De vajon ki kérdezi meg a gyereket, hogy mit szeret olvasni, kíváncsi-e a szülő, hogy mit olvas a gyereke, elmondja-e a gyerek, hogy mi érdekli? Olvasásnak számít-e az interneten történő olvasás, az újságolvasás, vagy megmaradunk szigorúnak, s csak a szépirodalmi művek elolvasását tartjuk fontosnak? Változik a világ, a divat, de mi vajon meg tudunk-e változni? Győri Jánossal, az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola magyartanárával, a Magyar Olvasástársaság (HUNRA) vezetőségi tagjával arról beszélgettem, hogy mi igaz ebből, hogy látja a helyzetet mint tanár, s hogy érzi, mint gyakorló szülő.
- Arra a kijelentésre, hogy nem olvasnak a mai gyerekek, nem lehet egyszerűen igennel vagy egy nemmel válaszolni. Hiszen nem mindegy, hogy gyerekeink mit, mikor és milyen szövegeket olvasnak vagy nem olvasnak. Ma már nagyon nehéz azt kijelenteni, hogy azokban a családokban, ahol olvasnak a szülők, ahol a polcok roskadoznak a könyvektől, ott valóban könyveket, szépirodalmat fog a gyerek is olvasni. Ez nem ilyen egyszerű. Amíg ez a kijelentés 20-30 évvel ezelőtt még nagyjából igaz volt, addigra ez mára érvényét vesztette. Hiszen megváltozott az életünk, a környezetünk, egyre több külső inger éri a gyereket, s arra, hogy leüljön egy csendes zugba olvasni, nem igazán marad ideje.
- Vagy inkább nincs csendes zug?
- Valóban hiányzik az a csendes zug, amely az olvasáshoz szükséges, hiszen gondoljunk bele, a legtöbb otthonban mindig szól valami. Háttér rádiózás, háttér televíziózás zajlik, s ebben a helyzetben nem teremtődik meg az alkalom a csöndes elvonulásra, az elmélyülésre. A vizuális kultúra is egyre nagyobb teret kapott a családok életében, a televíziózás, a házi filmnézés, az interneten fellelhető filmek megtekintése. Van úgy, hogy külön szobában, elszigetelve néznek a felnőttek és a gyerekek tévét. Pedig a televíziózás lényege pont az lenne, hogy a szülő jelen legyen, s amikor a gyereke megnéz egy filmet, s ott helyben beszélgessenek is róla. Ha így néznének a gyerekek tévét, ha a szülőkkel való átbeszélés kísérné a képernyőn látottakat, akkor a tévénézés nagyon is hasznos társas tevékenység lehetne, a gyerekek érzelmi-kapcsolati, intellektuális fejlesztésének remek lehetősége. De hát melyik felnőttnek van ma erre ideje és igénye? Nem sokuknak. Örülnek, hogy otthon mindig kéznél van a kockafejű nevelőnő, ahogy az édesapám - maga is pedagógiai szakíró - nevezte a tévét vagy húsz évvel ezelőtt egy pedagógiai írásában -, akire (vagy inkább: amire) bármikor rá lehet bízni a gyermeket, ha a szülő fáradt vagy éppen dolgoznia kell.
- Ugyanilyen élmény lehetne az együtt olvasás is?
- Igen, hiszen az esti mesélés pont erről szól, amikor az anya vagy az apa vagy akár egy idősebb testvér leül a gyerek ágya mellé, s felolvas egy mesét, amelyről lehet utána közösen beszélgetni. Aztán később, mikor megtanul a gyerek olvasni, úgy gondolják a szülők, már nem kell neki felolvasni a mesét. Pedig ez nem így van, az a kommunikációs kapcsolat, amely egy ilyen esti mesélésnél létrejön, pótolhatatlan a szülő és a gyermek későbbi kapcsolatában is. Sokan elfelejtik, hogy ha már tud olvasni a gyerek, akkor is fontos a felolvasás, a közös olvasás. S nyugodtan kezünkbe vehetünk egy teljes regényt, vagy olvashatjuk fejezetenként felváltva, egyet a gyerek, egyet a szülő. Később, mikor már erre valóban nincs igény, akkor is fontos, hogy a szülő tudja, hogy mit olvas a gyerek.
- Olvassuk el az ő regényeit, képregényeit, újságjait?
- Igen. Olvassunk bele, s a hangsúly ezen van. Nem azt mondom, hogy el kell olvasnunk az egész regényt, amit a gyerekünk éppen olvas, vagy hogy mindent, ami a kezébe kerül, mi is elolvassunk - ez mindkettő irreális és fölösleges is lenne -, hanem hogy legalább egyes részleteiben meg kell ismernünk, hogy mi érdekli a gyermekünket, mit olvas, s utána már sokkal könnyebb lesz a beszélgetés, hiszen egy újabb kapcsolódási pont alakult ki az ő érdeklődési körével. Ez a gyereknek és a szülőnek egyaránt fontos, hiszen olyanféle személyes kapcsolatot jelent közöttük, ami kamaszkorban mindkét félnek kifejezetten előnyös. Persze ne felejtsük el: idáig egy erősen optimista képet vázoltunk fel, nevezetesen azt, hogy olvasnak a gyerekek; pedig Nagy Attila, Grezsa Ferenc és más olvasásszociológusok kutatásaiból tudjuk, hogy ez korántsem feltétlenül van így; vagyis hogy a gyerekeknek egy jelentős része egyáltalán nem olvas.
- De ha már olvasnak, akkor mit olvasnak a mai gyerekek? Milyen tendenciákról, sikerkönyvekről beszélhetünk manapság?
- Sikerkönyvek persze vannak, gondoljunk csak a Harry Potterre és társaira, amely nagyot lendített a mai olvasási szokásokon. De azt ne feledjük el, hogy a Harry Potter szövege nagyon egyszerű, nincsenek benne bonyolult alárendelő mondatok, elvonatkoztatások, a regényben megjelenő motívumok izgalmasak, érdekfeszítőek, de éppenséggel olyan toposzok, amelyek a kultúra sok évszázados történetéből ugyancsak ismerősek, s ha egy gyerek netán nem találkozott is volna korábban velük, értelmük, lényegük "benne van a levegőben", megfejtésük nem igényel különösebb erőfeszítést. A regény szinte pereg, mint egy film, s pont ezért lehet vele olyan jól haladni. De ha arról beszélgetünk, hogy mit olvasnak a mai fiatalok, akkor nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a divatlapok, a tinilapok, a pletykalapok vagy a politikai hetilapok olvasása is olvasás, vagy hogy a gyerekeink idejük egy jelentős részében tankönyvet is olvasnak, interneten is olvasnak, információkat, anyagokat keresnek a számítógépen a házi feladatukhoz. Ez is olvasás, csak ezt valahogy az olvasás visszaszorulásáról szóló hétköznapi beszélgetéseinkben, zsörtölődéseinkben figyelmen kívül szoktuk hagyni. Az olvasáskutatók természetesen ezeket az olvasási témákat, területeket is figyelemmel kísérik, és az eredményeik szerint itt azért nem mindig elkeseredésre okot adó a helyzet. Persze nem szeretném azt mondani, hogy ha a Balzac- vagy Tolsztoj-regényeket ma már nem olvassák el maguktól a gyerekek, de a divatlapokkal vagy a cseteléssel naponta több órát töltenek, az feltétlenül jó és megnyugtató jelenség. De más szempontból nem szabad túlzásokba sem esnünk, és valamiféle kultúrinkvizítori igazságtevés vágyától vezéreltetve pálcát törnünk e jelenség fölött, megfeledkezve arról, hogy a mai világunk realitása egyszerűen más, mint az ötven évvel ezelőttié, mert ez egy színesebb, gazdagabb és többféle lehetőséget kínáló, igaz, ugyanezen okok miatt talán többféle buktatóval is rendelkező világ, mint az volt.
- Tehát tankönyvet olvas a gyerek, de ott vannak a kötelező olvasmányok is. Ez hogyan változott az elmúlt évtizedekben? Milyen történetek, regények érdeklik a mai gyerekeket?
- Az alsós tankönyvek tananyagából szeretnék először is kiindulni, ahol nagyjából háromféle olvasmány található: klasszikus szépirodalom, pl. Móra, Gárdonyi, Andersen meséi, népmesék és hasonló írások, mai klasszikus mesék és magas esztétikai értékű szépirodalmi szövegek, pl. Lázár Ervin meséi és Petőfi versei, valamint tudományos ismeretterjesztő vagy a hétköznapi élethez kapcsolódó, nem feltétlenül szépirodalmi jellegű anyagok. Az ezekben az olvasókönyvekben található klasszikus irodalmi szövegek kapcsán azt mondhatjuk, hogy a mai gyerekeket nem, vagy csak ritkán hatja meg a régi klasszikus mesék, regények világa, hiszen ma még a nagyon szegény gyerekek sem élik át pontosan azt a fajta szegénységet, sanyarú életet, mint pl. egy Móra-regény főszereplője. Ha az életkörülményeik erős abroncsokkal szorítják is be ezeket a mai szegénységben felnövekvő gyerekeket egy szigorú és szűk perspektívájú jövőbe, a rádió, a tévé vagy más lehetőségek még az ő esetükben is sokkal tágabbra tárják a világot, mint ahogy az száz évvel korábbi sorstársaik esetében volt. Nem tudják tehát a mai gyerekek befogadni ezeket a műveket, nem tudnak azonosulni a hőseikkel, nem értik meg, hogy miről szólnak ezek a történetek, s pont ezért számukra ezek nem érdekesek. A mai klasszikusokat - Janikovszky Évát vagy másokat - már jobban kedvelik a gyerekek, és ez az ismeretterjesztő szövegekre is igaz, hogy jól használhatók az olvasásórán, és hogy ezek a tartalmuk miatt érdekesek.
- Mi a helyzet a nagyobbak, a felső tagozatosok vagy középiskolások kötelező olvasmányaival?
- Ami ma a felsős évfolyamban kötelező, az lehet, hogy fél évszázada még érdekes és élvezetes volt a kiskamasz és kamasz korosztálynak, de ma már többnyire nem izgalmasak. Egyszerűen életkorilag ma már "pontatlanul" vannak elhelyezve ezek a művek. Bár ellentmondásnak látszódhat, ezek a művek a mai felsős korosztálynál fiatalabbaknak vagy a náluk idősebbeknek lennének érdekesek. A fiatalabbaknak azért, mert bár ezek a klasszikus kötelező olvasmányok izgalmas, kalandos történetek, de meglehetősen naív elemekkel teletüzdelve; ez egy kisgyereket még nem zavar, de egy kiskamaszt ma már igen. Idősebb korban pedig azért lenne ajánlható az olvasásuk, mert minden bájosságukkal együtt is a Pál utcai fiúk, az Egri csillagok vagy más klasszikus gyerekregények nagyon is nyomasztó világot ábrázolnak, s olyan érzelmi és etikai problémákat vetnek fel, amelyeknek átgondolására egy 10-12 éves gyerek többnyire még nem eléggé érett. A legnagyobb átalakítást, felfrissítést azonban a középiskolai olvasmányanyag igényelné. Erre ma már komoly próbálkozások is vannak - például a Sulinova által éppen jelenleg kidolgozás alatt álló szövegértés-szövegalkotás programban -, de ezek még évekig nemigen tudják éreztetni a hatásukat. És nem szabad megfeledkezni róla: nemcsak az olvasmányok tartalmát, vagyis magukat a tanítandó szövegeket fontos újragondolnunk, hanem azt is, hogy milyen elvek alapján rendezzük el ezeket a szövegeket a tanítás során, illetve milyen módszerekkel dolgozzuk föl ezeket a műveket a tanulókkal. Ez utóbbi két vonatkozásban ugyanis legalább annyi megújulásra lenne szükség, mint az elsőben. Sokszor szidják a filmeket, a televíziózást, hiszen ezek is elveszik az olvasástól az időt.
- Mégis fontos-e a film szerepe az olvasás megerősítésében?
- Én úgy gondolom, hogy segíti, sőt némely esetben valóban megerősíti a film az olvasást. Sok klasszikus regényből készült jó filmváltozat, amely azt eredményezte, hogy a gyerekek - vagy akár a felnőttek is - elolvasták az eredeti művet. Ugyanide tartozik a hangoskönyv lehetősége is, ez is megerősíti az olvasás iránti igényt, hiszen nemcsak meghallgatom, hanem el is olvasom az adott művet. Lehet, hogy sokan pesszimisták az olvasás kérdésében, én mégis úgy gondolom, hogy az olvasás élményének még mindig megvan az ereje. Csak azzal is kell számolnunk, hogy egy hétszáz oldalas szépirodalmi művet már nem biztos, hogy elolvasnak a fiatalok, hiszen az lassú, időigényes, terjedelmes, esetleg olyan a nyelvezete, hogy azt a gyerek már nem is érti.
- Hallgatva Önt, úgy gondolom, hogy nem is olyan súlyos a helyzet, csak a hozzáállásunkon kellene javítani, nemcsak a szülőknek, hanem a pedagógusoknak is.
- A helyzet nem jó; de tudomásul kell venni, hogy halad, gyorsul, változik a világ, s ez alól mi, szülők és tanárok sem vonhatjuk ki magunkat. Az újdonságokat nem kell és nem is lehet kizárni az életünkből, hanem azokat is be kell vonni, csak ésszel, és okosan. S ahogy mondtam már, az olvasásra nevelésben nagyon fontos a szülő jelenléte, az odafigyelése, irányítása. Fontos, hogy a szülőnek is változnia, bizonyos értelemben nevelődnie kell. Hiszen a gyerek nem válik magától olvasóvá, a szülő neveli őt olvasóvá, azzal, hogy felolvas neki, meghallgatja, hogy a gyerek mit olvas, vele együtt olvas, megteremti neki a helyet, az időt, amikor olvashat a gyerek. Fontos, hogy olvasásnak kell tekintenünk az internetes olvasást, a magazin, vagy egy napilap elolvasását is. Azt viszont ne feledjük, hogy ha a gyermekünk, a tanítványunk elolvasott egy cikket, vagy megtalált valamit a lexikonban, akkor érdemes megerősítenünk, megdicsérnünk őt, nemcsak az olvasás miatt, hanem azért is, mert ezt önállóan tette.
