Az eseményről a múzeum szakmai blogja számolt be.
„Mi van most nálad?” – indította az eszmecserét a bevallása szerint igencsak megilletődött Simon Mártont faggatva Lévai Balázs. Mint kiderült, a szerző „utál dolgokat cipelni magával”, amit lehet, zsebben hord, a táskahordásra is csak az elmúlt pár évben szokott rá. Simon elmondta, nem hord (nem is hordott) magával tollat, jegyzetfüzetet ilyen esetekre, „mert ezt nagyon modorosnak éreztem, de lehet, hogy emiatt egy csomó tök jó dolgot elfelejtettem, amit nem írtam föl”, bár hosszabb utazások alkalmára vesz egy-egy noteszt jegyzeteléshez, még ha az ebbe kerülő feljegyzések inkább csak naplószerű, vázlatos rögzítések, nem kezdetleges művariációk is.
E dilemma azonban rögtön egy alkotáselméleti kérdést is magával vont: előfordulhat-e, hogy a telefonos piszkozatok adta, könnyebb/gyorsabb rögzítési lehetőségek okán manapság a kész művek nem érlelődnek meg igazán? „Ez sajnos teljesen jogos. Én most igyekszem lazítani azon a szigorúságon, amivel a verseket írtam a legutóbbi könyvemben, így lehet, hogy a következőben lesz egy csomó nagyon rossz vers, előre szólok… de ez nem függ össze a telefonnal” – reagált rá jellemző öniróniával Simon.
Megtudhattuk, hogy Simon Márton gyerekkorában (melyet a kilencvenes években, Békés megyében töltött) sok generációtársához hasonlóan kosárlabdakártyákat gyűjtött, azonban pénz híján kreatív ötletekkel cserélve, sosem megvéve azokat. Gyűjteménye végül 500 darabosra bővült (és még mindig megvan belőle százvalahány darab). Gyűjtőszenvedélye, úgy érzi, többé-kevésbé még most is jellemző rá, igaz, manapság már elsősorban könyvgyűjteményére fókuszál. „Vannak ilyen rögeszméiem, amik alapján elkezdek tárgyakhoz kötődni” – árulta el. Konkrét példaként egy fél bögrényi régi pénzérmét említett. Lévai híres írók gyűjtőszenvedélyeit is szóba hozta: Jókai ásvány- és kagylógyűjteményét, Tandori Dezső híres mackógyűjteményét, valamint Lázár Ervin nyakkendőkből levágott darabokból álló kollekcióját.
Milyen szokásai vannak, milyen feltételek közt szeret és tud alkotni egy-egy szerző? – érdeklődött Lévai, rögvest konkretizálva is a kérdést: mikor és hol írta legelső versét Simon Márton? „Egy konyhában ültem, a fiúkollégiumban, Pápán” – idézte föl egyben kamaszkora jellemzőit is válaszában Simon. „Azt hiszem, akkor nagyon szerelmes voltam valakibe, és akkor ezt megmutattam a szobafőnökömnek, meg annak a lánynak utána – de a szobafőnökömnek jobban tetszett.”
Egyrészt az olvasás flow-élménye, másrészt pedig lelkész apja hatása („én úgy nőttem föl, hogy beszélő, szövegeket mondó embereket láttam, egyházi meg persze nem egyházi keretek között is”) felől ragadta meg Simon kezdeti írói ambíciói lehetséges okait. „Mostanában egy csomószor csinálom azt, hogy címeket keresek […], szeretek ötletverseket írni, egy adott helyzetbe, egy narratív keretben tök jól el lehet helyezni egy ilyen szöveget. Minthogyha mondatokkal rendeznénk be egy szobát.”
A beszélgetés apropóját szolgáltató, IKEA-asztal eredetére rátérve kiderült, hogy 21–22 éves kora körül jutott hozzá Simon, aki ekkor éppen a nagyanyjánál lakott egy Deák téri nagy lakásban. Maga az asztal már eleve használtan, nagynénjééktől került a költőhöz. „Kapóra jött, mert volt egy kanapé, azon aludtam, ez meg ott volt a kanapé mellett. És akkor nagyjából úgy éltem egy csomó ideig, hogy volt a kanapém, az asztalom, az asztalomon a számítógép meg a többi, volt egy közepes könyvespolcom, és ezen zajott az életem lényegében, ezen az asztalon, nagyon sokáig”. Hozzáfűzte, hogy első két kötete anyagát is ezen írta meg.
Simon nagyanyja 2014-es halálát követően, a Jókai térre költözve is vitte magával az íróasztalt, azonban addigra már édesanyjától korábbi asztalát is megörökölte („nagyon sima, régi típusú, ezeréves, igazi szocreál íróasztal, pici, szögletes, kényelmetlen”). Az így feleslegessé vált elődből „dohányzóasztal-jellegű valami” lett a nagyszobában. Na de miért néz ki „ilyen ramatyul”?, érdeklődött Lévai. „Ez már nem az én hibám! Mit csináltak itt amúgy vele?” – viccelt a költő, de mint kiderült, komolyra fordítva a szót, nem (csak) az ő hibája: „azért, mert borzasztóan rossz minőségű… ha megnézed a lábait, egy ilyen funérlemezekből összeragasztott, ilyen…” – kíséretle meg a technikai leírást a szerző, hozzátéve azt is, hogy a házibulik se tettek jót neki. Valamint minden egyes kis repedés, ráömlött folyadék súlyosan tovább rongálta, felpúposította a felületét – pár évvel későbbre teljesen használhatatlanná tette. Olyannyira, hogy egy tavalyi porszívózás során, amikor Simon arrébb kívánta tolni, egyetlen mozdulat eredményeképp össze is tört. Nem maradt más hátra, mint a kidobás – szándéka. Az erről szóló bejegyzésre figyelt fel a Petőfi Irodalmi Múzeum.
A beszélgetés menete ezek után az utazás lélektana és Simon Japánban tett látogatása felé kanyarodott, természetesen továbbra is tárgyak (könyvek, kitűzők és nem utolsósorban zöld teás KitKat-szeletek) említése által. Innen már magától értetődően került szóba a japán irodalom és művészet, illetve ezek kapcsolata Simon Márton pályájával, egyszersmind fordítói-olvasói, valamint kutatói és személyes viszonyulása Japánhoz.
„Én hivatalosan most már japanológus vagyok. Ráadásul műfordítóként japán versekkel is foglalkozom” – jelentette ki.
A tanult és a gyakorlati használatban beszélt nyelv különbségei, valamint a kulturális különbözőségek témáiról is szó esett a továbbiakban, érzékletes anekdotatöredékek formájában. A közönség az útról hazahozott relikviákat (úti jegyzetfüzettől a zsebakváriumig bezárólag) is megtekinthette eközben családi és további személyes képek kíséretében. A gyerekkori játékok (amelyek közül mára csak egy Donald kacsa maradt meg) és további fiatalkori tárgyak eltűnése kapcsán az ez időszakra jellemző, gyakori költözésekről és a család helyzetéről is személyes emlékezésmorzsákat kaphatott a közönség.
Szinte nosztalgikus távolságból elevenedett fel annak története, hogy Simon volt talán az első olyan magyar szerző, aki Facebook-oldalt csinált a könyvének (Dalok a magasföldszintről című bemutatkozó kötetének).
„2007 környékén regisztráltam a Facebookra, és akkor ez még tényleg olyan volt, mint a vadnyugat… Az, ami most megy, teljes nonszensz ahhoz képest, és ezt vissza is szoktam sírni. Akkro kiraktál egy fotót, azt kétezer-hatszázan látták egy óra alatt, lájkolta még a volt magyartanárod is… Ezek most is nagy számok meg nagy dolgok, de akkor elképzelhetetlen volt.”
Szemléltetésképp Simon felidézte egy 2005-ös emlékét, amikor egy felolvasásra, öt szerzőt megtekinteni, három fős közönség jött el. „Ilyenkor van a filmekben a vágás; Corvin-tető, Polaroidok… és ott hatszázötven ember, teltház” – szemléltette Lévai a szerző népszerűségének alakulását pár év leforgása alatt.
„Nyilván a Facebook megjelenése és térnyerése ebben sorsdöntő volt. De hát ebben benne volt, persze, a slam poetry, benne volt az Instagram, benne volt az egész digitális kultúra, ami elkezdett terjedni… És ebből a szempontból valójában nemcsak, hogy mázlink volt, meg mázlija van a generációm sok szerzőjének, hanem abszolút jókor voltunk jó időben. Mostanra ez teljesen másképp működik.”
A tárgyak, relikviák és a kultusz, valamint konkrétabban: írói levelezések (e-mailezések) és magándokumentumok lehetséges jövőbeli gyűjteményezésének, illetve megjelentetésének lehetőségéről gondolkodva Simon az alábbiakat mondta: „Őszintén szólva, az ezzel kapcsolatos spekulációt vagy nagyon félelmetesnek, vagy nagyon komolytalannak érezném. […] Én kizárólag a szövegeimen keresztül érzem azt, hogy jelentősége van ennek az egésznek. Ha elüt a 74-es troli, és tíz év múlva még érdekes a könyvem, akkor lehet, hogy tíz év múlva még érdekes az asztalom. Hogyha húsz év múlva még érdekes a könyvem, akkor lehet, hogy még húsz év múlva is érdekes az asztalom. Nem lesz örökké érdekes a könyvem. És nem lesz örökké érdekes az asztalom se. De én azt szeretném, hogy addig legyen érdekes az asztalom, az e-mailem, a fogkefém, a rossz poénjaim, amikkel a barátaimat szívatom a cseten, amíg ezt a verseim, bármilyen formában, indokolttá teszik. Ha nem teszik, akkor nem tudok mást tenni, mint nagyon megköszönni az eddigi figyelmet”.
Beszélgetésük lezárásaképp Lévai Balázs még visszakanyarodott az asztal történetéhez és a szerző életében betöltött személyes jelentőségéhez (megemlítve a szerző Rókák esküvője című kötetét is). Ennek kapcsán Simon Márton, megemlékezve arról, hogy „csóró, húszéves bolti eladóként” milyen fontos szerepe volt egy ilyen saját tárgynak (összesen három közül az egyiknek), még két szakmai érdekességet emelt ki. Ezen írta például Borbély Szilárdra emlékező versét, illetve Esterházy-nekrológját is.
Fotók: Birtalan Zsolt / PIM
