Ez egy szimultán vers, ütemhangsúlyos és időmértékes egyben (tá-titi tá-titi tá-tá), és az ütemhatár időnként a szó belsejébe esik, így a következőképpen hangzik az elmondáskor: Szárnyati / Gézama / lacra. A Gézama lacra nem értelmes, azonban a Géza malac igen, így megszületett e sajátos névadás. Maga az ige, az igéz meglehetősen ritka használatú, a jelentései a következők: valakit babonás hiedelmek szerint hatásos cselekménnyel vagy szóval valamely cél érdekében szabad elhatározó képességétől megfosztani igyekszik; bűvöl. Nagyfokú, szinte bénítóan ható érzelmet, főleg csodálatot, rémületet kelt valakiben. Például: „[Éris] Álommézzel kezdi Izráelt locsolni, Izráelt a bőgőst, kit altató méze Mindjárt a legmélyebb álomra igéze”. (Csokonai Vitéz Mihály) A valamit valakire igéz értelem pedig kifejezetten a Weöres-versben van: a malacra szárnyat varázsol. Ez is azt eredményezte, hogy sokan nemcsak Géza malacot értettek itt, hanem Szárnyati Gézát, sőt, ha már malac, legyen kövér! Szárnyathy Géza malac – thy-nal! Aki pedig úgy értelmezte, hogy „Szárnyati Géza, malacra!”, nem értette, hogy minek parancsolják szegény Gézát a malac hátára...
Lackfi János a következőképpen osztotta meg a Géza malaccal kapcsolatos élményeit: „Sok gyerek meg van győződve, hogy Weöres Bóbitájában szerepel egy malac, mégpedig Szárnyathy Géza nevű, hiszen mi mást jelentene a valóban kicsit furán hangzó »szárnyat igéz a malacra«. A feleségem mesélte, hogy neki amúgy is csak felnőtt fejjel esett le, honnan szedhette »Sanyika« a verstippet. Juli egy ismerős falusi néni háza táján látta, amint a kismalacok egyikének pihés hátán tényleg megakadtak a pitypang (lásd még: kutyatej, gyermekláncfű) libegő, szél sodorta bóbitái, ezek a mini ejtőernyős kommandósok, és valódi szárnypihetollakként rezegtek a levegőben.”
Nyilvánvalóan több óvodában is megtörtént az, hogy az egyik ovis azt kérte az óvó nénitől, hogy énekeljék el a Géza malacot. Csak hosszas tanakodás után derült ki, hogy a gyerek Weöres Tündérére gondolt, Bóbitára, aki szárnyat igéz a malacra. A gyerek fejecskéjében így ragadt meg: Szárnyati Géza malac.
Ugyanakkor a Géza malac népetimológiával keletkezett, hiszen a gyerekek valami általuk érthetőt kívántak a számukra érthetetlen szószerkezetből, a „Szárnyat igéz a malacra” sorból kihozni. Mi több, egy igen ritka szóalkotási mód is szerepet játszik, az úgynevezett szóhatár-eltolódás, vagyis az a nyelvi jelenség, amelynek során az egymás után következő szavakat a nyelvérzék másként tagolja: az összetartozó részeket szétválasztja, a szóhatárokat áthelyezi, majd másként olvassa össze. Klasszikus magyar nyelvi példa erre a jelenségre a névelő eltolása, amely a beszélt nyelvben különösen gyakori: a zongora > az ongora, a zacskó > az acskó, az iskolába > a ziskolába, és Vámos Miklós egyik regényének a címe: Zenga zének.
Feltehetően az édes anyanyelvünk jelzős szerkezet is szóhatár-eltolódásnak köszönheti létrejöttét. Az eredeti tagolás az édesanyanyelv, azaz az édesanyánktól tanult nyelv volt, ebből keletkezett szóhatár-eltolódással az édes anyanyelv. A téves tagolásban minden bizonnyal szerepet játszott az, hogy az egyén érzelemmel, szeretettel és ragaszkodással teli kötődésének tárgyai (például haza, apa, anya) elég sűrűn fordultak elő az édes melléknévvel alkotott jelzős szerkezetben, összetételben: édes haza, édesanya, édesapa. A legkellemesebb íz érzetéhez közel álló édes melléknév metaforikus használata egyébként meglehetősen korán, már a 13. században született Ómagyar Mária-siralomban megjelent: „o en ezes urodum”, azaz „ó én édes uracskám”.
Ugyancsak ezzel a sajátos szóalkotási móddal keletkezett a banya szavunk. A nagymamát egykor jobanyának hívták, hasonlóképpen összetétel a dédanya, ükanya, szépanya is. Az előtagja, a job a jó melléknév középfoka, ugyanis a középfoknak eredetileg nem hosszú, hanem rövid -b volt a jele, például: idősb, különb, utótagja pedig az anya szó. Idővel azonban a középfoknak megváltozott az alakja, két b-vel jobb lett belőle, és ennek következtében lassanként feledésbe merült, archaizálódott az, hogy ebben az összetételben a jó középfoka rejlik. Ez pedig lehetővé tette a szó új (téves) tagolását, amely a 17. század végétől adatolható: jobanya > jó banya. A jelentésváltozás a következőképpen mehetett végbe: minthogy a jó banya szó jóságos, kedves öregasszonyt jelentett, az egyszerű banya már csakis olyan öregasszonyt jelenthetett, akit nem illet meg a jó jelző. Így keletkezett tehát a banya szó, amely nem egyéb, mint az anya, amelynek elejére odaragadt a középfok jelének egykori b-je.
Napjainkban igen ritkán keletkeznek efféle módon új kifejezések, főleg nevek. Az Ebéd Elek önkiszolgáló étterem neve szándékos szóhatáreltolással született. 2010 óta rendezik meg a Kanál-is fesztivált egy szabolcs-szatmár-beregi településen, Piricsén. Hogy honnan az elnevezés? A jól ismert nóta kicsit átvariált szövege segít, így hangzik: „Kispiricsi faluvégen / folyik el a kanális, / Ide gyere kedves vendég, / legyen nálad kanál is!” Így kérik a résztvevőket, hogy a sok finomsághoz vigyenek magukkal kanalat. Volt, aki egy másik dalban értette félre ezt a szót: „Ég a város, ég a ház is, jaj, de messze a kanál is.” És végül következzék a „klasszikus” példa: Annak, aki a sátor tetején lakik, a sátor alja új hely (Sátoraljaújhely).
