Kucsora Márta: Ha nem viszem végig, akkor általában a kukába kerül a mű

Kucsora festészetének kiindulópontja a táj volt, az egyetemen – ahol sokat dolgoztak modell után – figurális képeket is festett. A 2002-es diplomamunkája két irányt mutatott: a vásznat szinte teljesen kitöltő nőalakok mellett két nagy méretű adriai tájat is bemutatott. A diploma után apró budapesti műtermében azonban csak kisebb képeken tudott dolgozni: ekkor születtek azok a csendes, meditatív olaj- és pasztellmunkák, amelyeket ő „nihil tájképeknek” nevez.

„Egy ködös, tengeri tájat nézel, és éppen látod a horizontot, vagy nem. Igazából ugyanannak a tájnak a különböző impressziói voltak” – meséli. Nem véletlen, hogy az impresszionisták már ekkor fontosak voltak számára. Őt is az érdekelte, hogyan változtatja meg ugyanazt a látványt a fény, a napszak vagy az időjárás. A táj így lassan elveszítette konkrét körvonalait, és színek, ritmusok, hangulatok viszonyává oldódott.

A Képző után azonban korántsem volt magától értetődő, hogyan tovább. „Amikor kikerülsz, teljes kakukktojás vagy a társadalomban” – mondja. Az áttörést a 2005–2006-os amerikai ösztöndíj hozta: egy évet töltött a New Jersey-i Montclair State Universityn, ahol egészen másképp beszéltek a művészetről, mint amit itthon megszokott.

A mindössze huszonkét fős program hetente hívott művészeket, kurátorokat és más szakembereket, Kucsora pedig közben bejárta New York galériáit és múzeumait. Látott nagyszabású Monet- és Gerhard Richter-kiállításokat, mégis a sötét termekben futó videók, vetítések és installációk maradtak meg benne a legerősebben.

A következő évtizedben szinte minden évben visszatért a városba, talán emiatt is van, hogy sokkal tágabb perspektívából tekint a művészetre és saját praxisára is.

Hazatérése után 2006-ban Juhász Dorkával és Szász Sándorral megalapították a Budapest Art Factoryt. A korábbi kis műterem után egy hatalmas gyárcsarnok állt előttük. „Ekkor indult el a dimenzióváltás, lehetett monumentális méretekben gondolkodni” – emlékszik vissza Kucsora. Nála ez a léptékváltás egy horvátországi úttal és a Plitvicei-tavaknál szerzett élményeivel találkozott. „Teljesen megőrültem a vízesések látványától” – mondja. 

A víz nem egyszerűen témaként került a képekre. „Eszméletlen dinamikája és ereje van és százmillió megjelenési formája. Mindig érdekelt ennek a megragadása.” Kucsora nem a vízesést akarta pontosan megfesteni, hanem a működését próbálta átvinni a festésbe: azt, ahogyan a víz lezuhan, szétcsapódik, irányt vált és kiszámíthatatlanul továbbfolyik. Ehhez magát a festéket is mozgásba kellett hoznia.

Ekkoriban kezdte félretenni az ecsetet is. Öntötte és folyatta a festéket, kisebb papírmunkákon növényeket fújt át, lenyomatokat készített és szinte mindent kipróbált, amivel ecset nélkül lehetett nyomot hagyni. Egyre inkább az egész testével dolgozott: körbejárta és megdöntötte a vásznat, fújni kezdte a festéket. 

Kezdetben olajfestékkel dolgozott, amelyet rengeteg hígítóval tett folyékonyabbá. De hiába voltak nyitva a műterem ablakai, egy idő után rosszul lett a szagától, ezért át kellett térnie az akrilra.

Az olaj magától hozta létre azokat a finom, szinte észrevehetetlen színátmeneteket, amelyeket az akril nem tudott létrehozni. A megoldást végül a fújásban találta meg: a levegővel úgy tudta mozgatni és egymásba terelni a színeket, hogy visszahozza a korábbi finom átmeneteket.

Aztán idővel kiderült, hogy az akril másra is jó. Szilikonnal, sűrítőanyagokkal, pigmentekkel és különböző rétegekkel találkozva olyan reakciókat indított el, amelyek az olajjal nem jöhettek volna létre. Kucsora először kis felületeken próbálja ki, hogyan viselkednek együtt az új anyagok, de már nagyban nem ő rajzolja meg az apró formákat.

A festék mozgékonysága a képek jelentését is nyitva hagyja. Kucsora olykor erdőből, összegabalyodó ágakból vagy felülről látott tengeri hullámzásból indul ki, de nem akarja előre megmondani, mit kellene látnunk. Emiatt a címekkel is óvatos, mert nem akarja a nézőt konkrét asszociációk vagy jelentések felé terelni.

Kucsora munkamódszere rendkívül performatív, minden képnek megvan a maga előre felépített koreográfiája: az anyagok, a színek és a különböző beavatkozások sorrendje.

„Ki van találva a folyamat, amit végig kell vinni. Van egy száradási időkeret, amire úgy kell tekinteni, mint egy előadásra. Ha elkezdek dolgozni, elkezdődött az előadás. Aztán vagy végigcsinálom, vagy nem.” A képet tehát egyetlen folyamatban kell eljuttatnia arra a pontra, ahol már abba lehet hagyni. Ha ez nem sikerül, a munka többnyire nem menthető meg. „Ha nem viszem végig, akkor általában a kukába kerül a mű” – mondja.

A koreográfia megtervezett, a végeredmény mégsem az. A festék folyása, az anyagok reakciója, a hőmérséklet és a véletlen bármikor más irányba vihetik a képet. Kucsora legfontosabb döntése ezért nem feltétlenül az, hogyan indítsa el, hanem az, hogy mikor állítsa meg. „Egy pillanatban megpróbálom megfagyasztani. Ez a legnehezebb: amikor azt érzem, hogy most jó, akkor meg kell állítani. Mint egy fotónál, amikor elkapsz egy pillanatot. Ezért mindig mozgóképnek tekintettem ezeket is.”

Kucsora festészete nehezen illeszthető a hazai színtér megszokott kategóriái közé. A korai amerikai tapasztalat később konkrét nemzetközi kapcsolatokban folytatódott. Kucsora első amerikai önálló kiállítása 2021-ben volt a New York-i Postmasters Galleryben, majd nem sokkal később Ázsia felé is megnyílt az út. A Sanghaji CoBrA Gallery 2022-től művészeti vásárokon, csoportos tárlatokon és önálló kiállításokon mutatta be a munkáit. Ez a kínai jelenlét 2026-ban múzeumi léptéket kapott: a kunmingi Yunnan Provincial Museum Nature, Immortality and the Cosmos címmel rendezte meg Kucsora addigi legnagyobb önálló kiállítását.

Szintén idén a zugi Helvetika 1575-ben Marina Abramovićcsal került közös térbe az After Attention című kiállításon. Elsőre talán nem magától értetődő a párhuzam, valójában mégis hasonló kérdés foglalkoztatja őket: meddig lehet kézben tartani egy folyamatot, és mikor kell átengedni más erőknek? Mindkettőjük munkája teljes jelenlétet, fizikai állóképességet és koncentrációt kíván, miközben a kimenetel soha nem uralható egészen.

Az első adriai tájak óta lassan minden felismerhető elem eltűnt Kucsora képeiről, de a festék ma is zuhan, szétfut és összekeveredik – csak már nem vízesést ábrázol, hanem maga kezd el úgy viselkedni, mint a víz.

 Fotók: Hegyi Júlia Lili/Kultúra.hu