együtt hozták be a Fabergét az országba, azonban ez a világ beszippantotta: jelenleg Szingapúrban végzi a mesterképzését, és már állást is kapott ott a szakmában.

Az ember mégis azt érzi, a türelmen kívül valami más titok is megbújhat a háttérben. Ha végigtekintünk a környezeten, megnézzük a régi bútorokat, festményeket, amelyekkel Tamás Lóránt körbeveszi magát, lehet egy sanda gyanúnk arra, hogy az alázatnak is köze van ehhez az életfelfogáshoz. A régi, a szép és a megismételhetetlen iránt érzett alázatnak.

Fotók: Éberling András/Magyar Kultúra magazin