Stein Aurél születésnapja – 1862

STEIN AURÉL (Pest, 1862. november 26. – Kabul, 1943. október 19.) Ázsia-utazó, nyelvész, bár életének nagyobb részét brit alattvalóként, főleg Indiában töltötte és a tudósvilágban Sir Marc Aurel Stein néven ismeretes, élete végéig magyarnak vallotta magát – és minden expedíciójára magával vitte Arany János költeményeit. Bécsben és Lipcsében tanult összehasonlító nyelvészetet és klasszika-filológiát, majd a tübingeni egyetemen indológiával és óperzsa nyelvvel foglalkozott, itt szerzett doktorátust is. Londonban és Oxfordban bővítette ismereteit, Magyarországon pedig térképészeti gyakorlatot szerzett. 1888-ban Angliába, majd Indiába ment. 1900-1902 között indult első nagyobb expedíciójára, a mai Kína területén fekvő Turkesztán homokba temetett romvárosainak felkutatására. Bebizonyította egy sivatagi, hajdan virágzó kultúra létezését, amelyet a mongol és tibeti hódítások pusztítottak el. Erről írott könyve a Ruins of Khotan (1903), (magyarul: Homokba temetett városok). Második expedícióján 1906 és 1908 között a Pamíron át Tunghuába ment és egy addig lezárt sziklatemplomban többezer írásos tekercset és más értékes tárgyat tárt fel, amelyeket a British Museumnak küldött el. A gyűjtött anyagból egy ismeretlen nyelv nyomai bukkantak elő – ez a lelet hozta meg számára a világhírt. Beszámolóját az 1912-ben megjelent Ruins of Desert Cathay című műve tartalmazza  (magyarul Romvárosok Ázsia sivatagjaiban címmel látott napvilágot). Harmadik nagy útján, 1913 és 1915 között Iránban az indiai művészet hatását, kapcsolatait derítette fel. Az ekkor gyűjtött hatalmas régészeti anyag még ma sincs teljesen feltárva. 1934-ben tisztázta Nagy Sándor hadjáratának útvonalát, 1923 és 1936 között megtett útjain Beludzsisztánban az Indus-menti kultúrák kapcsolatait kutatta. Utolsó expedíciójának küszöbén, Afganisztánban hunyt el. Végrendeletében hatalmas könyvtárát a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Magyar Tudománytörténeti Intézet)

Schüberszky Károly születésnapja – 1863

SCHÜBERSZKY KÁROLY (Buda, 1863, november 26. – 1935. szeptember 10.) botanikus munkája nagy részét a gombák illetve a növénykórtan területén végezte. Különösen a burgonya betegségei foglalkoztatták, ő fedezte fel a burgonyarákot. Tanulmányozta a gyümölcsfák, a szőlő és a gabonafélék betegségeit is. Ismeretterjesztő tevékenysége is jelentős.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1988)

Babits Mihály születésnapja – 1883

BABITS MIHÁLY (Szekszárd, 1883. november 26. – Bp., 1941. augusztus 4.): író, irodalomtörténész, szerkesztő, műfordító. 1901-ben érettségizett a pécsi ciszterci főgimnáziumban. A budapesti egyetem magyar–francia szakán tanult; az utóbbit csakhamar a latinra cserélte föl. Igyekezett megismerni a modern európai irodalmat, kivált a franciát és az oroszt. Ekkor már jó ideje verselt. Négyesy László híres stílusgyakorlatain barátaival, Kosztolányi Dezsővel és Juhász Gyulával műfordítóként és költőként is megismerték. Gyakorlótanárként Baján, majd oklevelének megszerzése után a szegedi főreáliskolában tanított. 1908-ban verseit A Holnap antológia és a Nyugat közölte. 1908 nyarán tett olaszországi utazása ihlette San Giorgio Maggiore, Zrínyi Velencében és Itália című verseit, s Dante Isteni színjátékának fordítását. 1908 és 1911 között a fogarasi gimnázium tanára volt.1909-ben jelent meg első verseskötete (Levelek Iris koszorújából). Ars poeticáját a kötet nyitóversében (In Horatium) fogalmazta meg. Pesszimizmus jellemzi kötetzáró ars poeticáját (A lírikus epilógja, 1903). Második kötetének (Herceg, hátha megjön a tél is!, 1911) eredetileg a Klasszikus álmok címet szánta. Ezek az álmok jórészt Fogarason szövődtek, ahol megtanult görögül, s a hellén szerzők mellett romantikus-szecessziós angol költőket (kivált Swinburne-t) olvasva hozta létre, görög mítoszt megelevenítő drámai költeménye (Laodameia, 1910–11) mellett, megannyi görögös versét.

1911-ben Újpestre helyezték. 1912 nevezetes munkástüntetésének, a vérvörös csütörtöknek emléket állító Május huszonhárom Rákospalotán soraiban fölsejlik a forradalom nemzeti szellemű víziója. A magyarság ártatlanságába vetett hitének jegyében tört föl nagy, háborús verse (Miatyánk, 1914). A világháborút űzött vadként élte meg. A Játszottam a kezével (1911–15) utolsó három soráért hírlapi hajsza indult ellene Rákosi Jenő vezetésével, s végül iskoláját is el kellett hagynia. 1916 novemberében újra tanár a budapesti VI. kerületi főgimnáziumban. 1916. március 26-án, a Nyugat zeneakadémiai matinéján szavalta el Húsvét előtt című békeversét, tomboló közönségsikerrel. Benne ott tükröződik a schopenhaueri vak erők elszabadulásának teljes tragikuma. Ezen hatol át a békevágy s a föltámadásba vetett hit végső, húsvéti, himnikus reménysége. Fortissimo című békeverse miatt az ügyészség elkobozta a Nyugat 1917. március 1-jei számát, és istenkáromlás miatt eljárást indított ellene. Márciusban egyetemi tanárrá nevezték ki. Júliusra már – Szíttál-e lassú mérgeket? című versének tanúsága szerint – elfordult a diktatúrától. E költeménye Magyar költő kilencszáztizenkilencben című vallomásában jelent meg (Nyugat 1919), melyben lelkiismeretére hallgatva vádolja önmagát.

Már 1919 februárjában, Az igazi haza című vallomásában pontosan látta Trianon tragédiáját, egyetlen ellenszerül ajánlva a szellemi haza bonthatatlan egységét. Közben forradalmi szereplése miatt üldözték, rendőri felügyelet alá került, megjárta a toloncházat. 1921. január 15-én feleségül vette Tanner Ilonát. Üldözöttsége ellenére az irodalmi élet központi személyisége lett, 1916-től szerkesztette a Nyugatot, az 1920-as években versben is hangsúlyozta, amit a Magyar költő kilencszáztizenkilenc című kötetében fejezetcímmel is hirdetett: „A költő konzervatív!”, vagyis hagyomány- és értékőrző, minden barbarizmus ellenében. Ezt hirdeti 1925-ben megjelent kötetének címe, Sziget és tenger. Bevezetőjében megfogalmazta magyarságának, a népek testvériségébe vetett hitének és katolicizmusának egylényegűségét. Konzervativizmusa nem elfordulás a társadalom gondjaitól. Ezt jelzik a húszas években megjelenő regényei (Kártyavár; Timár Virgil fia). Legnagyobb szabású, társadalmi regénye az önéletrajzi indíttatású Halálfiai (1927). A háború után már benne élt a rettegés, hogy „a líra meghal” (Régen elzengtek Sappho napjai, 1922). Így váltak a szavak, a versek „dadogókká”, megbízhatatlanokká, céltalanokká, hűtlenekké, „pártütőkké”, a megszólalás mégis megkerülhetetlen kötelességével. Erről szólnak a Mint különös hírmondó… (1930) zaklatottan sietős hexameterei. S a költői szerephez való ragaszkodása mondatta ki vele a Mint forró csontok a máglyán (1932) már 1910-ben az Angyalos könyvbe jegyzett két kezdősorát: „Nem az énekes szüli a dalt: / a dal szüli énekesét.”

Mire új verseskötete (Versenyt az esztendőkkel!) 1933-ban megjelent, Hitler hatalomra jutott Németországban. Az 1929-től Móriczcal, 1933-tól Gellért Oszkár közreműködésével egyedül szerkesztett Nyugatot egyszerre őrtoronynak és szekértábornak tartotta (lásd Ezüstkor című tanulmányát, 1930 és A Nyugat régen és most című előadását, 1932). Elszigeteltségéhez hozzájárult, túl a nemzedéki ellentéteken, hogy a Baumgarten-alapítvány kurátora lett. A Pokol fordítása 1912-ben, a Purgatóriumé 1920-ban, a Paradicsomé 1923-ban, a teljes Isteni színjátéké 1929-ben jelent meg. Fordításgyűjteménye, Amor Sanctus –  Szent szeretet könyve (Középkori himnuszok latinul és magyarul, 1933) – bevezető tanulmányának szavai szerint szintén a szellemi ellenállás része. Mint ahogy része maga Az európai irodalom története (1934–35, végleges változata: 1936).1937 áprilisában orvosai megállapították daganat okozta gégeszűkületét, és műtétet javasoltak. Még ugyanebben a hónapban megírta nagy halálversét (Ősz és tavasz között). 1937 kora nyarán született nagy imaverse, a Balázsolás. Az 1938. február 10-i operációt jól viselte, lábadozását azonban súlyos szenvedések kísérték. Eközben már munkált benne a hatalmas bölcseleti költemény, a Jónás könyve, amelyben megjelenik fölülemelkedése szenvedésein és múltbeli önmagán. 1941 márciusában tartotta akadémiai székfoglalóját. Áprilistól ismét csaknem beszédképtelen volt. 1941. augusztus 3-án a budapesti Siesta-szanatóriumba szállították, ahol 4-ére virradó éjjel hunyt el.

Szellemi, erkölcsi kisugárzása tovább élt a Nyugat második és harmadik nemzedékének művészetében. Öröksége erősen hatott a II. világháború utáni Újhold nemzedékére, és jelen volt az egyik leghűségesebb tanítványa, Illyés Gyula szerkesztette Válaszban is.

(Melczer Tibor szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

Pilinszky János születésnapja – 1921 – A Digitális Irodalmi Akadémia tagja

PILINSZKY JÁNOS (Bp., 1921. november 27. – Bp., 1981. május 27.): költő, író. Értelmiségi családban született. A törékeny, érzékeny gyermeket nagynénjei gyámolították, akik Pilinszky Jánosra még felnőtt korában is erős érzelmi befolyással voltak. Verseinek egyik első értő olvasója testvére, Pilinszky Erika volt, akinek öngyilkossága (1975) jóvátehetetlen űrt hagyott a költőben, s talán szerepet játszott abban, hogy nem írt több verset. A budapesti piarista gimnáziumban érettségizett; jogot, majd magyar és olasz irodalmat, valamint művészettörténetet hallgatott, de egyetemi tanulmányait nem fejezte be. Első verseit 1938 végén, 1939 elején a Napkelet, az Élet és a Vigilia közölte; ezeket később nem vette föl kötetbe. 1941–44-ben az Élet segédszerkesztője volt. 1944 őszén katonának hívták be, így került el a németországi Harbachba, ahol egész életre szóló, megrendítő élménye lett a találkozás a koncentrációs táborok borzalmaival. 1946–48-ban az Újhold társszerkesztője volt. Nevét joggal sorolják ugyan az Újhold köréhez, de hasonló erős szellemi és személyes kapcsolat fűzte más csoportosulásokhoz is, így a Vigilia és a Válasz köréhez. Verseit a Magyarok és a Válasz közölte. 

Első kötetével (Trapéz és korlát, 1946) 1947-ben elnyerte a Baumgarten-díjat. 1947—48-ban ösztöndíjasként több hónapot Rómában töltött. A diktatúra éveiben a Szépirodalmi Kiadó külső korrektoraként dolgozott, 1951-től 1956 júliusáig nem publikálhatott, az irodalmi élet perifériájára szorult. Ekkoriban verses meséket írt; meséket tartalmazó kötetével lépett a kényszerű hallgatás után először a nyilvánosság elé (Aranymadár, 1957). 1956-ban rövid ideig a Magvető Kiadó felelős szerkesztője, 1957-től az Új Ember című katolikus hetilap belső munkatársa; nagyrészt itt jelentek meg tárcái, vallásos és bölcseleti elmélkedései, művészeti kritikái. A II. világháború utáni magyar líra egyik legnagyobb teljesítménye a Harmadnapon (1959) című kötete. Eredetileg a Senkiföldjén címet szánta neki, de kénytelen volt megváltoztatni, mert megjelenését ehhez kötötték. Az 1960-as évek elejétől számos alkalommal utazott Nyugat-Európába; Párizsban hosszabb időt is töltött, 1975-ben Amerikába is eljutott. Nemzetközi elismerését kiváló versfordításaikkal olyan költőtársak segítették, mint az angol Ted Hughes és a francia Pierre Emmanuel. (1976-ban Ted Hughes vendégeként aratott sikert Londonban.) 1970 végén ismerkedett meg Jutta Scherrer német vallástörténésszel. Szerelmük idejére esett Pilinszky János utolsó alkotói korszaka, amely a Szálkák (1972) című kötettel kezdődött, és a Kráter (1976) című gyűjteménnyel zárult.1976-tól nem írt több verset, egyre inkább a széppróza foglalkoztatta. 1977-ben adta közre „Egy párbeszéd regénye” alcímmel a Beszélgetések Sheryl Suttonnalt, és haláláig dolgozott az Önéletrajzaim munkacímet viselő regényén, amelynek csupán három nagyobb fejezete („novellája”) készült el. Életképek című színművét 1980-ban mutatták be az Egyetemi Színpadon. 

Míg az ötvenes években viszonylag szűk körben ismerték, a hetvenes években már általános elismerés övezte. 1970-ben jelent meg gyűjteményes kötete, a Nagyvárosi ikonok s ettől kezdve – ha lassan és megkésve is – a hazai irodalmi élet egyik legjelentősebb képviselőjeként kezdték számon tartani. Művei jelentős hányada csak halála után jelent meg kötetbe gyűjtve. Munkásságát ritkán jutalmazták. Az 1947-ben neki ítélt Baumgarten-díj után a következő elismerést, a József Attila-díj első fokozatát huszonhárom évvel később, 1971-ben kapta meg. 1974-ben megválasztották a Bajor Szépművészeti Akadémia levelező tagjának. 1980-ban Kossuth-díjat kapott; ám a felé forduló figyelem részben megzavarta, fokozta szorongásait. Önéletrajzaim című „vertikális regényének” egyik fejezetéből filmet rendezett volna, Kocsis Zoltán társaságában pedig operát akart írni. E terveiből semmit sem tudott megvalósítani; alig egy hónappal Ingrid Ficheux-vel kötött házassága után elhunyt. Első korszakát, a Trapéz és korlát 1942–43-ban írt verseit, az egzisztencializmussal rokon világkép jellemzi. A „tanúk nélkül dolgozó pokol” megszólaltatói; magányosságra ítélt és kárhoztatott lélek szólal meg bennük, akit a szenvedés sem válthat meg; bűntelenül is bűnös, akinek a bűnhődése is céltalan. Még a szerelem is „kegyetlen, néma torna”, kettős magány, közös elítéltség. A magyar költészetben Füst Milán „kozmikus szomorúsága” és a „világhiánytól” szenvedő József Attila áll Pilinszky Jánoshoz legközelebb.

Később a háború cezúrát húzott pályáján: az 1946-tól írt versek – a Harmadnapon, a Rekviem (1964) és a Nagyvárosi ikonok (1970) című kötetek – világának középpontjában már a koncentrációs táborról (az emberiség „egyetemes botrányáról”) szerzett tapasztalatok állnak. Legnagyobb költeményei (Harbach 1944, 1946; Négysoros, 1956; Harmadnapon, 1959; Apokrif, 1956) apokaliptikus látomások, amelyekben az idő megállt, örökös jelenné lett a múlt. A KZ-láger az emberi létezés tragikumának és (egyúttal) a bibliai szenvedéstörténetnek válik szimbólumává: a táborok foglyainak szenvedése Krisztus kálváriájának tömegméretű megismétlődése. Az Apokrif, melynek nyelvi összetettsége és hőfoka Vörösmarty Előszó című költeményéhez hasonló, a világháború élményét és az utolsó ítélet látomását, a tékozló fiú és a Megváltó történetét vonatkoztatja egymásra. Ekkori versei a nyelvi sűrítés és feszültségteremtés rendkívüli teljesítményei; a legbanálisabb szavak is elementáris erővel hatnak; a szöveg fontos alkotóelemévé válik a csend, az elhallgatás. Lírájának legfőbb szemléleti paradoxona a feltétlen hitnek és a létbe kivetettség abszurditásának egyidejű élménye. Szemében a költészet tetőpontja a Szent Ágoston-i soliloqium: a lélek magányos beszélgetése Istennel. „Költő vagyok és katolikus” – mondta magáról, elhárítva a katolikus költő címkéjét. Rembrandtban, Hölderlinben, Emily Brontëban, Van Goghban s mindenekelőtt Dosztojevszkijben és József Attilában ismerte fel szellemi rokonait. 

A hatvanas évek végén eljutott az elnémulás küszöbére, a Nagyvárosi ikonokkal lezárult nagy periódusa. A Szálkák versei lávaömlésszerűen születtek, saját vallomása szerint két vagy három hét alatt írta meg őket, míg az egész előző életmű több mint húsz esztendő termése. Az 1971 után írt versek töredékesen kihallgatott monológok benyomását keltik, naplószerűek, pillanatnyi lét- és közérzethíradások. A Szálkák költészete az Isten nélkül maradt evilág ürességéről szól. A Végkifejlet (1974) versei sűrített belső történéseket, szimbolikus jeleneteket rögzítenek. Míg a korábbi, második korszakot a megváltatlan ember tragikuma, a harmadikat a megváltott ember üdvözülésének gondolata hatja át.

(Veres András szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)