Végh Júlia egzotikus növényi motívumai egészen Ferenc Józsefig vezetnek vissza

Alkotásai kollázsolással születnek. Meséli, hogy számára a kollázs nem tudatosan, eltervezetten, hanem felszabadító gesztusként jelent meg. „Szűcs Attilával és Alexander Tineivel közösen kezdtünk olyan szabad gyakorlatokkal kísérletezni, amelyek segítettek kilépni azokból az elvárásokból, amelyek addig a képkészítésről való gondolkodásunkat meghatározták. Az volt a lényeg, hogy ne a megszokottat csináljuk, hogy ne legyen tétje, ne elvárásoknak megfelelve dolgozzunk, hanem teljesen szabadon” – idézi fel.

Végh Júlia képein ambivalens terek jelennek meg. Egyszerre idéznek rejtett kerteket, szobabelsőket, mesés tájakat és belső díszleteket, mintha mindegyik kép egy-egy ablak lenne egy másik világra. Sosem tudjuk pontosan, hová érkezünk: egy szobába, egy álomba, egy víz alatti tájba vagy egy földöntúli szférába. A kompozícióknak egyszerre van szimbolikus és narratív olvasatuk: mesélnek valamit, ugyanakkor érzeteket, hangulatokat, sejtéseket közvetítenek, a látvány lebegő, van benne valamiféle mágikus hatás.

Bár Végh Júlia érzékenyen billeg a figuralitás és az absztrakció között ezekben a munkákban, pályája a klasszikus figuratív festői hagyományból indult. Ezzel is diplomázott, korai anyagai között pedig filmszerű kompozíciókat találunk, amelyek már megmutatják azt a színpadszerűséget, groteszk humort és asszociatív gondolkodást, amelyek később a kollázsokban meghatározóvá váltak. Ezek a szakma figyelmét is felkeltették: elnyerte velük az ESSL Art Award díját.

„Sajtófotókból dolgoztam, és azokból abszurd dolgok jöttek elő. A fotóra festettem, rétegeket pakoltam össze, és valahogy mindig megláttam bennük egy motívumot, amiből továbbhaladva groteszk, bizarr helyzeteket teremtettem a kép terein belül” – meséli. Vagyis már ezekben a munkákban is ott volt a képzelet elcsúszása és a valóság enyhe megbillenése.

Végh képein a tér gyakran úgy működik, mint egy különös színpad: álomszerű, belső díszlet, ahol a tárgyak, növények, minták saját logika szerint rendeződnek el. Ezért kapcsolható a szürrealizmushoz is, ugyanakkor eszünkbe juthat róla El Kazovszkij teátrális világa, a futuristák mozgásérzékenysége vagy Matisse ornamentális térfelfogása is. Mint mondja: Francis Bacon festészete az, amelyet leginkább közel érez magához. 

Végh képeinek labirintusszerű, belső terei Ország Lili világát is megidézhetik, de Anna Margit groteszk, meseszerű érzékenysége is rokonítható vele. Mindez összekapcsolódik azzal is, hogy a KREA-ban Interior styling képzést végzett: kompozíciói gyakran úgy épülnek fel, mintha egy képzeletbeli szoba részletei lennének, amelynek megvan a sajátos szabályrendszere.

„Nem mindig látjuk, hogy hogy is néz ki az a világ, amiben élünk, csak elemeket látunk, amelyek viszonyrendszerben vannak, érzeteket váltanak ki, de nem tudunk eléggé kizoomolni” – hangzik el a beszélgetésünk során. Végh kompozíciói is így épülnek: látszólagos káosz uralkodik bennük, a váratlan kapcsolódásokból végül mégis kirajzolódik valamiféle törékeny rend.

Jó nézni, ahogyan Végh Júlia megalkotja a képeit: figyeli, hogy egy motívum hova kívánkozik, mikor billen helyére egy részlet, mikor kezd el működni a kép tere. „Régen ez nem volt ennyire természetes, később fejlődött ki, hogy a kivágott részek tologatásával a képek szinte maguktól szerveződnek. Ilyenkor belekerülök a flow-ba” – mondja. Az alkotás így nála benyomások és apró döntések láncolata, amelyben a hibázásnak is helye van.

Nem végleges kudarc, ha egy kép nem áll össze azonnal. Azt félreteszem, majd később újra előveszem. Volt olyan kép, amiről azt hittem, elrontottam, majd négy év után mégis sikerült befejeznem.

Mesél arról is, hogy a festészethez való kötődése korán kialakult. „Négyéves korom körül már tudtam, hogy festőművész szeretnék lenni.” Később, amikor az iskolai tanulás nehézségei miatt sokszor kudarcélménye volt, a rajz és a festés jelentette számára azt a menedéket, ahol feloldódhatott az elvárások súlya alól.

Végh Júlia képei egy nőies, érzéki festői világot mutatnak fel: a pasztelles és élénk színek, a csillámpor, a pasztózus felületek első pillantásra könnyedséget, szinte mesés édességet sugallnak. Van bennük valami varázslatszerű, ami az álomlogikával is összefügg. „Nagyon sokat álmodok, amelyek sokszor inspirációként szolgálnak.”

Mintha ezt sűrítené a falon olvasható mondata is: „A boldogság könnyekben fuldokolt.” Végh képei azonban pont ettől válnak izgalmassá: egyszerre vonzanak és bizonytalanítanak el, egyszerre játékosak és fenyegetők, édesek és fájdalmasak. Mintha folyamatosan a tökéletes lelkiállapot elérését keresné a képein keresztül, amiben az öröm, a boldogság, a szenvedély fenntarthatatlan és folyton változó állapotát rögzítené.

Munkáin gyakran megjelennek az egzotikus növények: kaktuszok, korallok, hínárok, pálmák és vízinövények, amelyek egyszerre burjánzóak, törékenyek és nehezen megközelíthetők. „Egyszer valaki megjegyezte, hogy sok képemen van egy kaktuszszerű növényi minta. Azt mondta, hogy ez biztos azért van, mert valami ellen védekezem” – idézi fel. A kaktusz nála nem egyszerűen egzotikus növény vagy dekoratív forma, hanem érzékeny önvédelmi alakzat, sőt önportré is.

„Nagymamámék nem dicsekedtek vele, de később kiderült, hogy a dédipapám botanikus kertész volt, Schönbrunnban dolgozott, a Pálmaház vezetőjeként. Volt, hogy Ferenc Józsefnek vitte a pálmákat a bálra” – meséli Júlia. Ez az anekdota túl szép ahhoz, hogy ne olvassuk vissza a képekbe: Végh tereiben valóban van valami előkelő, kastélyszerű, már-már királylányos hangulat. Egy elveszett vagy elképzelt paradicsomi állapot ígéretét hordozzák. Titkos kertek, víz alatti paloták, szecessziós enteriőrök és álombeli díszletek nyílnak meg bennük.

A kis kollázsok mellett nagy olajképeket is fest, amelyek kiindulópontjai a papírmunkák. A kis kollázsokban van valami intim, kukucskálásszerű. Mintha egy paszpartuval keretezett ablakon keresztül néznénk be egy sűrű, burjánzó belső világba. A fehér keret tisztasága és a belőle néha túlfutó formák még inkább felerősítik ezt az átjárójelleget. 

A nagy festmények készítésekor a kollázs kiindulópontként működik, de a kép a vásznon már egészen más anyagiságot és intenzitást kap. Végh Júlia először akril alappal dolgozik, majd szénnel viszi fel a kompozíció főbb elemeit. Erre épülnek rá az olajrétegek: a csúszós, lassan mozduló festék lehetővé teszi, hogy a formák egymásba csússzanak, elmozduljanak, és áttűnjenek egymáson. 

Végh Júlia képei nem feltétlenül akarnak egyetlen formában megállapodni. A kis kollázsokból nagy festmények születnek, a festményekből pedig újabb médiumok felé nyílhat átjárás. Néhány éve elkészült már egy nyolc képből álló litómappa, most pedig az egyik nagy képéből selyemkendőt gyártatnak. A következő időszakban új nagy festmények is készülnek, egy őszi mini szólókiállítás  a Yes Galleryben és további csoportos szereplések is körvonalazódnak.

Fotók: Sorok Péter/Kultúra.hu