Mindenki nyomot akar hagyni

Akadnak időkapszulák, amiket egy év elteltével bontanak ki, másokat több ezer évre tesznek el. Egy időkapszula esetében Ön szerint mi az értelmezhető időtáv?

Ez nagyon személyes kérdés. Attól függ, hogy az ember mit tart arról, hogy amit az időkapszulába tesz, kinek és mikor lehet érdekes, értékes. Ez egy személyes és egy intézményi időkapszula esetében egyaránt igaz. A naprendszerből kilépő Pioneer űrszondákon elhelyezett, arannyal bevont alumínium lemezeken található grafikus üzenetek is időkapszulák, és milyen komoly vita övezte, hogy tudatnunk kell-e, hogy itt vagyunk a Föld bolygón!

Az időkapszulákról számos felfogás létezik. Akadnak, akik régészeti ásatások eredményeit, például a sírkamrákat is ide sorolják. Ön szerint mi számít időkapszulának?

Az időkapszula egyik legfontosabb eleme, hogy milyen szándékkal készült. A sírkamráknál az volt a cél, hogy az elhunyt mellé temetett tárgyai (vagy akár a kedvenc lova, esetleg a felesége) a túlvilágon is őt szolgálják. Ez egy régészeti lelet. Az időkapszulát mindig azzal a szándékkal állítjuk össze, hogy üzenjünk a jövőnek. Az időkapszulák története régre nyúlik vissza. Kollégáimmal restauráltunk egy csaknem száz évvel ezelőtt, a Baár-Madas Református Gimnázium tornatermének aljzatában elhelyezett rézhengerben talált pergament, az intézmény alapító okiratát. Hogy ez időkapszula vagy sem, arról is lehetne vitatkozni. Mivel én az időkapszulát a jövőbe szánt üzenetként definiálom, a talapzatban, falban elhelyezett alapító okiratokat is ezek közé sorolnám.

Akad olyan történész, aki azt mondja: a szándékosan elhelyezett időkapszulák tele vannak limlommal. Mit érdemes elhelyezni egy időkapszulában?

Ez is rendkívül szubjektív. 2007-ben nyitották ki Oklahomában azt az ötven évvel korábban eltett időkapszulát, amelyben egy 1957-es évjáratú Plymouth Belvedere járművet rejtettek el. A nem megfelelő tárolás miatt persze rendkívül rossz állapotban került elő. Az egyének által elhelyezett időkapszulák gyakran valamilyen intellektuális produktumot rejtenek. Az emberségünk egyik alapvető eleme, hogy megmutassuk, kik vagyunk, mik vagyunk. Ha nem ösztönlényként, hanem intellektuális lényként gondolunk magunkra, akkor az időkapszula az intellektusunknak valamilyen produktumát teszi el. Bár e tekintetben a férfiak és a nők között is lehet különbség, bizonyára mást mutatnának meg önmagukból a jövő számára.

Azt hittem, egy restaurátor ritkán találkozik időkapszulákkal, hiszen azoknak éppen az a lényegük, hogy a lehető legbiztonságosabban zárják el az utókor számára.

Ez ritkán sikerül maradéktalanul, egyre több ilyen jellegű feladatot kapunk. Bár az időkapszula nem gyakori tárgytípus Magyarországon. Most divatja van, de nincs komoly hagyománya. A Baár-Madas Gimnázium már említett alapító okiratát az épület felújításakor az építőmunkások találták meg, és egy csákányütés felsértette a rézhenger tetejét, amely meghasadt. De egyébként tele volt vízzel, mert egy talajvízzel elárasztott üregben bukkantak rá. A rézhenger nem zárt tökéletesen, így a henger megtelt vízzel, ami egyrészt elzárta a pergament az oxigéntől, ami szerencse. Másrészt a talajvíz elég reaktív, így elkezdte beoldani a rézhengert, amelynek jellegzetes zöld korrózióját mindannyian ismerjük. Ez megszínezte a valaha hófehér pergament.

A pergamen tulajdonképpen cserzőanyag nélküli nyers bőr, és képes teljesen feloldódni a vízben. Főzünk is enyvet pergamenből. A húsleves is tulajdonképpen enyv, kollagén oldat. Tehát a hengerből egy zöld, kocsonyásra duzzadt pergamen került elő. Az oxigénnel érintkezve azonnal mikroorganizmusok jelentek meg rajta, amiknek elképesztően kellemetlen szaguk van. A mikrobiológusok agar-agarként tulajdonképpen egy sűrű húslevesfőzetet használnak a penész táptalajául. Ez az oklevél tökéletes táptalajjá vált, amint levegőre került.

Ezt a tárgyat egy azóta elhunyt kollégám, Bakayné Perjés Judit restaurálta. Ő kimondottan régészeti bőrtárgyakra specializálódott. Az volt a feladat, hogy nagyon lassan vonjuk ki a vizet ebből a kocsonyából, mert ha gyorsan tesszük – mondjuk alkoholba mártjuk –, akkor azonnal összeszárad, olyan lesz, akár egy múmia. Judit ezért egy kimondottan hosszú szénláncú alkoholt választott, ami lehetővé tette, hogy lassan vonja ki a vizet, így megszűnt a kocsonyaállag, és nem penészedett tovább. Én pedig kaptam egy merev botot, amin írás és aranyozás nyoma látszott. Kíméletesen újra kellett nedvesítenem, kihajtogatnom, és megpróbálnom a beleivódott rézionokat ioncserélővel kivonni, így a végére egy világosabb, bár hiányos szélű pergamenen az írás egy része olvashatóvá vált.

A restaurátorok számára mindennapos élmény – és mindenki találkozik vele, csak talán nem ennyire nyomasztóan –, hogy alig van olyan tárgy, amin nem hagy nyomot az idő. Kutakodhatunk, hogy egy anyagtípusból melyik a legtartósabb, mert vannak kiválóak. Erre már iparág épült. Ha beírjuk az internetes keresőbe, hogy időkapszula, akkor számos különböző űrtartalmú, méretű és típusú tárolóedényt dob fel.

Sőt, egy nemzetközi nyilvántartásba bármikor regisztrálhatjuk a saját időkapszulánkat.

Mindenki nyomot akar hagyni.

Ön többnyire milyen feladatokkal találkozik az időkapszulákat illetően?

A restaurátorok anyagtípusok alapján szakosodnak a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Én először fém-ötvös, majd papír-bőr restaurátorként végeztem, de kezdettől könyvekkel, iratokkal foglalkoztam, már a középiskola után bekerültem az Országos Széchényi Könyvtárba. Így hozzám elsősorban papíralapú műtárgyak kerülnek. Egy időkapszula esetében ezek gyakran kevert anyagúak: a kapszula fémből van, vagy esetleg fémtárgyat tesznek a papír mellé. Ezeknek a veszélye, hogy a különböző anyagok hatnak egymásra.

Miért választotta a papír-bőr szakirányt? Roppant sérülékeny anyag.

Édesapámnak komoly könyvtára volt, és péntekenként antikváriumba jártunk. Ő mérnök ember volt, ennek ellenére én olyan szobában nőtem fel, ahol csak az üvegfelületeken nem volt könyvespolc, még az ajtók fölött is kötetek sorakoztak. Magyar-történelem szakos tanárnak készültem, de kicsit lazán álltam a felvételihez, így nem sikerült. Édesapám terelgetett afelé, hogy a kézügyességemet kössem össze az olvasással és a történelem iránti szenvedélyemmel. Ebből lett a könyvrestaurálás. Valóban sérülékeny anyag a papír, bár érdekes módon az ötszáz éves rongypapírok sokkal tartósabbak, mint amiket mi ma előállítunk.

Megesik, hogy egy restaurátor széttárja a karját és azt mondja: ez reménytelen?

A restaurálásban 15–20 éve egy új etikai megközelítés hódít teret. A szakma hajnalán, az 1960–70-es években elsősorban műtárgyjavításról beszéltünk, tehát a cél az volt, hogy a tárgyat ismét használhatóvá tegyük. A könyvre, a papírra mindig is használati eszközként tekintettünk, így az olvashatóság volt az elsődleges szempont. Csaknem huszonöt éve tanítok a Képzőművészeti Egyetemen, és van egy óraciklusom, amely könyvkötéstechnika-történettel foglalkozik. A 17–18. században megjelentek a festményeken a könyvek, többnyire hölgyek kezében. Ezek a kis bőrkötéses kötetek mindig zárva vannak, vagy pedig 90 fokig kinyitva a hölgy kezében. Ma már olyan evidens számunkra, hogy „felcsapunk” egy könyvet, néha még szét is feszítjük, hogy nyitva maradjon. Régen ellenben – nemcsak a kötéstechnika miatt, hanem hogy jobban vigyázzanak a tárgyra – legfeljebb derékszögig nyitották ki a könyveket. Manapság még a régi könyvekkel naponta dolgozóknál is gyakran látom, hogy úgy forgatják ezeket a régi köteteket, mintha mai könyvek lennének, pedig ezekkel óvatosan kell bánni. A műtárgy státuszú könyvhasználat merőben más, mint a hétköznapi.

Mikor számít műtárgynak egy könyv?

Ha múzeumi dolgozóként válaszolok, akkor mindegyik, amikor az bekerül az állományba. Magánszemélyként gondolkodva bármi „műtárggyá” válhat, ha fontos számunkra.

Nem érdekes, mennyi idős a kötet?

Nem. Én őrzöm A vakond nadrágját és a keménytáblás Micimackót. Utóbbit rongyosra olvastuk, és celluxszal volt javítva. A celluxot leszedtem róla, a lapokat szakadtan visszaigazgattam a könyvtestbe, és eltettem.

Saját könyvet nem restaurál?

A Micimackót nem akartam. Mert fontos, hogy ezt sokat olvastuk. Ezzel vissza is térek az eredeti felvetésére, vagyis a restaurálás etikájának változására. Ötven-hatvan évvel ezelőtt átkárpitoztunk egy bútort, kijavítottuk a fa hibáit és fényesre politúroztuk. A Petőfi Irodalmi Múzeumban ülünk, és gondoljunk bármelyik írónk, mondjuk Ady Endre foteljére. Ady dohányzott, a hamu pedig kiégette a kárpitot. Ez a használati károsodás hozzátartozik a műtárgy történetéhez. A kedvenc Micimackó-könyvemhez hozzátartozik, hogy azt mi szakadtra olvastuk és óvatlanul lapoztuk.

A restaurálás utóbbi időszakban elterjedt etikája szerint sok károsodás a műtárgy történetének része, ezért nem cél, hogy azt tökéletesen restauráljuk. Az Iparművészeti Múzeumban őrzött Esterházy-kincseknek már a sérült darabjait is láthatta kiállításon a közönség. Amikor 1997-ben fémrestaurátorként végeztem, diplomamunkaként egy Esterházy-tárgyat restauráltam. Egy 17. századi, türkiz kövekkel, almandinokkal díszített szablyát, egy iparművészeti műremeket. Akkor még az az etikai felfogás dominált, hogy a tárgy sérüléseit teljesen ki kell javítani. Ezzel szemben pár évvel ezelőtt az Iparművészeti Múzeum kiállítása a romos műtárgyakat mutatta meg, amelyekre ráomlott a Tárnok utcai Esterházy-palota. Ezek a sérülések pedig hozzátartoznak a tárgyak történetéhez.

Szubjektív, hogy mi tartozik egy tárgy történetéhez. Ady foteljét értem, hiszen ő maga okozta a sérüléseket, de egy évszázadokkal későbbi bombázás egészen más.

Valamiről nekünk, restaurátoroknak is vitatkoznunk kell. Gondoljon a füzéri várra. Romosan és a rekonstrukció után is láttam. Komoly vitát váltott ki, hogy a füzéri vár mely időszakát állítsák vissza. Úgy döntöttek, hogy több időszakot is megmutatnak, ám ezzel az elhatározással még a régészeket is megosztották. Az etikai kérdések a legbonyolultabbak a mi szakmánkban is. A restaurálásnak három etikai alappillére van: az eredeti készítéstechnika megőrzése, a reverzibilitás biztosítása, és hogy a lehető legkevésbé nyúljunk bele az eredeti tárgyba. Ez eseteként azt jelenti, hogy a tárgy torzó marad. Nemrég találtak egy papirusztekercset, amelyet megpróbálnak speciális átvilágítással, összetekerve elolvasni. Úgy tűnik, sikerrel járnak. Így nem kell kockáztatniuk, hogy kitekeréskor a tekercs alkotóelemeire hullik.

Ön mit tenne el egy időkapszulába a száz évvel később élőknek?

Talán romantikus megközelítésnek tűnik, de a gyerekeimet. Nekem a családom a legfontosabb, így azt mutatnám meg, hogy mi családként léteztünk. Hogy miképp’ tenném el, azon sokat gondolkodnék. Nem hiszem, hogy a képi megjelenítés fontos. Ha restaurátorként kérdez, akkor az a válaszom, hogy ez egy mulandó szakma. A tárgyak is mulandóak, amelyekhez kötődik. De a restaurátoroknak is vannak álmaik. Az én álmom, hogy van egy gyűjtemény, amelyért felelősséget vállalhatok. Ez abszolút háttérmunka, hogy a tárgyaknak megfelelő raktározási körülményeket biztosítsunk, és fennmaradjanak, ameddig én itt dolgozom. Ez az én dolgom és az én felelősségem. Ezt nem tudom egy kapszulába tömöríteni.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu