Simon Holpertnél az érintés nem csak anyagi tapasztalat

Miközben egymás után mutatja a munkáit, újra és újra visszatér az érintés kérdéséhez. „Tudod, mikor szerelmes vagy, és az első kis érintés a két ujj közt megtörténik, azt a pillanatot nem fogod elfelejteni” – mondja. Ez a finom, szinte észrevétlen mozdulat az alkotásaiban is ott van. A fényes mázak, a színek és az agyag textúrája mind ezt az érzéki viszonyt erősítik. Számára az egyik legfontosabb visszajelzés éppen az, amikor látja, hogy az emberek meg akarják érinteni a munkáit.

„Mintha mágnesként mennének oda, és meg akarnák simogatni, tapintgatni” – fogalmaz. Az érintés azonban nála nemcsak anyagi tapasztalat, hanem a kapcsolódás metaforája is. A Covid utáni évek érintéshiánya, a távolságtartás megszokása, vagy éppen a túlzott kitárulkozás és a magánszféra elvesztése mind ott húzódik ezekben a nyitott-zárt formákban.

A kerámiák mintha azt kérdeznék: hogyan lehet közel kerülni valamihez vagy valakihez anélkül, hogy teljesen feltárnák, kisajátítanák vagy elmagyaráznák?

Az erős taktilitás a műveiben nem puszta ösztönösség, mögötte ott húzódik egyfajta elméleti tudás is. Ugyan ma már kerámiaművészként beszélünk róla, nem egy lineáris, klasszikus művészi életutat járt be. Párizsban nőtt fel, majd Bécsbe került, filozófiát tanult, később a magyar nyelv, irodalom és történelem felé fordult, és finnugrisztikával, valamint geopolitikával is foglalkozott. Sokáig úgy tűnhetett, akár diplomáciai pályára is kerülhetne, végül azonban egészen más irányt vett az élete. Dolgozott a filmiparban, sőt: Bécsben még kortárs galériát is vezetett, ahol francia, angol, bolgár, magyar és spanyol művészeket is bemutatott.

Bár sokféle úton haladt, a nyitottság egész pályáját és alkotói attitűdjét meghatározta. „Galeristaként sem akartam zárt, csak a beavatottak számára hozzáférhető művészetet bemutatni. Egyszerű, mégis sokfelé nyitható témák köré szerveztem a kiállításokat: teáról, kávéról, csokoládéról, női alkotókról, hétköznapi kapcsolódási pontokról.” Ez a közvetlenség, a kapcsolódás iránti igény ott van a munkáiban is: bár azok mögött egyfajta elméleti gondolkodás, filozófia húzódik, a mű nem zárja ki a nézőt, nem kényszeríti egyetlen helyes értelmezésre sem.

Amikor alkotok, ott van az én világom, ott vannak az én érzelmeim, az én referenciáim. De amikor a mű elkészül, átadom: onnantól a néző a saját tapasztalata felől kapcsolódhat hozzá.

Meséli, hogy mindig is a kíváncsiság hajtotta; végül ez vezette el a kerámiához is. Egy nyitott műhelyhétvégén találkozott Lise Meillannal, aki a mázak igazi szakértője volt. „Úgy emlékszem rá, mint egy kis boszorkányra, akit nem elsősorban a forma, hanem a mázak technikai alkímiája, a színek előállítása, a kísérletezés folyamata érdekelt.” Rengeteget tanult tőle, mégis volt benne egyfajta ellenállás: egy idő után szándékosan máz nélküli munkákat kezdett készíteni. 

Porcelánnal indult, azt viszont nem öntötte, hanem építette. Ki akarta mozdítani ezt az anyagot a klasszikus szerepéből, a dísztárgyak és nippek világából. Textúrát adott neki, más anyagok hatását kereste benne: azt próbálta elérni, hogy a porcelán néha papírnak, néha textilnek, néha fémnek tűnjön. Később azt is kipróbálta, mi történik, ha rézdrótokkal egészíti ki az alkotásait. „Az eredmény hol ezüstös, hol vöröses, hol szinte folyékony hatású felület lett; mintha a porcelán kissé »megmarta« volna a rezet, vagy éppen a réz hagyott volna nyomot a porcelán testén.” 

Magyarországon aztán a kerámia felé fordult, részben azért, mert itt nem elérhető az a kínai porcelán, amely alkalmas az építésre. „A kerámia sem engedelmes alapanyag, hanem partner. Beszélgetni kell vele, figyelni kell rá, elfogadni a saját törvényeit. Nem lehet ráerőltetni egy előre kitalált formát anélkül, hogy közben ne számolnánk a nedvességgel, a száradással, az égetéssel, a véletlennel és a kudarccal.”

A máz nélküli őszinteség után különösen izgalmas, ahogyan Magyarországra érkezve Simon Holpert munkáiban mégis visszatértek a színes mázak. Különösen fontos számára a kék.

A párizsi városi sűrűség, a tömegközlekedés nyomasztó tapasztalata, a nagyvárosi zsúfoltság után Budapest tágasabbnak, levegősebbnek, zöldebbnek tűnt számára. Nem tökéletes városként beszél róla, hanem olyan helyként, amelynek vannak megőrizhető, megbecsülhető adottságai.

Ez az attitűd az alkotói gondolkodásában is jelen van. Nem fordul el a nehézségektől, és nem épít gondtalan, rózsaszín világot. Inkább tudatosan keresi azokat a pillanatokat, amelyek megtartják az embert. Ezekből a kicsi, hétköznapi tapasztalatokból születik meg az a derű, amely a műveiben is jelen van.

A szépség is fontos része ennek. Művei fényesek, csillognak, jó rájuk nézni, Holpert pedig nem fél kimondani, hogy a szépség igenis lényeges. „A szépség számomra valami olyan, ami látványosan természetes” – fogalmaz. Nem diszkrét minőségként beszél róla, hanem olyan jelenlétként, amely erőteljesen hat ránk. Ugyanakkor a szépség sem egyoldalú adottság nála, hanem oda-vissza mozgás a néző és a nézett között. 

Simon Holpert sokat skiccel az alkotás során. Meséli, hogy nála a forma először egy gesztusban, egy nagyobb mozdulatban jelenik meg. Aztán papírral, kartonnal, kivágásokkal dolgozik. „Matisse-szerűen”, ahogy mondja. Az alkotás során azonban nem kész tervet követ, hanem azt figyeli, mikor válik egy alakzat érdekessé, mikor nyílik meg benne valami.

A kíváncsiság itt is alapállás, ahogy már gyerekkorában is volt. Családjában a kultúra természetes közeg volt: sokat utaztak, rendszeresen jártak múzeumokba, így a tárgyak nem távoli dolgok voltak, hanem az élet részei.

Gyerekként még nem műtárgyakat gyűjtött, hanem múzeumi képeslapokat, amelyekből máig egy nagy ládányit őriz. Később, amikor az egyetem mellett dolgozni kezdett, a keresetéből kisebb dizájntárgyakat, rézkarcokat és számára elérhető műveket vásárolt. „Az első munkát, Vetlényi Zsolt alkotását, húszéves koromban vettem Budapesten” – meséli. Ma már a lakását kortársai alkotásai töltik meg.

A következő időszak Simon Holpert számára egyszerre jelent folytatást és visszavonulást. A közeljövőben több kiállítás és együttműködés vár rá: szerepelnek a munkái a TAW Galéria nyári vásárán, majd a legutóbb a Hybridart Space-ben bemutatott, Rémi Segalasszal közös projekt nyáron a Káli-medencében, a Jókai7-ben, majd jövő áprilisban Párizsban kap új fejezetet, miközben a Massimo Dutti kirakatában látható installációs kollaboráció is folytatódik, novemberben pedig Kínába utazik egy rezidenciaprogramra. Mindezek mellett azonban most tudatosan szeretne időt hagyni a műtermi munkára is: visszatérni az anyaghoz, végiggondolni az új irányokat és megérlelni azokat a formákat, amelyek egyelőre még csak lehetőségként vannak jelen.

Fotók: Sorok Péter/Kultúra.hu