Miksa Bálint kompozíciói sehol sem nyugszanak meg

A kompozíciók sehol sem nyugszanak meg egészen: az apró ecsetvonásoktól a felületek zsizsegni kezdenek, míg a formák egy középpontból indulva növekednek, szétáradnak vagy éppen afelé sűrűsödnek, egyszerre van bennük egyfajta összehúzódás és kiáradás. „A világot egy folyton változó, mozgó univerzumként érzékelem”, mondja Miksa. Úgy képzeli el a világot, mint anyagok és energiák lazán összetartott, folyton alakuló szövedékét. Egyszerre hat benne az, ami összefogja, és az, ami szétszórná a részeit. „A szétröppenés és az összetartás egyszerre ható erők.” A festményeken is érezni ezt a feszültséget.

A készítésük módja is ezt a mozgást követi. „Egy pontból kezdem a festést, és organikusan fejlődik a kép” – meséli. Nem előre kijelölt körvonalat tölt ki: a festmény addig nő, ameddig a benne alakuló viszonyok engedik. Az alkotó a sejtek vagy élőlények növekedéséhez, máskor a terv nélkül terjeszkedő középkori városokhoz hasonlítja ezt a folyamatot. Ezért is kelthetnek a munkái ennyiféle asszociációt, de egyik mellett sem akarja elkötelezni a nézőt. Láthatunk bennük erdőt, vízfelületet vagy galaxist; ugyanakkor egyik sem a kép megfejtése. Inkább arról mondanak valamit, ahogyan a forma létrejön: rétegről rétegre épül, sűrűsödik, irányt vált, míg el nem jut a saját határáig.

Közel lépve már az ecsetvonásokat nézzük. Hol egymásba kapaszkodnak, hol elfedik vagy megszakítják egymást; egy szín előbukkan, majd egy következő réteg alatt eltűnik. Innen nézve a festmények tiszta festészetként működnek. „A kompozíciók gyakran természeti látványokból, épített környezetből vagy belső képekből indulnak, azonban a munka során a mű fokozatosan eltávolodik a konkrét kezdőponttól.” Ehhez szokatlanul nagy figyelmet fordít minden mozdulatra.

A kép minősége abban a pillanatban dől el, amikor a festékes ecset hozzáér a felülethez. Számít, hogyan fordítom az ecsetet, milyen erővel húzom a vonást, és az új nyom miként változtatja meg a kép terét.

Gyakran elhasználódott ecsetekkel dolgozik, mert érdekli a kiszámíthatatlanabb, elevenebb nyomuk. Ehhez az alkotói folyamathoz pedig csendre van szüksége, mivel még a zene is beleszólna abba, amire éppen fókuszál. 

És bár kívülről nyugodtnak, megfontoltnak tűnik, azt mondja: mélyen és olykor szélsőségesen él meg dolgokat, de igyekszik úgy alakítani az életét, hogy az bizonyos mértékig kiszámítható maradjon. Állandóan nagy tervei vannak, és fontos neki, hogy végig is tudja vinni őket. Hat éve vezeti a Vészkijárat Galériát is, ami nem pusztán egy kiállítótér, hanem egy olyan helyszín, ami az évek során fontos közösségi találkozóhellyé is vált. Mióta kiállításokat szervez és más művészeknek segít, a saját szerepéről is másként kezdett gondolkodni. Úgy érzi, egyre kisebb helyet foglal el benne az ego, és egyre több figyelme jut másokra. Ebből a szemléletből működteti a műteremközösséget és a galériát is. 

Az alkotási folyamatot magyarázva mondja, hogy a festmény elkezdése előtt mindig rajzol, de a vázlat nem egy kész kép kicsinyített terve. Arra használja, hogy kipróbálja, van-e még mit keresnie egy témában. „Előfordul, hogy egy rajzban végére érek a gondolatnak, és nem lesz belőle festmény. Máskor akár száz vázlat is készül, egyik sem tűnik jónak, a kép mégis megszületik.” Ha festés közben elakad, újra rajzol, vagy írni kezd.

„Arra kényszerít, hogy pontosan végiggondoljam azt, ami foglalkoztat.” Amikor utána visszatér a festményhez, már nem kell elmondania a képen, amit szavakkal tisztázott magában. Szabadabban tud az ecsetvonásokkal, a színekkel és a kép terével foglalkozni.

Meséli, hogy elég korán tudta, hogy művész akar lenni. „Mindig is rajzoltam, tizenhárom évesen pedig eldöntöttem, hogy festő leszek. Volt is egy napközis tanárom, maga is festegetett, olykor pedig maga mellé ültetett, amikor a falu szélén dolgozott, hogy én is alkothassak valamit.” Ettől kezdve egyedül is kijárt a tájba rajzolni és festeni. Korai akvarelljeire ma impresszionista szemléletű munkákként tekint vissza, de azt is látja bennük, ami a jelenlegi képeken is különösen erős: az expresszív kiemelést és a középpont köré szerveződő kompozíciót.

A saját képi nyelvéhez mégis hosszú út vezetett. Közel harminc évig hagyományos, négyszögletes vásznakra festett, miközben a kompozíciói egyre gyakrabban egy középpontból indultak kifelé. A két dolog között egyre nagyobb feszültséget érzett. „Úgy éreztem, hogy hazudnom kell a sarkokban”, mondja a vászon azon részeiről, amelyeket a kép belső mozgása már nem indokolt. 2012-ben kezdett kísérletezni azzal, hogy a kép határát ne a vakráma szabja meg. Nehéz időszak volt ez: alig aludt, hajnalonként dolgozott, a műteremben azonban elengedte azt a félelmét, hogy mások mit szólnak az új munkákhoz.

A kész képeket eltartja a faltól, így a szélük és az általuk vetett árnyék is láthatóvá válik. Az alkotó önálló lényekként tekint rájuk: nem tudná elképzelni, hogy a falra simuljanak, vagy utólag egy keret fogja össze őket.

Ezek az új művek először 2015-ben kaptak önálló kiállítást az Újlipótvárosi Klub Galériában. A bemutató egy váratlan műtermi látogatásból indult, majd a kiállításnak olyan jó fogadtatása lett, hogy Miksa felmondhatott az Operában, ahol addig díszletfestőként dolgozott. Azt mondja, ez a kiállítás adott neki bátorságot ahhoz, hogy a saját festészetére építse a mindennapjait. Most pedig a ráckevei Keve Galériába készül. A kisebb szobák, lépcsők és átjárók között úgy szeretné elhelyezni a festményeket, hogy minden lépésnél feltűnjön valami új, miközben mindegyik képnek jut elég tér az önálló nézéshez. A népszigeti műteremben is ez történik: az egyik előtt hosszabban időzöm, aztán egy részlet a következőhöz húz, miközben képtelenség megálljt parancsolni a tekintetnek.

Fotók: Hegyi Júlia Lili/Kultúra.hu