Miért nem tudunk kijönni a nyolcvanas évekből?

A nyolcvanas évek iránti nosztalgia azt is megmutatta, hogy az úgynevezett húszéves nosztalgiaciklus elmélete nem érvényesült. Ha a teória érvényes lenne, akkor az 1980-as évek nosztalgiája 2000 körül kezdődött volna, és 2010 körül kellett volna véget érnie, de mintha ma is egy hosszúra nyúlt nyolcvanas években élnénk, köszönhetően többek között az olyan sorozatoknak, mint a Stranger Things-széria, de tucatnyi más széria (Deutschland 83, Vötrös tölgyek, Halt and Catch Fire – CTRL nélkül stb.) játszik el a nyolcvanas évek nosztalgiatripjével.

A legelképesztőbb az egészben a pszeudonosztalgia-motívum. Az, hogy a Z generáció fogékonyabb a nyolcvanas évek kulturális együtthatóira, mint azok, akik valóban akkor voltak kamaszok, amikor a kisvárosi videódiszkók zombifilmek vetítéseivel kezdődtek, és a kamasz lányok igazolványtartójában nemcsak Donald rágós képek lapultak, hanem egy szem Postinor is. A dolog azért is problematikus, mert a hajmetál, az eurodisco, a gagyi horrorvideók és a strasszköves, márványkoptatott farmerdzsekik időszaka kulturálisan megvetett periódus volt.

Ráadásul a nyolcvanas évek első felében csúcsra járatták a hidegháborút, szintén az évtized elején csak néhány hónapnyi eltéréssel lőttek rá John Lennonra, II. János Pál pápára, Anvar Szádát egyiptomi elnökre és Ronald Reagenre. Ugyanakkor hiába éltünk az atomvonatok, Csernobil és politikai paranoia árnyékában, a popkultúra olyan mértékben szabta át a hétköznapi létezést, hogy valójában ma is a nyolcvanas évek kulturális keretrendszerében élünk.

Arról nem beszélve, hogy a Spotifyon tucatszám találunk különböző tematikák alapján összeállításokat az évtized zenéiből, így mindenkitől karnyújtásnyira vannak a nagybetűs retró referenciapontjai.

A kortárs sorozatok rendre utalnak John Hughes (1950–2009) filmjeire, akit Magyarországon leginkább a Reszkessetek, betörők! írójaként és a Családi vakáció rendezőjeként ismernek, de ennél fontosabb az, hogy ő volt, aki a tinédzserek szorongásait és a felnőtté válás misztériumát ügyesen keverte indie-poppal és szemérmetlen diszkózenével, így ő lett a tinifilmek pápája.

És ott van a Pretty In Pink című kultikus kamaszmozi is, aminek soundtrackjét az egyik legjobb indie-popos válogatásként tartjuk számon.

Hughes forradalmasította az ifjúsági film műfaját, misztifikálta a barátságot, nyíltan és empátiával beszélt a szexről, az osztálykülönbségekről, a zaklatásokról, a pletykák mérgező hatásairól, a korszak kulisszavilága mellett mindezek visszaköszönnek a retró hatású streamingsorozatokban.

Negyven éve a tinik már játszottak az Atari videójátékokkal, tehát felismerjük magunkat a gyerek karácsonyi Switch játékában, amelyben Super Mario mint idegenvezető elvezeti aput a kamaszkorába. Ma is felismerhető ez a pixeles világ, ugyanakkor a nyolcvanas években egyszerűbb volt minden. Nem voltak ügyfélkapujelszavak, nem volt kétfaktoros azonosítás, és erősebb volt a törzsi összetartozás. Depeche Mode-os vagy? Duranos vagy? A Metallicát szereted, vagy inkább a Europe-ot?

A jobban sikerült retró hatású kortárs filmek, sorozatok, popdalok nem a múlt reprodukciói, hanem analízisek, amelyek megragadják a korszak popkultúráját és társadalmi szorongásait. A Stephen King írásából készült Stand By Me és az E. T. megmutatja a gyerekkor, a kiskamaszkor barátságának erejét, amit később elveszítettünk, amikor „elhagytuk a várost”, amikor családot alapítottunk.

A nyolcvanas évek az örök kamaszkor erős kötelékekkel teli világa, amikor az atomháborúk és az ufók árnyékában is biztonságban éreztük magunkat, mert egymáshoz kötődtünk, és nem a pixeles monitorokhoz. Videójátékokat csak a Balaton-parti éttermek mellett láttunk, vagy a gazdag és menő osztálytársnál, de ő sem otthon menőzött, hanem a strandon a világoskék Speedo úszónadrágjában. A nyolcvanas évek tehát nemcsak esztétikai ötletarchívum, amit bárki kizsákmányolhat a The Weekndtől Harry Stylesig, így aztán ez az egész nem a nosztalgiázásról szól, hanem a popkultúra újradefiniálásáról.

1985-től eljött a peresztrojka ideje, miközben a demokrácia, a jóléti kapitalizmus nemcsak a szocialista országokban élőknek volt csábító, de a nyugaton élők is hittek abban, hogy a világ az innovációkkal együtt egyre jobb lesz. És talán már Fukuyama híres kijelentése előtt is azt gondolták, hogy ha ledől a berlini fal, tényleg véget ér a történelem. Eljött a blockbustermozik kora, Indiana Jonesszal, a Star Wars-széria kiteljesedésével, megjelenik a hiphop, a videójátékok, az MTV, elterjed a Rubik-kocka, amelynek négyzetei olyanok voltak, mint a számítógépes játékok pixelei.

Az 1980-as évek lila neonfényben tocsogó mitikus táj lett, egy digitális konstrukció, pálmafákkal és a lenyugvó nap fényében száguldó Ferrarikkal, és minden olyan lett, mintha VHS-kazettán néznénk a Miami Vice epizódjait. Ráadásul a TikTok és az Instagram lehetővé tette a tiniknek, hogy a nyolcvanas évek zenéit adják a virális videóikhoz. De vajon mikor ér véget a nyolcvanas évek nosztalgiamonopóliuma?

Talán soha, ugyanakkor hozzá kell tennünk, hogy folyamatos a múlt újraértelmezése, amit a felhasználók mindig a jelen aktualitásához igazítanak, legyenek azok sorozatírók, lakótelepi popproducerek vagy tiktokozó influenszerek. Tehát mindenkinek megvan a saját, dédelgetett nyolcvanas évek világa, azoknak is, akik nem is éltek még abban az időben.

A címlapfotó illusztráció. Fotó: Shutterstock