Péter Beáta: Meglepetés – szeretettel

Egy megtermett, cicanadrágba préselt női fenékre, majd a felette lévő kapucnis pulóver feliratára közelített a kamera: Meglepetés – szeretetel!  „Na, mehetünk?” – kérdezte némileg unottan az előbb látott fenék és feliratos pulóver tulajdonosa a rendszeresen dohányipari terméket fogyasztók rekedtes hangján. Ez ma már a harmadik köszöntés, az éjjel fejezte be a szövegeket. Mindenkinek megvan a maga szerepe. A lánya tortát rendel – eleinte még maguk sütötték, de már nem bírják a tempót –, a férje a csokrot szerzi be és pezsgőt vásárol a nagybótban, és ellátja az eseményt dokumentáló feladatokat, és hát egyfajta DJ is. Ő – mármint a nő és a vállalkozás ötletgazdája – a kliensekkel tartja a kapcsolatot, és ő a főköszöntő, ő adja az arcát ehhez az egészhez. De a szövegírás a legnehezebb része, igaz, most már ott van az áíííí, a célnak megfelel, csak kellő mennyiségű szeretet, nagy szeretettel, szeretetüket szó legyen benne. Ha két ünnepelt van, Marika, a szomszédasszony is besegít, mert két tortával nehéz egyszerre egyensúlyozni, s aztán ki tudja, milyen helyekre kell bekopogni…

A menet megindult, be a kapun, át az udvaron, át a sáron, át a szanaszét hagyott rozsdás alkatrészeken, át egy szétvert tyúkólon, megkerülve egy otthagyott talicskát, két lépés után egy fejszét, az ajtó előtt szétdobigált gumicsizmákat – egy hordozható hangszóróból a Sok születésnapokat vígan megélhess dal mulatós változata kísérte őket.

A nő nagyot szippantott a levegőbe, mielőtt koppintott az ajtón és lépett is be – ki tudja, mi fogadja odabent, látott ő már sok mindent sok helyen, érzett ő már sok mindent sok helyen.

A konyhaasztal melletti heverőről egy férfi kászálódott fel meglepetten (ez a része a küldetésnek tehát már sikerült!), arca borostás, ingje gyűrött, kötött szvettere még a Tricotajban készülhetett 1987-ben. Egyik zoknija lyukas, füss-füss nadrágja pedig látott már szebb napokat is. Háta mögött a falon kissé csálén egy megkopott óriás aranyóra függött egykedvűen az Utolsó vacsora (nyomat, nyomatója ismeretlen) képe mellett.  

„Na, ki az ünnepelt?” – kérdezte a nő kissé erőltetett mézes-mázas hangon. A ricsajra aztán előbukkant a kicsikonyhából az asszony is. „Már itt vannak?” – szaladt ki a száján hirtelen, majd gyorsan igazgatni kezdte magán az otthonkát, mintha az az egy-két simítás bármit javított volna a helyzeten. Majd rosszallóan a férjére nézett, intett a szemével, tán ki is mondta hangosan, hogy „menj, vegyél fel valami rendeset”.

„Nem kell, pont jól van így” – vágott közbe a nő, nehogy még egy öltözködést is végig kelljen várjanak, majd igyekezett, hogy elkezdjék azt, amiért tulajdonképpen jöttek: a köszöntést!

„Mi Pulika Bélát keressük, ha jól tudom, maga az! S ha jól tudom, ma ünnepli a születésnapját! Jól tudom-e?”. Pulika Béla (merthogy ő volt, valóban) félszegen mosolygott, zavara még a másnaposságánál is nagyobb volt. Főleg, hogy a tortát és a virágcsokrot tartó nő mögött egy pasas őt filmezte egy mobiltelefonnal, hát mit kell ilyenkor csinálni? S egyáltalán, mi a f…ranc ez az egész? Biztos, a felesége talált ki már megint valami hülyeséget, feszt nem bír magával, ülne a seggén, már a tegnap is utalt némiképp erre, hogy ki az úr a háznál, s az asszonynak mi a feladata és hol a helye – követték egymást a gondolatfoszlányok, miközben üres tekintettel bámult a hívatlan vendégekre.

„Hoztuk egy kis meglepetést. Tudja-e, hogy ki küldhette önnek ezt a kis meglepetést?” – kérdezte a nő, s ő nem tudta, aztán eszébe jutott, hogy talán sejti, de mégse merte mondani.

„Akkor elmondom én” – kacagott harsányan a nő. „A kedves leányai, a kedves vejei és a kedves unokái szerették volna ilyen módon köszönteni. Ők sajnos nem jöhettek haza, hogy személyesen felköszöntsék, de nagy szeretettel gondolnak magára, és nagy szeretettel küldik ezt a tortát, van egy kis virágunk is, na, meg kell fogni, egy pezsgő, ezt ide leteszem, még eltörik, s küldtek még egy kis üzenetet is, ezt most felolvasom:

Drága édesapánk!

Messziről hangzik most a szó,
Szeretet viszi, nem vonat, nem ló.
Szeretettel írjuk ezt a pár sort,
Szeretettel küldjük, bármerre sodort a sors.

Te ott maradtál a régi háznál,
Mi szeretetet zeng minden zugánál,
A kertben, az ólban, a szénacsinálásnál,
Szeretet kísért minden utadnál.

Szeretet tanított dolgozni minket,
szeretet tartott, mikor félt a szívünk.
Szeretet volt a kezed ereje,
szeretet az, ami ma is vezet.

Mi elmentünk, de a szeretet maradt,
szeretet köt össze, bár az idő haladt,
Szeretet visz haza minden úton,
szeretet vár ránk túl a kiskapunkon.

A szeretet legyen minden nap veled,
szeretetben teljen az életed.
Boldog születésnapot kívánunk most,
két lányod, vejed, unokád küldi: szeretetből, szívből,
szeretetből – magának.”

„Ez szebb, mint a Jolánéké” – pillantott rá elégedetten az asszony a tortára, majd előkapta a mobilját, hogy ő is megörökítse a jelenetet, mert mit ér az, ha nem tud róla a szomszédság! A meglepetésesek is feltöltik a fészbukra, nézheti ott is mindenki és küldheti a szívecskéket, s nézzék is, küldjék is! Mert nem olcsó az ilyen meglepetés, az igaz, kuporgatta is hónapokon keresztül rá a pénzt, de hát egyszer 68 éves Béla, s majd nézhetik a leányai is, hogy mit talált ki helyettük, ha már nem voltak képesek az apjukat felköszönteni. Érti, hogy haragusznak rá a viselt dolgaiért, s hogy néha indulatos tud lenni, főleg, ha iszik, a tyúkketrec is ennek esett áldozatul a tegnap, miközben utána akarta hajítani a fejszit, de a születésnap születésnap, s lássa hát ország-világ, hogy ők biza így szeretik egymást, ilyen összetartó család, ilyen nagy szeretetben.

„Hoztunk még egy szép dalt is, hallgassa meg olyan nagy szeretettel, amilyen szeretettel küldték ezt. És nagyon boldog születésnapot kívánunk – szeretettel!” – hadarta a nő, és meggyújtotta a torta tetejére helyezett tűzijátékot, a hangszóróból pedig egy újabb mulatós csendült fel, és szólt, szólt, jó hosszasan, egészen a dal végéig. Béla pedig csak állt ott, nézte a szikrákat, nem értette, hogy került ennek a történetnek a középpontjába, hogy az ő lányai küldtek ilyent, legszívesebben felhajtott volna egy pohár pálinkát hirtelen, hogy tudjon józanul gondolkodni, de nem merte, főleg, hogy a telefonos pasas még mindig őt filmezte, így hát csak nézett maga elé, és nem úgy tűnt, mint aki vígan élné meg ezt a különleges napot, csak azt kívánta, hogy már legyen vége ennek az egésznek, majd előveszi az asszonyt, elő biza.

Még akkor is csak szótlanul állt, amikor a köszöntőcsapat elvonult – át a szétdobált gumicsizmákon, megkerülve a fejszét, majd a talicskát, át a szétvert tyúkólon, a szanaszét hagyott rozsdás alkatrészeken, át a sáron, át az udvaron, ki a kapun – egy újabb helyszín felé, egy újabb öröm- és szeretetteli köszöntés küldetésével.

A szerző a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának ösztöndíjasa.

A kép illusztráció. Forrás: Shutterstock