Mintha az ő szellemeik súgnának nekem

„Felhőzabálás”, avagy a saját út keresése

Említetted, hogy pályád eleje amolyan „felhőzabálás” volt. Mit jelent ez?

Azt, amikor az ember mindenbe belekóstol, amit szeret, ami szeretne lenni, de nem biztos, hogy meg tud belőle élni. Színház, film, irodalom… mindegyikhez van egy kis közöm. Még ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik művészettörténetből érettségizhetett. Gyerekkorom óta vonzottak a művészetek – nem csak a családi indíttatás miatt. Mindig szerettem kézműveskedni, rajzolni, jártam Sinkó István fakultációjára, ő biztatott, hogy jelentkezzek a kisképzőbe, de én akkoriban csak azért sem akartam ugyanazt csinálni, amit apám. Színjátszóztam Földessy Margitnál, majd hobbiként egészen felnőtt koromig független társulatokkal, de meglehetősen lámpalázas vagyok: amikor felmentem a színpadra, majd lejöttem, előfordult, hogy fogalmam sem volt, mit is csináltam odafönt. (nevet)  

Szóval rájöttem, hogy ez nem az én habitusomnak való - sokkal jobban érdekel, hogyan készül el egy előadás. Farkas György rendezőasszisztenseként a Duna TV-nél pottyant le a tojáshéj a fenekemről. Mindeközben lediplomáztam magyar szakon, majd 2005-ben kerültem a Holnap Kiadóhoz mint irodalmi szerkesztő. Szakmailag ez volt az első olyan munkahelyem, ahol a művészetekkel mélyebben is lehetett foglalkozni.

Az kiviláglik a „felhőzabálás” kapcsán, hogy sok irányba terjed a tehetséged és az érdeklődésed. Nem akarok messzemenő következtetéseket levonni, de ez akár családi vonás is lehet.

Lehet. Anyukám is nagyon ügyes. Apai ágon Margitka édesapja, Szélig Ferenc asztalosmester például darvakat faragott. Nagy László nagyapja ezermesterszámba ment a faluban, ő maga pedig – például cipőt készített az öccsének, az akkor még gyermek Ágh Istvánnak, vagy övcsatot Lázár Ervinnek, sokan kaptak tőle rajzokat ajándékba – mindig barkácsolt valamit.

A mai napig megvannak a faragott falovacskák, az esztergált fagombok, tányérok, kupák, a saját készítésű barkácseszközök, hamutálak… Képzőművészetéről „A világ képeiben mi vagyunk” címmel jelenik meg egy album az MMA Kiadónál. Apámmal is sok mindent készítettek, festettek közösen. Szerintem inkább az volt meghatározó, hogy a szüleim magukkal vittek mindenhova, legyen az táncház, táncelőadás, kiállításmegnyitó, filmbemutató, s mindig beszélgettünk a látottakról.

Apai örökség: egy csukló mozdulata

Az édesapád, Nagy András, grafikus volt. Hogyan emlékszel rá?

Művelt, határozott, kifinomult ízlésű, végtelenül precíz, a természet és a világunk dolgaira, népünk történelmére, nyelvére is kíváncsi ember volt. A tervezőasztal mellett láttam, ahogy a munkái születnek. A Jelképtár című könyv illusztrációit tetoválóművészek is használják. Amikor vázlatolt, a papír fölött addig-addig rajzolt a levegőbe, egymás után ismételgetve a képzeletbeli vonalakat, amíg tökéletesnek nem ítélte, és a papírlapon egyszer csak ott volt mondjuk egy lófej. Bonyolult grafikai témákat egészen kevés vonalból tudott megalkotni. Sokszor ott ültem vele én is – ma is csak lófejet tudok igazán jól rajzolni. Ő még az a tervező volt, aki ha például könyvet tervezett, el is olvasta a szöveget, beszélt a szerzővel, elmélyült a témában. Ma ez sajnos már ritka.

Ugyanakkor azt mondtad, hogy az életműve nem tudott kiteljesedni.

Így érzem, mert nagyrészt a szülei hagyatékát gondozta, kiadványaikat tervezte, és ez sok időt elvont a saját munkáitól. Tele volt ötlettel, tervekkel, de sok minden félbemaradt. Halála előtt pár hónappal mutatta készülő mappáit, mert szerette volna összerendezni saját műveit, illusztrációit, emblémáit – sajnos ezt nem tudta befejezni. Mindez még ránk vár.

Nagyszülők: legendák, bélyegek, szellemek

Hogyan éled meg, amikor mások beszélnek a nagyszüleidről? 

Figyelek. Sok olyan dolog jut vissza hozzám, ami nem kellene, és fordítva, sok eseményről nem is tudok. Előfordul, hogy öncélúan használják nagyszüleim sorait. Leginkább arra vagyok kíváncsi, milyen új értelmezések születnek. Most, hogy a Nagy László- és Szécsi Margit-hagyaték a Petőfi Irodalmi Múzeumban kutatható, talán friss olvasatok és megközelítési módok is születnek. Remélem, hogy sikerül lehántani róluk az elmúlt évtizedek torzításait, és újra a költészetük kerül előtérbe. Novemberben lesz a PIM-ben egy Nagy László-konferencia és -kiállítás, itt majd kiderül, hogyan vélekednek ma a pályájáról.

A rendszerváltás utáni bélyegeket nehéz jól kezelni – még akkor is, ha ő lényegében a „tűrt” kategóriába tartozott. Őt például „népi költőként” emlegetik miközben ő maga ezt nem vallotta, hiszen Budapesten kezdett el verset írni, rengeteg formát kipróbált. Egy 1965-ös interjúban fogalmaz így: „Nekem a népköltészet többet jelent mindenfajta népi költészetnél. De félreértés ne essék, nem ítélkezem értékekről, nem vitatom a népiek irodalomtörténeti jelentőségét, a népiséget mint magatartást érinteni sem akarom. Mióta verset írok, célom a kifejezés plaszticitása, erőteljessége, merészsége. Mindez kapcsolatos a formával, metaforával, ritmussal. […] Nekem a népköltészet okulás és bátorítás, rokon azzal az ösztönzéssel, amit adhatnak a legerőteljesebb költőink, a bármilyen értelemben herélőkést nem tűrők: Ady, Vörösmarty, Berzsenyi, Zrínyi. Noha költészetem visel népi jegyeket is, nem tartom magam népi költőnek, sem stílus és téma szerint, sem a szó néptribuni értelmében. Egyébként ez a fogalom csak arra jó, hogy vele kategorizálni lehessen. Mint mérce hovatovább csak a nótafák megmérésére alkalmas. Majdnem így jártunk a nemzeti költő fogalmával is. Illene tartalmi jelentésüket ma is komolyan venni. Tisztelem azokat a költőket, akik ilyen indítékokkal (néha ilyen koloncokkal) az egyetemes költészet szintjére törnek.” Pályája vége felé a játékosság és a színdarabfordítások felé fordult.

Leginkább Szécsi Margitra – ahogy te emlegeted: Margitkára – emlékszel, vele volt élő viszonyod. Milyen volt nagymamaként?

Partnerként kezelt. Meséket találtunk ki együtt, gyerekként felnőttnek érezhettem magam mellette, és fordítva. Egyszerre volt szigorú és játékos, rengeteg gyermeki vonás is volt benne. Nagyon szeretett egyedül kirándulni, járni az erőt, és közben hallgatta a madarakat – bakelitlemezekről a madárfüttyöt –, egész gyűjteménye volt madárfészkekből, amikbe hímes tojásokat tett, toll- és fűbabákat készített.

Egészen különös hangulatú lakás lehetett a családi fészek.

Határozottan. Zuglói albérletük csodaszámba ment, a cserépkályhájuk minden szemén tarka táltosok ágaskodtak; az óbudai lakásuk gardróbszekrény ajtóira ikonokat festettek (nagyapám Mihály, apám Gábriel arkangyalként ábrázolta magát), a beépített könyvespolcokat és a bútorokat maguk tervezték, melyek a pestszentlőrinci dédapám műhelyében készültek el, a fűtőtesteket kékre mázolták... Később, amikor odaköltöztem, néha úgy éreztem, mintha az ő szellemeik súgnának nekem. Nehéz is volt eljönnöm onnan.

Örökség – mi az, ami továbbadható?

Te magad hogyan olvasod ma a nagyszüleidet?

Ahányszor előveszem a verseiket, mindig találok bennük valami újat. Talán Margitka közelebb áll hozzám – budapesti nőként sok mindenben tudok hozzá kapcsolódni. Hozzá kell tennem: kikérte magának, ha költőnőnek hívták. Ő nő költő volt.

 A lányod hogyan kapcsolódik ehhez az örökséghez? Vannak saját keresései, kérdései?

Majd lesznek, most még csak tízéves. Hároméves volt, amikor az édesapám meghalt – pont az első eszmélése időszakában. Tavaly, hazafelé az iskolából egyszer csak kívülről elmondta az Adjon az Istent. Látta a tankönyvben, magától tanulta meg, „csak úgy, magáért”. Idén az emlékév miatt gyakrabban kell távol lennem tőle, de előfordul, hogy ő is elkísér a rendezvényekre, a „slágerverseket” már ő is felismeri.

Mit szeretnél neki továbbadni? 

Hogy szeresse a kultúrát és legyen véleménye. Gyakran kézműveskedünk. Olvasok neki, ameddig csak lehet, amíg igényli. Ez közelséget ad, beszélgetést indít. Ahogy a nagymamám egyenrangú partnerként kezelt, úgy én is kíváncsi vagyok a lányom véleményére. Nem stratégiám van, hanem figyelmem.