Utazás alatt érthetjük a múltba való visszatérést is. A gyerekkori éned felidézése többször is segített már neked bizonyos élethelyzetekben. Miért szeretsz időnként vissza-visszatérni hozzá?
Sok minden rakódik le egy emberben élete során, ami kívülről jön. Szerintem van a személyiségnek egy magja, ami viszont sérthetetlen. Ehhez a maghoz igyekszem néha visszatalálni, amikor nincs meg a fókusz. Érdekel, mi az, ami ebből a magból hajthat csak ki. Régen készült rólam egy fénykép a balatoni teraszunkon, olyan négy-öt éves lehetek rajta. Ezen a fotón olyan erő és elszántság van annak a kislánynak a tekintetében, amit szívesen éreznék most is a magaménak. Mit tudhatott, mit érezhetett az a gyerek ott, akkor? Néha nekem kell segítenem rajta visszamenőleg, az azóta megszerzett tudásommal, máskor viszont az ő feladata emlékeztetni engem arra, ami igazán fontos a számomra.
A felnőtté válásig is hosszú utat teszünk meg, melynek során minden döntés formál és alakít bennünket. Visszanézve az eddigi életedre, van olyan, amit ma másképp csinálnál?
Nagyjából mindent és ugyanakkor semmit. Lehet, hogy nincsenek is jó vagy rossz döntések, csak döntések vannak következményekkel. A következmények pedig nem mindig előre láthatóak. Van az embernek valamilyen tudása a világról, és vannak intuíciói. Amikor az intuícióimra hallgatok, akkor tudok kilépni a komfortzónámból.
Nem a kiszámíthatóság fenntartására tett kísérleteket tartom a jó döntéseknek, hanem azokat, amelyek feszegetik a személyiség határait. Amikor az embernek rá kell bíznia magát a Fennvalóra. Amikor kockáztat.
Azok a döntések, amelyek a leginkább formáltak, ma kész őrültségnek tűnnek. Ha előre láttam volna, hová vezetnek, egészen biztosan megfutamodtam volna. Általában véve örök harcot vív bennem a hétköznapok embere a művésszel. És az sem biztos, hogy mindig a művésznek van igaza. Talán a felelősségek megtalálása és helyes értelmezése lehet mankó ebben a nehéz kérdésben.
A költészet mellett mindig is nagy szenvedélyed volt a zene és a fotózás. Ezek a különböző művészeti ágak milyen lehetőségeket nyitottak meg előtted a világ és önmagad értelmezésében?
Képiség, ritmus, jó kognitív képességek. Az írásban nem hinném, hogy egyik fontosabb lenne a másiknál. Érezni kell, mikor melyik kifejezésmód, eszköz a legadekvátabb az adott témához.
Gyerekkoromban sokat szórakoztattam magamat azzal, hogy filmjeleneteket rendeztem fejben. Akkoriban azt gondoltam, hogy talán a film az a műfaj, amelyben a rendező a legtöbbet teheti azért, hogy a nézője ugyanazt lássa, hallja, élje át, amit ő át szeretne adni. Akkor még bele se gondoltam abba, hogy egyazon ember is képes egy képet, zenét, történetet máshogy értelmezni két különböző pillanatában. Lehet, hogy ekkor inkább még csak a belső világomról akartam lenyomatokat készíteni. Talán csak nehéz volt elfogadni azt a tényt alkotóként, hogy végül soha nem azt kapom vissza egy az egyben, amit előre elképzeltem. Hogy mindig áthidalhatatlan a távolság az életből merített „nyersanyag”, és a kész mű között. Pedig ez a legizgalmasabb az egészben. A végeredmény lehet jobb, vagy rosszabb az eredeti elgondoláshoz képest, de mindenképpen más lesz.
Akár írok, akár zenélek, akár fényképezek, arra törekszem, hogy azt az érzésvilágot tudjam a leghitelesebben átadni, ami bennem van. Általában véve talán az arányérzék, amit a legfontosabbnak tartok. Az előadó- és az alkotóművészetben egyaránt.
Amennyire ismerlek, nem szereted korlátozni magad, mindig keresed az új utakat, új lehetőségeket. Most éppen melyiknél tartasz?
A munkánál tartok. Egészen pontosan a prózaírásnál, mert ebben látom a legnagyobb kihívást jelenleg. Ez mindenképpen új út, hiszen eddig – egy-két jelentéktelen kivételtől eltekintve – csak verseket írtam és publikáltam. Hogy a munka melyik fázisában tartok, nehéz lenne megmondani. Egy számomra nagyon kedves ember mondta azt néhány hónapja, hogy úgy látja, eddig a külső körülményekkel kellett megküzdenem, de most jött el a legnehezebb rész, mert most önmagammal kell. Úgy érzem, én állok nyerésre. Kicsit kevésbé elrugaszkodott tény, hogy az új évben úgy döntöttem, hogy visszamegyek a volt kórusomba, az Angelica leánykarba énekelni. Bár nem sokon múlott, végül nem lettem professzionális zenész, a szónak abban az értelmében, hogy nem ezzel keresem a kenyeremet, de rá kellett jönnöm, hogy nem tudok úgy élni, hogy a zene ne alkossa szerves részét a mindennapjaimnak.
Illetve nemrég részt vettem egy dokumentumfilm készítésében is, ami izgalmas, új élmény volt. Valamint most készül a zene a tavalyi évben befejezett opera librettómhoz. Régen sokat nyomasztottam magamat azzal, hogy mi van, ha szétforgácsolom az energiáimat, most már inkább úgy érzem, hogy nekem ilyen színesen kerek a világ. Ha pedig szükség van rá, akkor tudok csak egy dologra fókuszálni.
Feszélyez a korlátozottság?
Csak akkor, hogyha más akar korlátozni. Azt nem bírom elviselni. Ha saját magamat korlátozom le, akkor még az se nagyon zavar, hogy amíg a családom boldogan pancsol a Balatonban, én egy besötétített szobában, vizes ronggyal a nyakamon, gyenge ventilátor mellett elbeszélések szerkezeteit próbálom kidolgozni óraszámra.
A szülőségről is sokan mondják, hogy rengeteg mindent elvesz az ember életéből. De mi az, amit hozzáad? Esetedben ezt az alkotásra is értem.
Tény, hogy vannak napok, hetek, amikor esélyem sincs leülni még az asztalomhoz sem. Ez megterhelő tud lenni lelkileg. Ugyanakkor azt a kevés időmet, ami marad, nem folyatom ki a kezeim közül, nagyon koncentráltan tudok dolgozni. Nagy önuralomra és fegyelmezettségre tanít az anyaság, emellett egy olyan érzelmi löketet ad, annyi szeretetet, amiben létezve sosem érzem úgy, hogy nincs miért küzdenem.
Készülőben van egy prózaköteted, ami a magukra maradt anyák problémáját és kérdéseit járja körül. Mi mindennel kell szembenézniük a gyereküket egyedül nevelő anyáknak?
Ez nagyon messzire vezetne, ráadásul nem akarom elvenni a saját kenyeremet. Illetve az egyedülállóságnak, az anyák magukra maradottságának is számos formája létezik.
A nagymamám például özvegyen maradt a három lányával. A másik nagymamám anyukája pedig hét évig várta a gyerekeivel együtt minden áldott este a vasútállomáson, hogy a férje hazatér-e a hadifogságból. Engem leginkább a transzgenerációs örökségek hatásai foglalkoztatnak.
De ha arra vagy kíváncsi, hogy mi jut eszembe először azokból az időkből, amikor a kisfiam még egészen kicsi volt, az a folyamatos készenléti állapot, és a tudat, hogy soha nem vált le senki. Illetve éjszaka soha, napközben alig. Ha mégis, az nagyjából olyan, mintha egy fuldoklót néhány másodpercig kiemelnének a vízből, hogy aztán újra visszadobják.
Ha néha megengedtem magamnak azt a luxust, hogy egy bevásárlást vagy főzést halogattam néhány óra erejéig, nem viccelek, volt, hogy napokig nem tudtam behozni a lemaradást. Az érzelmi részéről pedig majd számoljanak be a prózáim, amennyiben ez lesz a küldetésük, és nem valami egészen más.
Mi lehet a megoldás? A kötet kínál majd válaszokat erre?
Egyrészt hiszek abban, hogy a megértés és megbocsátás, ami az ősökre is ki kell hogy terjedjen, segít. Másrészt a nagyapámnak volt egy olyan mondása, hogy „száz év múlva erről már senki nem beszél”.
Hajlamosak vagyunk úgy megélni bizonyos élethelyzeteket, főleg a gyereknevelésen belül, mintha az valami végérvényes állomás lenne.
Aztán néhány nap múlva a gyerek leszokik az éjjeli felkelésekről, mert kinő a foga, megtanul biztonságosan járni, és már nem kell tőle két centire állni egész nap, abbahagyja a cumizást, és egy idő után még azt is megérti, amit beszélünk hozzá. (Még hogyha sokszor úgy is tesz, mintha nem értené.) A megoldás persze nem az, hogy az ember várja, hogy minden érjen véget a lehető leggyorsabban, hanem valahogy meg kell tanulni úgy jelen lenni, hogy közben tudjuk, hogy sem a jó, sem a rossz nem tart örökké.
A kötetben hosszabb folyamatokat ábrázolok, nemcsak történeteket írok meg, hanem történéseket is. Fontos szempont, hogy a belső folyamatokat átélhetővé tegyem, az olvasó ne tudjon kívül maradni.
Ugyanakkor egy újabb verseskötet is készül, amely A tenger nappal alszik címet viseli majd. Te elemi szinten kapcsolódsz a vízhez, a tengerhez és mindenhez, ami ezzel kapcsolatos. Ennek is a szabadságvágyhoz van köze?
A gyerekkoromból szinte csak a nyarakat tudom felidézni, amelyeket a Balaton-parton töltöttem. Egyszerűen lételemem a víz, ha sokáig nem látok tavat, folyót, tengert, óceánt, elveszítem a fókuszt. Úgy tudom, minden embernek van két, de legalább egy eleme, ami a feltöltődésének a forrása. A nők esetében pedig általában is meghatározó elem a víz. Ennek inkább a spiritualitáshoz van köze.
Vannak olyan irodalmi példák előtted, akik hasonlóan kötődtek ezekhez a motívumokhoz?
A tenger ősi toposz, és mint ilyen, kimeríthetetlen. Egyik nagy kedvencem Az öreg halász és a tenger. Érettségi előtt olvastam, hogy el tudjak aludni. Szeretem a lassú folyású könyveket. A vízben sincs semmi különös első ránézésre, ha azonban enged a vonzásának az ember, képes elmerülni benne, megérzi, hogy nincs is szüksége túl sok mindenhez a boldogsághoz. Most éppen Jón Kalman Stefánsson világában kezdtem elmerülni. Elképesztő érzékenységgel ír. Izlandiként gyakran kerül nála elő a víz végtelensége, az elszigeteltség. Egészen varázslatos az a lírai nyelv, amelyen megszólalnak a történetei, egy-egy hétköznapi jelenetet képes húsz oldalon keresztül mesélni anélkül, hogy unalmassá válnának. Folyik, sodor magával. A vízről lehet, hogy nem is írni kell, hanem elérni azt, hogy az olvasó folyamatosan hallja belül az óceán zúgását.
Éppen ezért nem véletlen az sem, hogy szívesen pihensz a Duna-parton vagy a Balatonnál, ilyenkor – egy korábbi interjúdból kiderült – hangoskönyvet hallgatsz, feljegyzed a gondolataidat és térképet rajzolsz belőlük. Milyenek ezek a gondolati térképek és mi rajzolódik ki belőlük?
Ha meg tudnám őket fejteni utólag, biztosan visszatalálnék ehhez a ponthoz, amikor ezt mondtam.
Az Erasmus program és a leánykórus által már több országba is eljutottál. Mit tettek hozzá a személyiségedhez ezek az utak?
Ismered azt a kisvakondmesét, amelyben a kisegér beteg lesz, a bagoly pedig azt javasolja a kisvakondnak, hogy főzzön neki teát a matricaria chamomilla virágából? A kisvakond pedig az egész földet körbeutazza a különleges növényért, még a vízben élő állatokat is kifaggatja róla, hogy nem a tengeri rózsa-e az a bizonyos gyógynövény, megismeri az egész világot, de végül csalódottan tér haza, mert nem sikerült teljesítenie a küldetését. Aztán megpillantja a kamillavirágot a vakondtúrása mellett...
Szeretsz utazni, ennek ellenére mégis sokszor utalsz az otthonra, hogy mindenki okkal születik valahová. A sok utazás az otthon átértékelésében is szerepet játszott? Mit jelent neked otthon lenni?
Az otthonlevés érzése nem csak helyszínhez köthető. Számomra fontos emberek társaságában akárhol otthon tudom érezni magamat. De a két Erasmust leszámítva sosem éltem huzamosabb ideig külföldön, és lehet, hogy csak akkor érteném meg igazán, hogy mit jelent számomra a családom, a barátaim közelsége, és Magyarország, ha messzire költöznék. Az élő magyar nyelvtől pedig kifejezetten nehezemre esne eltávolodni.
A futás is fontos szerepet játszik vagy játszott az életedben. Futás közben előfordul, hogy versötletek is cikáznak a fejedben, vagy az egy teljesen más jelenlétet igényel?
Úszni jobban szeretek, de bármelyik mozgásforma segít abban, hogy leülepedjenek a gondolataim, összeálljanak a fejemben azok az összefüggések és szerkezetek, amelyeket egy helyben ülve néha már nem tudok rendszerezni. Verssorok általában nem jutnak az eszembe, azok inkább utazás közben szoktak beúszni a látóterembe. A Covid alatt azért futottam, mert nem nagyon volt más lehetőség. Volt némi romantikája „tilosban”, értsd, este nyolc után edzeni a Normafán 1-2 fokban egyik barátnőmmel, akinek szintén az édesanyja fektette a kislányát ilyenkor. De inkább a langyos balatoni naplemente-úszást preferálom. Határozottan jobban hat a teljesítményemre.
