Mészöly Miklós átlátott rajtam, látott engem

Portré

Ki volt Mészöly Miklós? Hogyan lehet megközelíteni a Mészöly-féle prózaírást? Hova és hogyan helyezték el a Kossuth-díjas szerzőt az irodalmi palettán? Hogyan lehet rá emlékezni? Szávai Géza, Mészöly Miklós egyik legjobb barátja és kollégája volt, aki nincs megelégedve az író posztumusz percepciójával sem. Ma ünnepeljük Mészöly Miklós születésének 104. évfordulóját. Erről is beszélgettünk a Pont Kiadó megalapítójával.

Szávai Géza. Fotó: Hartyányi Norbert / Kutúra.hu
Szávai Géza. Fotó: Hartyányi Norbert / Kutúra.hu

Közeledve Mészöly Miklós születésének 104. évfordulójához, hogyan emlékszel vissza a Kossuth-díjas szerzőre?

Az utóbbi napokban az átlagosnál is többször jutott eszembe Mészöly Miklós. Januárban van a születésnapja, ilyenkor pedig mindig megemlékeznek róla. Engem is sokszor bökdösnek, hogy illene nyilatkoznom róla valamit. Nem szoktam. Mi Mészöly Miklóssal és Polcz Alaine-nel intenzív szimbiózisban éltünk nagyjából két évtizedet, intenzívebben, mint mondjuk a szüleimmel. Erről viszont nem szeretek beszélni, írni se akartam róla.

De mégis megírtad a Mészölyről és Polcz Alaine-ről szóló könyveket.

Súlyosan beteg voltam, és mint minden ilyen esetben a tehetetlen öregek, én is fotókat nézegettem. Felidéző „szertartás” ez, ne kerülgessük. Az életem szerves részét fotók által tudom felidézni. A fotózás olyan, mint a jegyzetelés. Több tízezer fotóm van. Amikor elővettem és nézegetni kezdtem őket, eldöntöttem, hogy készítek egy képeskönyvet Alaine-ről, és egyet Mészölyről is. Azt mondtam, ez lesz az én Alaine-képem és Miklós-képem, illetve a Miklós szemszögéből is látott Alaine-könyv, és fordítva, Mészöly-könyv az Alaine szemszögéből is… „Egymásra vonatkoztattam őket”.  Ez így elkezdett foglalkoztatni. Az ötlethez még az is hozzátartozik, hogy mindkettőjüket érdekelte a fényképezés, a rögzítés mindenféle formája. Miklós egy filozofikus alkatú fickó volt, mindennek próbálta megkeresni az elméleti fogódzóit, alapozásait. Én hozzá képest direktebb, hirtelenebb alkat voltam, akinek kézenfekvő volt egész életében a fotózás, mint „gyorsmódszer” későbbi felidézhetőség megteremtésére. 

A Mészöly Miklósról írt könyved kicsit elüt a többi Mészöly-tematikával foglalkozó írástól.

Az az érzésem, hogy a Mészöly-életműről túl sokan írnak, nagyjából hasonlóan. Mind a Mészöly-művekhez, mind pedig a befogadó közeghez, tehát az időhöz, a történelemhez, a jelenünkhöz és a jövőnkhöz illőbb és illeszkedőbb megközelítési formákra volna szükség, és nem ezeknek a bejáratott esztétikai és más jellegű mantráknak az állandó ismételgetésére. A folyamatos „visszacsatolás” (ahogy Mészöly szokta mondogatni: szembesítés) kiiktathatatlan igénye és amúgy kockázatos gyakorlata hiányzik belőlük. De visszacsatolás nélkül nincs semmi. Mészölynek van egy kisregény súlyú novellája, a Sutting ezredes tündöklése. Ez az írás kötelező olvasmány, tehát mindenki ismeri, és azt kell tapasztalnom, hogy majdnem mindenki hiányolja belőle a történetet. Sutting csak megy, felméri a terepeket, belehelyezi magát a terepbe, az élőhelyébe mint a madár vagy a farkas. Miklós azt mondta, hogy ő is csak egy olyanszerű lény, mint bármelyik kavics az erdőben. Apropó „történet”: a köznyelvben is állandóan visszhangzik a szó. TÖRTÉNET!… De nincs mindig történet. Amikor valaki a maga létét, a létezését intenzíven éli meg, és a környezete, amelyben él, szintén ezt a hihetetlenül intenzív és problematikus helyzetet, akár geográfiai és történelmi tereket kínálja fel – akkor ugyan mi történhetne még? „Vagyok.” Ennyi. Esetleg: hogyan, miként vagyok – és lehetnék… Mihelyt valaki a létérzékelésnek ezt a fajta intenzitását, súlyát, netán elszálló könnyedségét megérzi, abban a pillanatban – akár, ha egy széken, akár egy lovon ül –, és félve, „helyzettudatosan” méri fel a világot, amelyben ő éppen van, akkor az a végletesen egyszerű történet (bibliai helyzet) áll elő, hogy „vagyok”. Ha valaki a „vagyok”-nak ezt a mozgalmas történetélményét nem érzékeli, az kevéssé tudja megközelíteni a Mészöly-féle prózát.

Melyek a legjelentősebb élményeid, amelyek Mészölyhöz kötődnek?

A Harmincdekás Pistike színházi ruhája című könyvemben található egy Jelenlét című fejezet is. A jelenlét-tel volt egy nyelvi élményem, egy olyan nyelvi élmény, amely engem Miklóshoz fűz. Kislányomat, Esztert aggasztóan diagnosztizálták Bukarestben. Ott a tünetek okán agydaganatra gyanakodnak, és azt mondták, jobb, ha minél hamarabb Budapestre visszük kivizsgálásra. Nem volt egyszerű átjönni a határon, két évente csak egyszer lehetett, akkor is csak tizennégy napra. De ilyenkor sem mehettem a feleségemmel és a gyerekemmel, csak külön-külön utazhattunk, mert valakinek – „túszként” – otthon kellett maradnia. Mi ezt a feleségemmel úgy oldottuk meg, hogy egyik évben ő, másik évben én jöttem ki, így sikerült kialakítani és fenntartani a kulturális kapcsolatainkat. Amikor felmerült a gond Eszterrel, én voltam a soros „utazó”. Ez 1983-ban történt. Eszter volt a második gyerekünk, az első a szülés után tizennégy órával meghalt. El lehet képzelni, hogy milyen gondolatokkal és milyen érzésekkel hoztam ki a lányomat Budapestre. Én már akkor ismertem Mészöly Miklóst, az úgynevezett irodalmi események révén, futtában láttuk egymást, emlékeztünk egymásra. Alaine-t a folyóiratközléseiből már egyetemista koromban „megismertem”, beleszédültem abba, hogyan képes ez a nő a gyermekek haláltudatáról írni. Valahol ennek köszönhető az is, hogy nem szerettem volna, ha ő kezeli Esztert (nehogy már mint haldoklóra merjen nézni bárki is az én kislányomra!), így hát nem Mészölyön keresztül sikerült felíratni kivizsgálásra a kislányomat, hanem Csoóri Sándor által. Persze rémüldöztem a lehetőségtől, hogy akár bebizonyosodhat, agydaganata is lehet a lányomnak. Ezért úgy döntöttem, hogy – először – nem viszem be a klinikára, négy-öt napig hadd szórakozzon. Elmentünk az állatkertbe, felült az óriáskerékre, viszont a legnagyobb szórakozása a mozgólépcső volt. Ezt a fel-le mozgólépcsőzést az ötéves kisgyerekek olyan kitartásával csinálta, hogy másfél órán át le nem szállt róla, én pedig ezt nyugodtan tűrtem.

Csoóri a Tűzoltó utcai Gyerekklinikán egy nagyon hozzáértő, rokonszenves pszichológusnővel hozott kapcsolatba. Szerencsére pár nap alatt kiderült: nincs agydaganata Eszternek. Így aztán már felszabadultan jelentkeztem Miklósnál, hogy itt vagyok Pesten. Közben az sem zavart már, hogy Alaine – aki akkor tért vissza a szabadságáról – kezelésbe vette Esztert. Miklóséknál elszóltam magam, hogy napok óta egy mondat zúg a fejemben: „Vagyok – saját jelenlétem legalján.” Amikor bevittem Esztert a klinikára ez a mondat fészkelődött be az agyamba, azóta se megy ki belőle. De azóta sem jut eszembe, hogy ki írta. Mészöly gyanakodva nézett, majd felállt, közben mondta, hogy „tudom”, és keresgélni kezdett a könyvespolcon. Közben nekem már gyanús lett, és leesett, hogy ezt ő írta. Leemelte a polcról a Saulust, és ideadta… Én végül azt mondtam akkor, ott, hogy helyesbítek, nem a legalján, hanem: a saját jelenlétem mellett vagyok.

MESZOLY-Miklos_SZAVAI-Geza-1996-02_CMYK_edited.jpg
Mészöly Miklós és Szávai Géza

Kisorosziban is sok időt töltöttetek együtt.

Még akkor, amikor Eszterrel kivizsgálásra mentünk Budapestre, 1983 márciusában Miklós elvitt engem Kisorosziba. Furcsa, de akkor, ott egy adott pillanatban szinte kezet emeltünk egymásra… Mészöly átlátott rajtam, látott engem. Hogy úgy mondjam, nagyon „direktben” kezelt, én is őt. A feleségem szerint irtózatosan zárkózott vagyok, annak ellenére, hogy egy derűs fiúnak tűnök. Mészöly ezt látta meg rajtam. Tehát: egyből talált a szó. Mondta, hogy jönne Erdélybe, de nem Alaine-nel, hanem egy színésznővel. (Miklósnak sok nője volt.) Azt mondta, hogy ez egy komoly dolog, mert ez a nő szereti őt, és gyereket is vállalna tőle. Én erre egyből, gondolkodás nélkül rávágtam, hogy „egyszerűen hülye vagy”. Ő ösztönösen tiltakozva megemelte a kezét, s mivel túl közel álltunk egymáshoz, ettől megriadtam, és automatikusan én is meglendítettem a karomat.  Székelyföldi gesztus, ha valaki bicskát ránt… Én is rándulok! Egymásra néztünk, és megijedtünk, hogy ez a két vadállat mindjárt megüti egymást… Én azért mondtam neki, hogy hülye, mert akkor már hatvan körül járt, és saját tapasztalatból tudtam, hogy a gyereknevelés halálosan komoly dolog.

Abban a pillanatban, annak az emlékezetes 1983-as évnek egy tavaszi napján minden, ami lényeges, az megtörtént köztünk, Mészöly és köztem.

Álltunk egymás mellett, nekitámaszkodva egy kerítésnek, ő cigarettázott (pedig nem szabadott volna neki!), én pipáztam. Nem néztünk egymásra, csak – már lenyugodva – beszélgettünk. Elmeséltem neki, hogy magamban azon tanakodtam, ha Eszterről megállapítják, hogy agydaganata van, akkor kihozom a klinikáról, mozgólépcsőzünk, majd kisétálunk a Margit hídra, megölelem, ő is engem, és beleugrunk a Dunába. „Repülünk.” Tudom, hogy ezt elmondani is szégyen, de arra gondoltam, ha elmesélem neki, akkor megérti, hogy mit jelent egy gyerek, milyen vállalni egy gyereket.

Közben biztosan beszélgettetek az irodalomról, az írásról is. Ő segített neked kiválasztani a Dali Endre írói álnevet.

Megmutattam neki a Lánc, lánc, Eszterlánc című könyvem gépiratát, amit magammal vittem. Akkor már leadtam a kiadónak, de nem tudtam, megjelenik-e vagy sem. Kitaláltuk a Dali Endre álnevet is, hogy bármi történjék is, írhassak és közölhessek majd. Titokban. Közben felvetettem, hogy megpróbálok egy népszerű válogatást kiadni magyarul Romániában, ő pedig a Dali Endre-ügyeimet intézte. Sikerült kiadni a Kriterionnál egy nagyon bő válogatást Mészölytől, Magasiskola címmel, én írtam hozzá az utószót.

Jóval később, újabb forgatagokon át, miután kijöttünk ide a családdal, és megalapítottam a Pont Kiadót, tulajdonképpen együtt vittük véghez a kiadóval kapcsolatos terveimet.

Hol látod Mészöly Miklóst a mai irodalmi diskurzusban?

Amint azt már említettem, nem igazán vagyok elégedett azzal, ahova, ahogyan elhelyezték őt. Az nagyon jó, hogy állandóan írnak róla. Így talán eljutunk a következő évtizedekben oda, hogy a Mészöly-féle nyelvhasználat és történetkezelés örökérvényű aktualitását „közérzékeléssé” azonosítsák. A Mészölyé: egy különösségében is rém egyszerű prózaírói pozíció…

Gondjaim vannak a Miklós posztumusz percepciójával kapcsolatosan is. A róla szóló könyvem (Az élet és Mészöly Miklós) második felében elmesélem, hogy élmény volt másfél évtizeden – vele – keresni az esélyeinket, helyünket, „belőni” a mondatok, a könyvek, a művek helyét. Meg kellett írnom a róla szóló könyvemben, hogy álljon már meg egy kicsit ez az úgynevezett irodalmi világ, ha van egyáltalán ilyen… mert irodalmi világ csak úgy és csak ott van, ha van irodalmi mű is. A mű létrehozása a legfontosabb.

Ebből a szempontból nézve a Mészöly Miklós utóélete, ennek alakulása igen fontos a magyar irodalom „az élete” szempontjából (a művek élete (!) nem egyenlő a hangoskodó, zajos „irodalmi élet” celebrálással). Mészöly művének java a nyelvhasználat és történetkezelés teljes spektrumát és mélységét felkínálja, nem úgy, mint az az egyenpróza stílus, amely ideiglenesen éppen eluralja Amerikát, Európát, sőt mindjárt az Antarktiszt és az Északi-sarkot is. Közben pedig alig lehet egy intenzív és önmagát kimerítő epikai művet találni.