Hogyan fér össze a pixel és a folklór, ezek a látszólag nagyon különböző fogalmak?
Ezen én is sokat gondolkodtam, miután megkaptam a felkérést. Ha azt halljuk, hogy népművészet, mi jut eszünkbe? Szép viselet, tánc, zene, népi iparművészet… Én ellenben kiterjesztettem ezt a témát, és azt gondoltam, beszéljünk a hagyományról. Akadnak olyan alkotók, sorozatok, amelyek kimondottan a népművészetet állítják középpontba, a két világháború között is volt ennek divatja, de azt gondoltam, érdemes lenne izgalmasabb, tágasabb merítést megmutatni. Meg voltam róla győződve, hogy ma már alig van ilyen kortárs anyag. Elsőként írtam azoknak a fotográfusoknak, akik „gyanúba jöhettek” a témával kapcsolatban.
Nagyon izgalmas volt az is, hogy ők mit válaszoltak, mert egy részük azt mondta, hogy: – Á, tudod, nekem ilyen nincs. Aztán eltelt egy hét, és volt aki írt, hogy: – Te, de van! Jártam a betyártalálkozón. Ez is belefér? Én pedig azt gondoltam, belefér. Hiszen a hagyomány lehet életforma, életérzés, szokás vagy gondolkodásmód. Úgyhogy hirtelen a bőség zavarával találtam szembe magam. Azt javasoltam Czingel Szilvinek, aki az ötletgazda, hogy ezen a kiállításon mutassuk meg a 21. századot, mert annyi izgalmas kortárs fotó van: a fiatalok és az idősek egyaránt gondolkodnak a témán.
A kiállításra 24 fotográfus munkáiból válogatott. Korniss Péter a megnyitóbeszédében azt mondta: a kiállítás olyan fényképészek munkáit mutatja be, akik a valóságot keresik, mert még hisznek benne. Ez hogyan mutatkozik meg az anyagban?
Ezekben a képekben a valóság megörökítésén túl benne van a valóság megélése. Vannak konceptes sorozatok, de azok is a valóságból táplálkoznak. Például Fátyol Viola képei talán ez utóbbiak közé sorolhatóak, de egy gyönyörű gondolat ihlette őket. Viola több mint tíz éve megkereste a javarészt idősebb asszonyokból álló Vámospércsi Népdalkört, és annyira behúzta őt ez a téma, hogy azóta is velük énekel.
Ez a munka nekem is egy nagy gondolati és lelki utazás volt. Eleinte aggódtam, hogy a népművészet a fotográfiában kicsit ködös téma, nem akartam leegyszerűsíteni, ugyanakkor az emberek egy része eleve elutasítja – általában tájékozatlanságból. Úgy érzik, nekik ehhez nincs közük, pedig dehogynem.
Az elmúlt hónapokban megbizonyosodtam arról, hogy az igazi, mély tradíció valamit tud. Azt is elcsábítja, megtartja, aki kezdetben úgy hiszi: semmi köze hozzá.
Az egyik legfiatalabb alkotó Farbaky Tamás. A Budapesti Műszaki Egyetem néptáncegyüttesét fotózta, akik kitalálták, hogy a húsvéti locsolkodás ne csupán a skanzenek hagyományőrző rendezvényein jelenjen meg, hanem a budapesti utcákon is. Így készülhetett kép locsolkodókról a 4-es metróban, vagy ahogyan forgatják a lányokat egy bérház udvarán. Tamás képek mellé írt szövege gyönyörű, mert abból nyilvánvalóvá válik, hogy ő is teljesen a történtek hatása alá került, és ez látszik a képek eufóriáján is. Semmi nem volt túlzottan pántlikázva, mégis átjön a lényeg.
Ugyanakkor a képek, látásmódok sokszínűségét úgy is lehet értelmezni, ahogyan Korniss Péter tette. Azt mondta, a képek rávilágítanak, hogy a fotográfia is keresi az útját, és egyelőre több a kétely és a diszharmónia.
Azt hiszem, hogy ez az útkeresés vagy zűrzavar nemcsak a fotográfiára, hanem a világunkra általánosan jellemző. Ezért is fontosak a hagyományok, amelyeknek megtartó erejük van. Ádám Gyula egy Erdélyben élő, egészen fantasztikus, hatvanas fotográfus. A képein több évszázados, generációról generációra szálló hagyományos tevékenységek jelennek meg. A 21. század a halállal nem tud mit kezdeni. Igyekszünk a tudatunkból kiszorítani. Ha valaki meghal a kórházban, tőlünk nyugatabbra azonnal paravánokkal veszik körül, hogy senki ne lássa. Mintha a halál valami bűnös dolog lenne, vagy nem tartozna az élethez. Dehogynem!
Születés, halál, öröm, bánat, női szerep, férfiszerep – nagy kérdések. A modern világ másként viszonyul a hagyományhoz, és ennek az ellentmondásos kapcsolatnak a szimbóluma Korniss Péter Betlehemesek a plázában című képe, ami a szemközti falon fogadja a belépő látogatókat. A pláza a 21. század egyik legjellemzőbb helyszíne, a debreceni betlehemes találkozó résztvevői pedig úgy gondolták, hogy elviszik a tradíciót oda, ahol az emberek leginkább tartózkodnak.
Egyszerre tök fura, hogy ott vannak, ugyanakkor teljesen rendben van, hogy ott vannak. Mohos Zsófia – akit sokan talán a Görbeországról ismernek – a tárlaton látható videóinterjúban arról mesél, hogy számára felfedezni és fényképezni ezt a témát egy belső lelki utazás volt. Manapság mindig azt szokták mondani, hogy le kell lassulni, és ezt az idősektől meg lehet tanulni. Ő viszont azt mondja, hogy ez nem jó fogalmazás, mert nem ők vannak lelassulva, hanem mi vagyunk abnormálisan felgyorsulva. Számomra teljesen mindegy, hogy egy alkotó milyen eszközökkel dolgozik, ha megérinti a lelkem és elgondolkozom rajta.
A kiállításon vannak beállított fotók, lényegében így kezdődött a fotográfia, és valamiért ez a 21. században is abszolút releváns. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért. Korniss Péter azt mondja, hogy sűríteni tud. Ma, amikor képözönben élünk, akkor kiderül, hogy ezeknek a fotóknak hihetetlen megállító erejük van. Szerintem azért is, mert mindegyikben ott az ember, és az ő története az érdekes. Ezek mind bensőséges képek, és már a szellemiségük is magában hordozza a tradíciót.
Illetve ami még a képekből kitűnik – legyen szó énekkarról, néptánccsoportról vagy betyárokról –, hogy mindben ott a közösség.
Igen. Én nem kárhoztatom – félre ne értsen senki – a digitális világot. Imádom, hogy reggel a kávé mellett a Messengeren beszélhetek a Japánban tartózkodó volt tanítványommal, de az egy másfajta kapcsolódás. A személyes együttlét megint egy másfajta. Én még csak azt se mondom, hogy ez az igazi, és az meg olyan lelketlen. Amúgy is inkább optimista alkat vagyok, és azt gondolom, hogy nem kell úgy félteni a fiatalokat. A közösségek nem tűnnek el, talán csak másként élnek tovább.
A kiállításon Bácsi Róbert László portréfotói is helyet kaptak, ráadásul óriási méretben. Miért kerültek a válogatásba?
Mert a portré a fotográfia hagyományát eleveníti fel. Robi részben a Hagyományok Háza felkérésére készítette ezeket a képeket, amelyek igazi, szépen megvilágított fotók. A nemrég elhunyt Novák Tata tekintetében is minden benne van, annyira kifejező, hogy bejönnek a táncosai, és elsírják magukat. Ehhez egyfelől kell a modell személyisége, másrészt a fotográfus tudása. Ez egy gyönyörű fotográfiai tiszteletadás és gesztus. De zseniális Bődey János nyugdíjas Ki mit tud?-ja is. Ő most minden falunapon ott van, ezt a témát fényképezi. Horváth Katalin Fanni képei is izgalmasak, rajtuk népviseletbe öltözött emberek, ahol a gallér meg az ingujj alól kilóg a tetkó. Ilyenek vagyunk. De egyébként ezt is nagyon jól mondta Korniss Péter, hogy ez már nem olyan, mint ötven éve; de ötven éve se olyan volt, mint száz évvel korábban.
Egyfelől van bennünk egy nagy múlttagadás, hogy: – Á, ez már nem releváns, az öregek hülyék, nem tudnak semmit mondani. Közben pedig ott a másik véglet, amelyik azt gondolja, hogy minden csak attól volt jó, mert volt, és ha megváltozott, az tragédia. De hát nem igaz! Mohos Zsófinak elképesztő történeteket mesélnek idős emberek, és nagyon jó, hogy azok ma már nem eshetnének meg ugyanúgy. Ezért voltam óvatos azzal kapcsolatban, hogy mi a hagyomány. Vedd elő a népdalszövegeket! Minden bennük van, csak ki kell bontani. Amikor reménytelenül szerelmes valaki, akkor érti-érzi, hogy a „szerelem, szerelem átkozott gyötrelem”. Micsoda mélységek vannak ebben a dalban. Ezt is tanuljuk meg szerintem a néphagyománytól, hogy csak igaz módon működik. Akkor tud fennmaradni, ha igaz.
A kiállításon október 24-én különleges, családi tárlatvezetést tartanak.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
