Nekem van tengerem – Magyar költők a nagy kékség előtt

Tengerünk van. Legalább nyelvtanilag

Az egyik első fennmaradt magyar utazói beszámoló a tenger megpillantásáról a 16. századból származik, Thurzó György tollából, aki Triesztbe érkezve latin nyelvű naplójában Istennek adott hálát, amiért végre megláthatta. Ćurković-Major Franciska innen eredezteti a magyar tengerirodalom sokáig visszatérő jelenetét: az utazó átkel a hegyeken, egyszer csak szétnyílik előtte a látóhatár, és tárgyilagossága rövid úton a mélybe vész.

Mielőtt három évszázadot ugrunk előre, álljunk meg egy pillanatra Zrínyi Miklósnál, akire ugyan ritkán gondolunk szirénként, pedig volna rá okunk. Nyilván nem a kagylóbikinis Disney-változatról van szó: Bene Sándor értelmezése szerint az 1651-es verseskötetének címe, az Adriai tengernek Syrenaia valójában címmondat, mégpedig egy azonosító metafora: Zrínyi Miklós szirén. És persze egyszerre politikai és poétikai figura: kormányoz, ellenáll a csábításnak, közben pedig maga is énekel. Vagyis: szirén.

Egy nagyobb kihagyás után most Kossuth 1846-os felszólításához ugrunk: „Tengerhez, magyar!”. Nem marketing vagy last minute ajánlat, hanem közlekedési és kereskedelmi program. Ekkoriban kifejezetten vitás volt, hogy vajon kihez tartozik Fiume, amire válaszul az akkori magyar sajtó nagyon is magabiztosan írt „tengerünkről”. Eszik Veronika történész szerint ebben az időszakban a „magyar tenger” nem egyszerű földrajzi tényként került a köztudatba: térképek, útikönyvek, tankönyvek, újságcikkek és politikai beszédek alkották meg. A földrajz és a politikai helyzet adott némi alapanyagot, a nyelv ráépítette a teraszt. Majd új tengerré avattuk a Balatont, de ez egy külön cikket érdemel.

A tenger, amely nem fért bele a tóba

A tenger elképzelésével Herman Ottó is megpróbálkozott, még mielőtt látta volna. Nem ment. A polihisztor a tó vizét nyújtotta képzeletben a látóhatárig, majd a rónát próbálta vízzé változtatni, de mindkét belső látványterv kevésnek bizonyult. Katonasága idején nagyrészt gyalog járta az Adria partvidékét; emlékeit jóval később, 1877-ben közölte Adriai képek címmel a Vasárnapi Ujság huszonöt folytatásban.

„A habok úgy emelkednek, mint egy óriás melle a lélekzettől.”

A sorozat első darabjában a nagy vízhez mérve az Indiákat járó gőzös gyufaszál, a halászbárkák mákszemek, Fiume házai pedig karácsonyfára való házikók. A leírás igazi fogása nem az, hogy megmutatja vagy felnagyítja a tengert, hanem hogy mellette mindent mást eltörpít. 

Kék robbanás, menetrend szerint

1873-ban elkészült a Budapestet Fiuméval összekötő közvetlen vasútvonal. 1888-tól a zónatarifa olcsóbbá, később luxusvonat kényelmesebbé tette az utat: a fenséges élménynek immár menetrendje és díjszabása volt. Így elérhetővé vált több magyar költőnknek is, és a tenger szép lassan behullámzott a magyar irodalomba. 

Kosztolányi Esti Kornéljának harmadik fejezetében a frissen érettségizett hős Fiume és Velence felé tart. A vonatablakból várt tenger nem puszta látnivaló: kijárat az iskola, az otthon és az addigi én zárt világából. A parton azután szerelem, testiség és beavatás következik. Az Adria a felnőtté válás kissé túlméretezett, de kétségkívül hatásos szemléltetőeszköze.

Szabó Lőrinc 1924-ben látta először a tengert, a nagy találkozást azonban csaknem egy évtizeddel később sűrítette a Trieszt előtt képeibe. Addigra háromszor járt Triesztben és kétszer Fiuméban: a vers nem egyetlen, ülőhelyszámmal ellátott pillanat jegyzőkönyve, hanem több utazás emlékezete.

„hangtalan, kék robbanásként / végtelenné nyílik az ég”

Ez a „kék robbanás” pontosan mutatja meg, hogy az első tengerélmény voltaképpen látásbaleset, amit az ember nem tud és nem is akar elkerülni.

Lóci fagylaltja és a kabócák becsülete

Szabó Lőrinc kelet-adriai útjairól szokatlanul gazdag dokumentáció maradt fenn. 1932-ben a feleségével és kilencéves kislányával, Kisklárával, 1937-ben hétéves fiával, Lócival utazott. Levelek, képeslapok, prospektusok, menetjegyek és a kislány útinaplója segítik a rekonstrukciót. Ha Kisklára elfáradt, az apa jegyezte le a tollba mondott élményeket; például hogy a nyílt vízen az egész család tengeri beteg lett. Az irodalomtörténet ritkán rögzíti ilyen pontosan, mikor győzi le a gyomor a metafizikát.

Az utakból versek sora született. A Dalmácia tücskeihez címűben a rovarhangtól „tengerzúgássá vált a föld”. Csakhogy azóta bebizonyosodott, hogy Szabó Lőrinc nem tücsköket, hanem kabócákat hallott. Erre vall a nappali, rendkívül erős hang, a fán élő nagy rovar leírása és a döntő tárgyi bizonyíték: a költő lakásában üveg alatt megőrzött „mosztári tücsök” – valójában mannakabóca. 

De nem csak a rovarokkal akadt dolga a családnak. Lóci egyik leghasznosabb horvát szava a sladoled, vagyis a fagylalt lett. Hazafelé Fiuméból Abbáziába kirándultak, ahol egy dió nagyságú, színes madár Lóci tálcájára röppent, és részt kért az uzsonnából. Egy jelen lévő vendég lefényképezte őket, a kép a Pesti Napló képes vasárnapi mellékletébe is bekerült. 

Az Adria tehát egyszerre adott Beszélgetést a tengerrel és közös fagylaltot egy ismeretlen madárral. 

Azúr, pattanás, káposztatöltelék

A Riviéra mindent biztosított, amit egy Riviérától elvárunk, kivéve azt, hogy Ady Endre jól érezze magát rajta. 1904 őszén Lédával Nizzában tartózkodott. A tenger azúr volt, a pálmák a helyükön, Ady idegrendszere viszont nem kívánt együttműködni az idegenforgalmi kínálattal. Leveleiben „halott Riviéráról” írt; láz, fejgörcs, eső, pénztelenség és egy szomorú hotelszoba szerepel a leltárban. A Riviéra ősszel című prózájában az üdülőhelyi reklám végképp a visszájára fordul: a pálmák porosak, a híres promenád árva, a szép part nyugtalan.

Ellátogattak Monte-Carlóba is, ami mai napig híres a kaszinóiról. Ady egy október 10-i levelében bevallotta, hogy 165 frankot veszített. Ez különösen hatékony pénzügyi műveletnek bizonyult ahhoz képest, hogy ugyanazon a napon 92 franknyi nehezen megszerzett honorárium érkezését nyugtázta – és egyik sem számított kevés összegnek. Szólnak romantikus anekdoták arról, hogy anyagi megfontolásból étkezés helyett reggel és este inkább teáztak. Egy levelében arról ír, hogy időnként már úgy érezte, „megenne tíz-tizenöt káposztatölteléket”. Erről, mint írta, bölcsen hallgatott Adél előtt, hiszen spórolni kell. 

Az orrában nőtt pattanás külön fejezetet érdemel a vakációk örök rémének, a hipochondriának fényében. Ady attól tartott, hogy a gyanús dudor súlyos betegség jele, ezért Dodót, vagyis Léda férjét, Diósi Ödönt küldte el az orvoshoz érdeklődni. Dodó nemcsak egészségügyi követként működött: Ady ötven frankot is kölcsönkért tőle. Ez a szerelmi háromszög a polgári illemtan megszokott ábrái közé ugyan nehezen illik, de visszakanyarodva a visszatérő hipochondriához: úgy két évvel később egy Messinából küldött hajós lapon Ady ismét végső állapotot jelentett: „én már itt fogok meghalni ezen a hajón”. Nem halt meg. A tengerparti Ady-történetek visszatérő dramaturgiája, hogy a költő a végzet közelségét érzi, majd marad még ideje postára adni az értesítést.

Az Egyedül a tengerrel nem útinapló, és nem köthető bizonyíthatóan egyetlen nizzai naphoz, de tökéletesen sűríti ezt az érzelmi tájat. A nő elment, a lírai én az ócska pamlagon maradt, odalent pedig: „Lent zúg a tenger, a tenger örül.” Adynál a tenger nem terapeuta, legfeljebb közönyös, jó hangú szomszéd, aki fittyet hány a költő belső állapotaira. 

A szürke is tenger

Weöres Sándor 1937 januárjában, huszonhárom évesen indult kelet-ázsiai útjára. Vonattal jutott el Genovába, útközben jobb fekvőhely híján egy vasúti fülke piszkos padlóján aludt, a kikötőben pedig nem tudta beváltani az ötszáz lírás csekkjét. Így szállt fel a fedélzetre majdnem pénz nélkül. A logisztikai probléma mellett még az időjárás is mélabús volt, nem úgy a költőnk:  

„ez az ólomszürke, kicsit hullámos tenger is szép egy tengertelen magyarnak”

A tenger épp az égig ér. A hattyú viszont leltári számot kap

Nemes Nagy Ágnes Tenger című versében a táj nem oldódik hangulatba. Ellenkezőleg: tagol, mér, megmutat. A part, a test és a szó ugyanabban a pontos rendben válik „hajózhatóvá, tapinthatóvá”; a tenger egyszerre a tér és a vágy mértékegysége.

a tenger épp az égig ér. 
S amint a végtelenbe hág, 
mutatja, meddig ér a vágy.
Nem tehetek mást. Nem kivánok 
kevesebbet, mint egy világot.

Nagyapó, Isten és egy tengeri végrendelet

Kányádi Sándor A tenger című verse 1956. július 10-re van keltezve. A dátum biztos, de vers mellé nem jár GPS-koordináta. Nem tudjuk, melyik tenger ihlette őt meg, csak azt, hogy mennyire:

„Nagy ember a tenger, / nagyon nagy.”

Kányádi tengere hol fecsegő nagyapó, hol feldühödött ember. „Hangja némelykor nagydob, máskor fuvola.” A végtelenség így kerül emberközelbe anélkül, hogy kisebbé válna; sőt mintha éppen az emberi hangjai tennék beláthatatlanná.

Pilinszkynél a part már alig földrajzi hely. Az A tengerpartra egyetlen mozdulattal fordítja meg a megszokott képet: „A tengerpartra kifekszik a tenger.” Egy 1973-as interjúban pedig Isten-élményét ahhoz hasonlította, amikor az ember hosszú vándorút után „megérkezik a tengerpartra, ahová kezdettől fogva vágyott megérkezni”. Itt a tenger nem birtok és nem látványosság, hanem végső határ: az a hely, ahol az ember már nem magyarázza, hogy megérkezett.

Szécsi Margit ennél zajosabb és földközelibb tengert hagyott hátra. Az 1972 és 1977 között, a bolgár tengerparton vezetett öt füzetének saját címe: Tengeri naplók – Semmi érdekes – csak öröm. Verskezdemények, bibliai motívumok, természeti megfigyelések és önironikus írói kiszólások keverednek bennük. Szécsi szerint a leghülyébb dolog érdekes útinaplót írni ilyesmiről, majd természetesen megírja – szerencsénkre. A későbbi prózakötet címe, a Tenger véled! egyszerre csavar az „Isten véled!” formulán és a „végrendelet” anagrammája. Ennél szécsisebb megoldást valóban nehéz volna bizottságilag előállítani.

Nekem van tengerem

A hosszú magyar tengerkeresés végén Tolnai Ottó mondata áll a legtermészetesebben. A Költő disznózsírból beszélgetőkönyvében úgy fogalmazott: a jugoszláviai magyar költőt az különbözteti meg a magyarországitól, hogy „van tengere, nekünk, nekem van tengerem”. Nem alkalmi látvány, nem érettségi utáni jutalom, nem nemzetpolitikai embléma: van. Hozzátartozik a tájhoz, a nyelvhez, az élet mindennapi anyagaihoz.

Tolnainál az Adria ezért nem köteles minden megjelenésekor természeti főméltóságként viselkedni. Lehet körülötte lakni, dolgozni és beszélni; lehet piszkos, ipari, sós, kék vagy éppen banális. A tenger attól válik igazán a sajátjává, hogy nem kell minden alkalommal nagybetűvel írnia róla.

Innen nézve a magyar költészet tengere egyfajta hordozható belső táj, amely folyton alakot vált: Zrínyinél önmeghatározás, Hermannál arányérzék, Szabó Lőrincnél kék robbanás és fecsegő öröklét, Adynál közönyös ellenpont, Nemes Nagynál a vágy pontos mértéke, Pilinszkynél megérkezés, Tolnainál pedig otthonos adottság.

A nyaraló kavicsot visz haza a partról, a költő egy egész tengert. Poggyásznak mindkettő szabálytalan, de az utóbbi legalább befér egy mondatba.

Fotó: A magyar tenger. Fotó: MTI/Vasvári Tamás