Az Így történt. A holokauszt korai emlékezete szemtanú művészek alkotásain című tárlat alkotásainak nagy része közvetlenül a felszabadulás után készült – különböző megközelítéssel, ám valamennyi a szemtanú felelősségének tudatában. Így az eseményeket (újra) átélve, azok „újrajátszásával” a személyes és kollektív traumafeldolgozást követhetjük nyomon bennük. Ezek az alkotások nem tartoztak eddig a magyarországi képzőművészet kanonizált részéhez: a képzőművészeti alkotás, a történelmi dokumentum és a személyes traumafeldolgozás közötti határon állnak. A tárlat azokra a kérdésekre keresi a választ, hogy vajon a személyes asszociációk, a történtek egyéni vizuális nyelven való megfogalmazása, esetenként a humor vagy a játék és végül maga a műélvezet összeegyeztethető-e a vészkorszak borzalmaival. Hogyan segíthetik ezek az eszközök a trauma feldolgozását? Elmondhatja-e a képzőművészet azt, aminek kifejezésére a szavak nem képesek?
A tárlaton bemutatott, zömmel 1944 és 1947 között készült, a közönség számára máig szinte ismeretlen műegyüttes cáfolja azt az állítást, hogy a háború után tabu övezte volna a holokausztról való beszédet. A világégés okozta szenvedéseket nyíltan megmutató jelenetsorok több szempontból is eltérnek azoktól a későbbi évtizedekben született művektől, amelyek címükben, tartalmukban burkoltan, már inkább a kulturális, kollektív emlékezet részeiként, elvontabban érzékeltetik a holokauszt tragédiáját.
A kiállítás egyedi és sokszorosított grafikákat, albumokat mutat be, amelyek a koncentrációs táborok, a gettó vagy a munkaszolgálat mindennapjait örökítik meg narratív, figuratív, sőt sokszor képregényszerű formában. Az itt látható képeket, albumokat a hazatérő túlélők saját élményeik alapján, gyakran az egyébként rájuk jellemző alkotói stílustól eltérően alkották meg. Ez is szemlélteti, milyen erős elkötelezettség élt a művészekben: egyéni törekvéseiket háttérbe szorítva, a szemtanúk felelősségteljes feladatának eleget téve dokumentálták az utókor számára a személyesen átélt eseményeket.
A tárlat különböző szekciókon vezeti keresztül a befogadókat, ily módon a szemtanú művészek megközelítésmódjainak sajátos ívét rajzolja meg. Az első egység bemutatja, hogyan élték meg a zsidó származású művészek az 1930-as évek közepétől az antiszemitizmus növekvő térnyerésének, majd a zsidóság egyre fokozódó jogfosztásának időszakát. Ezután a német megszállást követően a gettóban, a munkaszolgálat alatt és a koncentrációs táborokban készült alkotások következnek. Az eseményekkel egy időben, a helyszínen született művek sajátossága, hogy az átéltek kirajzolása (a rajz útján történő „elmondása”, feldolgozása) a dokumentálás mellett a túlélést is segíthette.
A következő szekcióban a felszabadulás utáni két-három évben készült munkákat láthatjuk, amelyek az emlékek távolodásával gyakran szimbolikusabbá, elvontabbá válnak, és gyakran metaforákkal, elképzelt jelenetekkel vegyítik az átéltek dokumentatív jellegű ábrázolását. A személyes emlékezet konkrét filmkockái így lassan ötvöződnek a kollektív emlékezet sommázó képeivel. Az utolsó egység a szemtanúszerep folytonosságát hangsúlyozza: a túlélők, akik munkái a háború vizuális vádirataként is felfoghatók, valóban bírósági perek rajzolói lesznek, amikor a népbírósági perek és az Eichmann-per vádlottjairól készítenek rajzokat.
