Elhunyt a kortárs magyar plasztika egyik legeredetibb alkotója

Kecskeméti Sándor 1947-ben született Gyulán. Az ötvenes években a család Kaposvárra költözött, ott járt szakkörre, és 1965-től fazekasságot tanult. 1967 és 1972 között keramikus szakon végezte el a Magyar Iparművészeti Főiskolát, mestere Csekovszky Árpád volt.

Mint az Initio Arts & Design írta, „Már pályája kezdetén világossá tette, nem az alkalmazott műfaj, hanem az autonóm gondolkodás érdekli. A kerámiát, melyet a hazai hagyomány sokáig a használati tárgyhoz kötött felszabadította, és a szobrászat rangjára emelte”. 1972 óta dolgozott önálló művészként Budapesten.

A hetvenes években a kecskeméti, a siklósi és a villányi alkotótelepek inspiratív közegében indult, ahol a természetes anyag, a formai fegyelem és a térbeliség iránti érzékenység alapvetően meghatározta művészi szemléletét. Művészetének középpontjában az anyaggal való párbeszéd állt – a samott, a tégla vagy a bronz mellett a papír is fontos médiumává vált.

Korai plasztikáiban a bezártság és az emberi küzdelem motívumai jelentek meg. A hetvenes-nyolcvanas években kibontakozó sorozatai (Gyűröttek, Omlások, Monumentek) már a szerkezet és a bomlás, az egyensúly és a feszültség kérdéseit vizsgálták. A hegyeshalmi határátkelő fogadóépületébe készült monumentális domborművei a magyar köztéri kerámiaszobrászat kiemelkedő teljesítményei közé tartoznak.

Alkotói gondolkodása szerves kapcsolatban állt a 20. századi európai plasztika nagyjaival – Henry Moore, Eduardo Chillida és Constantin Brancusi – szemléletével, mégis mindvégig megőrizte saját, karakteres hangját. A formák egymásra felelő rendje, a tömeg és üreg dialógusa, a fény és árnyék szerepe nála nem stiláris hatás, hanem belső törvény volt. A papírból készült, tépett, rétegzett munkái ugyanennek a plasztikai gondolkodásnak a sűrített lenyomatai.

Kompozícióit erőteljes stilizálás, de leginkább elvont nyelvezet, architektonikus szemlélet, szobrászati gondolkodás, monumentalitásra törekvés jellemzi. Formanyelve markáns és összetéveszthetetlen: egyszerre geometrikus és organikus, zárt és nyitott, súlyos és légies.

1982-től a Nemzetközi Kerámia Akadémia tagja. 1987 óta volt a Magyar Iparművészeti Főiskola Mesterképző Intézetének tanára, majd 1979 és 1985 között a Magyar Televízióban dolgozott, több produkció látvány- és díszletterve készült közreműködésével. Számos alkotótelep, szimpózium munkájában vett részt, európai és tengerentúli országokban tartott kurzusokat.

Több hazai és nemzetközi elismerést kapott, 1986-ban Bajor Állami Díjjal (1986), 1989-ben Munkácsy Mihály-díjjal tüntették ki. Hosszú évtizedeken át Németország és Magyarország között élt és dolgozott. Köztéri művei Budapesten és világszerte több mint negyven helyen láthatók múzeumokban, galériákban, köz- és magángyűjteményekben, valamint köztéren és épített környezetben. A bajorországi Gundremmingenben munkássága egy település vizuális arculatát is formálta.

„Nem tartozott a harsány jelenléttel élő művészek közé. Csendben, rendíthetetlen következetességgel dolgozott. Nem a siker ismétlésében, hanem a belső igazság keresésében hitt. Ez a magatartás ad erkölcsi tartást műveinek. A kerámia autonóm szobrászati médiumként való újragondolása, a térrel való felelős, etikus viszony, a sorozatokban való gondolkodás fegyelme mind olyan örökség, amely túlmutat egyéni pályáján. Halálával lezárult egy alkotói pálya, de nem zárult le az a hatás, amelyet művei gyakorolnak a térre, a szakmára és a következő nemzedékek gondolkodására. A magyar művészet története az ő munkáival együtt írható tovább” – írta az Initio Arts & Design.

Tavaly novemberben nyílt életmű-kiállítása vasárnap zár a pécsi m21 Galériában, amely intézmény szintén megemlékezett az alkotóról.