Kovács Gabriella titokkal övezett, burjánzó univerzumai

„A költözés ideje alatt készítettem el két nagy méretű alkotásomat, a Labirintust és az Ösvényt, amelyeknek középpontjában mindkét esetben az egyéni útkeresés és a kalandok állnak.” Mindkét munka az elénk gördülő akadályokról, az eltévedésről és a továbbhaladás lehetőségéről szól. „Népmesei logikát követnek: van egy kiindulópont, egy végpont, és a kettő között egy próbatételekkel teli út, amelyen maga a néző válik utazóvá. A Labirintus egy mesterséges, ember által alkotott téren vezeti keresztül a tekintetet, az Ösvény pedig egy organikusabb világba hív be. A képekben mitikus lények, állatok, rejtélyes alakzatok jelennek meg, mintha a főhősnek találós kérdéseken és veszélyeken kellene áthaladnia ahhoz, hogy eljusson a célba.” 

A művész hozzáteszi, hogy a dzsungelszerű növényzet freudi értelemben a tudattalan terét is megidézi: azt a világot, ahol nem mindig egyértelműek az irányok, és ahol az embernek saját félelmeivel, ösztöneivel is szembe kell néznie. Ezzel szemben az épített elemek átláthatóbb, rendezettebb struktúrát képviselnek. 

Nézem a képeit, közben pedig szinte azonnal felderengenek Henri Rousseau kompozíciói is: azok a sűrű, egzotikus tájak, amelyek egyszerre vonzóak és borzongatóak. Kovács Gabriellát is az a misztikum érdekli, amit Rousseau a természet ábrázolásában keresett: egy zárt, különös világ, amelynek megvan a maga logikája.

Izgat az organikusság, az a fajta finoman strukturált növekedés, amely szinte észrevétlen szabályok mentén alakul. Ilyen értelemben a Fibonacci-sorozat is egyfajta gondolkodási keretként jelenik meg: annak felismerése ez, hogy a természet legapróbb részleteiben is van egyfajta rend és ismétlődés.

A művész képei tele vannak szabadon áramló formákkal, hullámokkal, indákkal és különös növényekkel. A megfestett világok egyszerre idéznek víz alatti tájakat, egy elveszett Atlantisz emlékét vagy valamilyen föld feletti, árkádiai univerzumot. A terekben a növényzet fokozatosan visszaveszi magának a világot: rátelepszik az épített környezetre, invazív módon bekebelezi azt. 

Az épített elemekre reflektálva a művész meséli, hogy Miskolcon nőtt fel, ahol a vasgyár és a város brutalista építészeti közege erősen meghatározták a mindennapi tapasztalatát. Ennek kezdte keresni az ellenpontját: a klasszikus oszlopokban, kagylószerű formákban, szecessziós szökőkutakban és ornamentikus részletekben. 

Ugyanezt az ellenpontot adta a természet is, különösen a Bükk közelsége. Gyerekként gyakran járt ki egyedül az erdő szélére rajzolni: vitte magával a mappáját, és növénytanulmányokat készített. Ez a korai megfigyelés később is megmaradt a festészetében: részletgazdag kompozíciói lassan, meditatív munka során készülnek. „Sokaknak nem lenne türelmük ilyen képeket készíteni, én azonban nem így élem meg. Inkább egyfajta flow-állapotként írnám le: a formák lassú építése lecsendesít és összerendez.”

A művész nemrég talált rá arra a sajátos megoldásra, amelyben az airbrush-t és az olajfestéket kombinálja. Korábban nem fújt, de már régóta kereste azt a felületi simaságot, amelyet az ecset nem tud megadni. Az airbrush-sal létrehozott rétegek finom, füstös átmeneteket képeznek, amelyek a képek atmoszféráját is erősítik. A füstös, elmosódó rétegek fokozzák a jelenetek misztikusságát.

A fényviszonyokról is kérdezem, mondja, hogy az átmeneti állapotokat ábrázolja. „Számomra a hajnal és a naplemente a legizgalmasabb: azok a pillanatok, amikor a világ épp átalakul. Két határhelyzet ez, ahol a fény és a sötétség egymásba csúszik. Ezekben a derengő állapotokban a látás sem egyértelmű, nagyobb szerepet kapnak a megérzések.”

Ez a küszöbhelyzet a kompozíciók szerkezetében is megjelenik. Gyakran olyan nézőponttal dolgozik, mintha egy másik világba pillantanánk be: kapuk, nyílások, kulisszaszerű terek nyílnak meg, amelyek egyszerre hívnak és tartanak távol. A néző nem kívülálló, hanem potenciális utazó, aki bármikor beléphetne, mégis mindig marad egy kis távolság.

A színhasználat is ezt a kettősséget erősíti. A zöld dominanciája, különösen a türkiz felé hajló árnyalatok, a növényi világ gazdagságát és változékonyságát hordozza, míg a rózsaszín ennek lágy ellenpontjaként jelenik meg. A klasszikus komplementer viszony (zöld–piros) itt finomítva működik: a piros csak kis mennyiségben bukkan fel, a rózsaszín puhábbá teszi a kompozíciót.

Meséli, hogy a kompozíciók többnyire intuitívan indulnak, bár van, hogy készít vázlatokat. Először két réteg rózsaszín alap kerül a vászonra, amely matt, puha felületet ad, erre rajzolja fel ceruzával a kompozíció vázát: nem előre kidolgozott terv alapján, hanem ahogy a keze vezeti. Innentől a kép egy folytonos párbeszédben épül tovább, így a folyamat korántsem mechanikus. Az olajfesték és az airbrush rétegei egyszerre dolgoznak: a fújt felületek és az olajjal kijelölt vonalak együtt száradnak meg, így a kép felülete egységes, mégis pulzáló marad. A technikát maga kísérletezte ki, ez sajátos mélységet és tartósságot ad a színeknek.

Kovács Gabriella képei épp ettől a sejtelmességtől szippantanak be. A burjánzó, idilli tájak sosem teljesen megnyugtatóak: van bennük szépség, mámor, de veszély is. Az a fajta vihar előtti csend, amelyben bármikor megmozdulhat valami. A néző így nem puszta szemlélő, hanem a megfestett univerzum része, ahol egy időre maga is utazóvá válik. 

Fotók: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu