A digitális kapitalizmus nem csupán új eszközök használatát jelenti a régi rendszer keretein belül, inkább magának a kapitalizmusnak egy új, technológiavezérelt változatát. Ebben a modellben a gazdasági értékteremtés fő forrása már nem a földeken vagy a gyárakban termelt áru vagy a fizikai munka, hanem az adatok, az algoritmusok és a felhasználói viselkedés. A Google, az Amazon vagy a Facebook (Meta) sem klasszikus értelemben vett termelőcégek: platformjaik olyan digitális infrastruktúrát kínálnak, amelyeken keresztül emberek milliárdjai dolgoznak, fogyasztanak, kapcsolódnak, miközben folyamatosan adatot termelnek, amit ezek a cégek profittá alakítanak.
Pogátsa Zoltán Digitális kapitalizmus című könyvében széles ívű gazdaságtörténeti áttekintést nyújt, amelyben a kapitalizmus különféle szakaszait (ipari, posztindusztriális, neoliberális) állítja párhuzamba a digitális korszak jellemzőivel. A kötet egy rövid bevezetés után öt nagyobb egységben tárgyalja a minden digitalizáció alapját jelentő chipeket, a rájuk építő appokat, majd a még mindig rendkívül ingoványos területet jelentő kriptókat. Később kérlelhetetlenül rámutat a Big Tech monopóliumok mindent legyűrő dominanciájára, és persze nem maradhatott ki a sorból korunk buzzwordje, a mesterséges intelligencia sem.
Tajvan, a globális gazdaság Achillese
Ha valaki azt mondta volna harminc éve, hogy a világgazdaság jövője egy Tajvan nevű kis sziget chipgyáraiban dől majd el, valószínűleg értetlenül bámultak volna rá. Pedig mára ez lett a helyzet. A digitális kapitalizmus alapja ugyanis nem az internet, nem a közösségi média és nem is a felhő, hanem az a pici szilíciumlapocska, amelyet chipnek hívunk. Ez vezeti az áramot, dolgozza fel az adatot, teszi lehetővé a szelfizést, de még háborút is ezzel lehet nyerni.
Pogátsa egyenesen a csúcstechnológia csúcsának nevezi a chipgyártást: nincs még egy ilyen komplex, ilyen magas hozzáadott értékű, ilyen globálisan stratégiai jelentőségű iparág. És ezen a területen egy szigetország gyakorlatilag egyetlen cége emelkedik ki: a TSMC, vagyis Taiwan Semiconductor Manufacturing Company.
A TSMC-nél készül a legfejlettebb chipek 95 százaléka, a maradékon osztozik a dél-koreai Samsung és tulajdonképpen senki más. Az Apple-től a Microsoftig mindenki ott áll sorban, és ha a cég elcsúszik egy banánhéjon, az egész világgazdaság fejre áll. Tajvan tehát ma a globális termelés egyfajta Achillese, csak itt nem a sarok, hanem a félvezető a gyenge pont.
A geopolitikai sakktáblán ez elég forró helyzetet eredményez. Kína nem titkoltan szeretné, ha befolyása Tajvanra is kiterjedne, az USA viszont semmiképp sem engedné, hogy a chipekkel együtt a dominancia is keletre vándoroljon. Gyengébb minőségű chipek ugyan vannak a piacon, de a csúcstechnológiát a TSMC tudja. A mesterséges intelligencia működtetése is elképzelhetetlen a nagy teljesítményű félvezetők nélkül, így nem csoda, hogy amikor 2023-ban az MI berobbant, a Nvidia részvényei kilőttek (a Nvidia tervezőcég, a gyártás a TSMC-nél történik). 2024-re az Nvidia többet ért, mint a teljes német tőzsde összes szereplője együttvéve.
De van egy apró bökkenő. Moore törvénye – miszerint a chipek számítási kapacitása kétévente megduplázódik – előbb-utóbb falba ütközik. Pontosabban: atomfalba. A mai mikrochipek legvékonyabb rétegei már húsz atom vastagok, és ha öt atomra csökkentenénk őket, akkor az elektronok viselkedése kiszámíthatatlanná válna, a chipek tönkremennének. Ez az a pont, ahol a klasszikus fizika csődöt mond, és belép a kvantumfizika.
A Google 2019-ben mutatta be az első működő kvantumszámítógépet, amire a kínaiak hamar rálicitáltak. Innentől kezdve a világhatalmi verseny egy új dimenzióba lépett: már nem az a kérdés, ki gyárt több chipet, hanem ki tudja először kommercializálni a kvantumszámítógépeket.
Nem a legzseniálisabb, hanem a legjobban eladott ötlet a nyerő
A digitális kapitalizmus nemcsak hardverekből – chipekből, kábelekből és szerverfarmokból – áll, hanem szoftverekből – appokból, platformokból – is. A következő fejezet erről a sokszor idealizált, máskor démonizált világépítési folyamatról rántja le a leplet: kiderül, hogy a technológia fejlődése gyakran inkább pénzügyi machinációknak és nem tudományos áttöréseknek köszönhető.
Mert mitől válik egy ötletből globálisan sikeres applikáció? A mesék szerint attól, hogy egy zseniális egyetemista kitalál valamit egy kollégiumi szobában, amitől jobb lesz a világ. A valóságban azonban előbb kell hozzá egy befektető, aki hajlandó önteni a pénzt egy olyan szabadalomra vagy kódra, amiből még senki sem keresett egy fillért sem.
A startupvilág ezért nem a haranggörbe világa, ahol sokan közepesen jól járnak, hanem a Pareto-klasszikus: néhányan óriásit kaszálnak, mindenki más megy a levesbe.
A dotkomkorszak pedig jó példa rá, hogy a pénzvilág mennyire képes felfújni egy digitális buborékot. A Microsoft, a Cisco, a Yahoo értéke 2002 környékén zuhant be, amikor kiderült, hogy nem minden app lesz aranytojást tojó tyúk. A kockázatitőke-alapok fele összeomlott, Masayoshi Son, aki akkor az egyik legnagyobb techbefektető és a világ leggazdagabb embere volt, a világ legnagyobb digitális lúzere lett, legalábbis ideiglenesen. De a történetnek itt nincs vége: a bukás után jön az újabb hájp. A Google tőzsdére lépése, a YouTube felvásárlása, a Facebook rakétastartja mind azt mutatják, hogy a befektetői emlékezet rövid, a vágy a következő nagy dobásra pedig örök.
Külön említést érdemel Kína, amely először másolt, aztán túl is szárnyalta a nyugati mintákat. Az Alibaba, a Weibo, a Baidu mind-mind nyugati mintákból indult, de saját, sokszor hatékonyabb és mindenre kiterjedő ökoszisztémává fejlődött. A kínai szuperapp, a WeChat például nemcsak csevegőalkalmazás, hanem fizetési rendszer, ételrendelő, utazástervező, közösségi tér és piactér is, egyetlen belépési ponttal.
Egy digitális (rém)álom anatómiája
A kriptók világa sokak számára egy lila, megfoghatatlan köd, mások viszont a meggazdagodásuk hipergyors útját látják benne. Pogátsa már a témát tárgyaló fejezetének elején tisztázza: a kriptó nem az új pénz, hanem maximum kriptoeszköz, ami sem nem valuta, sem nem fizetőeszköz, inkább a libertariánus hit és a spekuláció gyermeke. Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász nagy átverésnek nevezi, Warren Buffett befektető szerint pedig patkányméreg a négyzeten. Nehéz tehát eldönteni, hogy a kriptó a modern pénzügyi rendszer punkja, vagy csak egy túlhájpolt tulipánmánia 2.0, de az biztos, hogy sem közgazdaságilag, sem társadalmilag nem lett belőle forradalom, legalábbis eddig.
Pogátsa a kriptókat tárgyaló fejezetben visszavisz minket a pénz múltjába, amikor még mindenkinek lehetett saját valutája, feltéve, hogy mások hajlandóak voltak elfogadni azt. Az USA-ban egyidőben annyiféle magánpénz volt forgalomban, hogy külön kalauzokat kellett nyomtatni, melyik bankjegy mennyit is ér, és ki adta ki. Ez a kaotikus pénzpluralizmus végül összeomlott, és megszülettek a központi bankok. Így kezdődött a pénz fegyelmezésének kora, bár egyesek ezt az állam újabb összeesküvéseként látták. A kriptó hívei pont ezt a központosított rendet akarják felszámolni, csak épp a dolog nem működik. A társadalom döntő többsége nem használ kriptót, és a gyakorlati alkalmazása is szűk körre korlátozódik.
Ezzel szemben a digitális jegybankpénz egyre inkább a jövő zenéje. Itt már nem szerencselovagok, hanem jegybankárok ülnek a fedélzeten. Kína például nemcsak álmodozik erről, hanem be is vezette a digitális jüant, ahol a pénz továbbra is a központi banktól ered, de a felhasználókhoz az állami kereskedelmi bankokon keresztül jut el, mobilalkalmazásokon át. Ez nem decentralizáció, ez digitális centralizáció. A rendszer nem váltja ki a bankokat, sőt, a meglévő struktúrán belül működik, csak hatékonyabban, kontrolláltabban és sokkal-sokkal olcsóbban, valamint környezetkímélőbben, mint a kriptók.
Az európai és amerikai központi bankok is hasonló terveken dolgoznak. Miért? Mert a jelenlegi pénzügyi rendszer három különböző pénzféleségből áll: jegybankpénzből (amit csak a jegybank és a kereskedelmi bankok használnak), kereskedelmi banki számlapénzből (ami tulajdonképpen adósságból keletkezik), és készpénzből (amit már alig használunk). A digitális jegybankpénz forradalmi hatása abban rejlik, hogy közvetlenül is elérhetővé válik a polgárok számára, nem csak a bankrendszeren keresztül.
Ezzel szemben a digitális jegybankpénz marad az állami keretek között, csak modernizálva.
Pogátsa nem fogadja el a kriptót forradalmi újításként, sőt: a történelmi példák, a gazdasági mechanizmusok és a hatalmi viszonyok alapján inkább mellékszálnak tekinti. Az igazi digitális fordulat – szerinte – nem a bitcoint létrehozó, személyében máig ismeretlen Satoshi Nakamoto álmaiban, hanem az EKB, a Fed vagy éppen a Kínai Népi Bank tárgyalótermeiben formálódik. És bár ez nem hangzik annyira vagányan, mint a blokklánc, mégis sokkal valószínűbb, hogy ez lesz az a digitális pénz, amit holnap a boltban is elfogadnak.
Techóriások, a digitális kapitalizmus valódi császárai
A kapitalizmust nem lehet egyszerűen a magántulajdon + piac = rendszer képlettel leírni. Hiszen ezek az elemek már a kapitalizmust megelőző társadalmakban is megvoltak. A különbség – Pogátsa szerint – inkább abban keresendő, hogy a kapitalizmus mindig hajlamos a koncentrációra, és ahol ez a csúcsra ért, az épp a digitális gazdaság.
Míg az internetes éra kezdetét az a mítosz lengte be, hogy majd elhozza az alulról szerveződő, demokratikus hálózatok világát, mára nyilvánvaló lett, hogy ehelyett a világpiacon egyeduralkodóvá váló óriásplatformokat – a Google-t, Facebookot, Amazont, TikTokot és társaikat – kaptuk meg, amelyek minden mást jobban szeretnek, mint a versenyt. Területükön domináns alkalmazásokként elnyomják és felvásárolják a többieket, az új kihívók esélyeit még azelőtt letörik, hogy azok elérnék az iskoláskort.
És hogy hogyan történik mindez? A már korábban is említett módon: a befektetők pénzelik az ígéretes technológiai startupokat akkor is, amikor azok még nem termelnek profitot. Sőt, néha épp akkor. A cél nem a nyereségesség, hanem a piac megszerzése, ami után már jöhet a monetizáció, a hirdetések és az adataink aranybányája. A kreatív iparágakban – ahol a tartalmat gyakran a felhasználók maguk állítják elő, ingyen és lelkesedésből – ez különösen hatékony modell.
Pogátsa szerint a főáramú közgazdaságtan abban hisz, hogy a piac majd önszabályozza magát és hogy a monopóliumok természetüknél fogva átmenetiek, mert mindig jön valaki olcsóbban, jobban, máshogy. A gyakorlat ezzel szemben azt mutatja, hogy a digitális gazdaságban éppen azok a szereplők válhatnak monopóliummá, akik elsőként törnek piacra, és akik mögött elég tőke áll. Ők pedig már nemcsak az adatainkkal, hanem a politikai döntéshozók befolyásolásával is egyre gyakrabban (vissza)élnek, és országhatárokon átnyúló hatalmat birtokolnak.
Az algoritmus a bértrollokat is bedarálja
2022 novembere előtt a mesterséges intelligencia nagyjából ott állt a laikus közvélemény radarján, ahol a Higgs-bozon: valahol a távoli tudományos homályban, ahol furcsa emberek furcsa dolgokon dolgoznak, de mi ebből csak annyit értünk, hogy „ez majd egyszer fontos lesz”. Aztán jött a ChatGPT, és mintha megnyomtak volna egy gombot: a mesterséges intelligencia egyszer csak kilépett a laboratóriumokból, és beköltözött az otthonainkba, az iskoláinkba, a munkahelyeinkre. És persze a viták kellős közepébe, nem véletlen, hogy Pogátsa könyvének utolsó része is a várható hatásait fejtegeti.
A szerző szerint a mesterséges intelligencia egyszerre jelent csodás lehetőségeket és komoly fenyegetést. A dezinformáció például már most is úgy terjed, mint a vírus, és ebben most már algoritmusok is segédkeznek. A régi macedón kamuhírgyár, ahol élő emberek gyártották a politikai álhíreket, mára már nosztalgikus emlék. A hírmanipulációt ma már az MI végzi, automatizáltan, gyorsabban és hatékonyabban, mint bármelyik bértroll.
És ez még csak a jéghegy csúcsa. A felsőoktatás, amely eddig a kritikus gondolkodásra, elemzőkészségre és kreatív írásra tanított, most a saját túléléséért küzd. Hogyan lehet egy dolgozatról megállapítani, hogy valóban a hallgató írta-e? Már nem elég egy Google-keresés vagy a Turnitin plágiumszűrő, a ChatGPT ugyanis nem másol, hanem újraalkot: ugyanarról a témáról több tucat különböző szöveget gyárt le, ráadásul meglepően konzisztens és értelmes formában.
Az Amazon példája mutatja, milyen elképesztő mennyiségű „alkotás” születik az MI segítségével. Napi három könyv per szerző az a limit, amelyet az Amazon bevezetett, hogy megakadályozza a tartalomlavinát. Három könyv naponta egykor egy teljes életműnek számított, ma egy átlagos délutáni kávészünet mellékterméke lehet. Innen már csak egy lépés, hogy a valódi szellemi termékek elvesszenek a generált szövegtengerben. És mi történik akkor, ha az interneten fellelhető információk többsége már mesterségesen előállított, újrahasznosított, algoritmikus termék lesz? Hiszen nagyon hamar eljön, hogy semmilyen módon nem fogjuk tudni megkülönböztetni az eredetit a másolattól, a saját gondolatot az utánzattól.
Pogátsa könyve nem kínál egyszerű válaszokat, de kétségkívül kizökkent a kényelmes semlegességből. A digitális kapitalizmus világában nemcsak a munkavégzés, hanem a valóságérzékelés is az algoritmusok befolyása alá kerül. A felhasználó többé nem alany, hanem adatforrás és célpont, a siker záloga pedig nem a találékonyság, hanem a tőke és a figyelem hatékony kisajátítása. A digitális infrastruktúra stratégiai súlya – a chipektől a kvantumszámítógépekig – új geopolitikai erővonalakat rajzol, miközben a mesterséges intelligencia sutyiban átformálja a társadalom működését, elérhető közelségbe hozva az eddig csak a sci-fi írók fantáziájában létező transzhumanizmust is.
Pogátsa Zoltán Digitális kapitalizmus című könyve a Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg.
