Télköszöntő avarszínház
A természet néha maga rendez szürreális előadást, itt például egy agancsgomba és egy nyárfapohók lepke főszereplésével készült pillanatot kaptam el egy téli napon, az esti órákban. Éppen egy nagyobb csoport agancsgombára – amelynek elágazó termőtestei úgy néznek ki, mintha miniatűr szarvasagancsok vagy nyújtózkodó ujjak lennének – fókuszáltam a börzsönyi avarban fekve, amikor a fotózás közben megmozdult mellettem valami. Egérnek hittem, de mint kiderült, egy méretes szövőlepke – ez a faj télen rajzik – bukkant fel. Már azon gondolkodtam, hogy felé fordítsam-e a gépet, vagy maradjak a gombánál, de a természet szerencsére döntött helyettem, és a két modell összeállt egy képpé: a lepke szépen rárepült az ellenfénnyel megvilágított gombára, miközben a gombaspórák kavarogtak a levegőben, szinte túlvilágivá alakítva a kompozíciót.
Fortyogó szerelem
A természetben ritkán látni ennyire hangos és kavargó szerelmi életet, mint amit a barna varangyok művelnek tavasszal a Börzsöny lábánál, a Bajdázói-tónál, ahová tömegesen érkeznek márciusban szaporodni. Ez a kép, amelyet hosszú záridővel, zseblámpával megvilágítva, majd egy hirtelen vakuvillanással készítettem, pontosan azt a kaotikus energiát ragadja meg, amit ezek az amúgy csendes, föld alól előbújt élőlények ilyenkor produkálnak. A hímek felkapaszkodnak a nőstényekre, de gyakran bepróbálkozik egy második, harmadik példány is. A vízfelszín ilyenkor szinte fortyog: petefüzérek csavarodnak vízinövényekre, a hímek verekednek, a nőstények meg megpróbálnak kiszabadulni. Az egész mintha egy megrendezett béka-iszapbirkózás lenne.
Hibernációból a holdfénybe
A börzsönyi Királyrét körül van tíz felhagyott vasércbánya, ezek közül néhány a nagyközönség számára is látogatható, másokat rácsos ajtó véd, hogy a denevérek biztonságos és zavartalan helyet találjanak maguknak, ahol hibernálódhatnak. A legtöbb faj ősztől tavaszig nem is jön ki a barlangokból, a patkós denevérek azonban néha-néha felébrednek, és kiugranak egy kis éjjeli vadászatra. Ezek a kis jószágok ugyanis nem bírják a teljes leállást, nincs elég vastag zsírrétegük hozzá. Melegkedvelő fajok, de a kutatók úgy látják, a klímaváltozás miatt egyre északabbra húzódnak, már Lengyelországban is megjelentek. A hőmérséklettől függően van, hogy csak pár percet, máskor akár órákat is kint töltenek a téli éjszakákon. Ez a kép mozgásérzékelős rendszerrel, vakukkal, halszemoptikával készült, látványos holdfényben. Mindent előre beállítottam, majd csendben távoztam, reggelre pedig elkészült a fotó. A két kis patkós denevér éppen visszahúzódott a bányajáratba, amikor az egyikük beindította a rendszert, miközben a másik éppen ott repült mellette. Mintha csak összebeszéltek volna a jó kép érdekében.
Rajzó dunai románc
Tavaly augusztusban huszonötször mentem ki a Duna-partra Budapesttől Nagymarosig, hogy megfigyeljem és megörökítsem a dunavirágrajzást. A tiszavirágokhoz képest ez egy jóval kisebb kérészfaj. Egyéves, víz alatti pete-, majd lárvaéletük után egyszer csak felszínre jönnek, levedlik a lárvabőrt, és nagy tömegben elkezdenek rajzani. A hímek vadul keresik a nőstényeket, a nagy kavarodásban próbálják őket megtermékenyíteni. De a leglátványosabb rész csak ezután kezdődik: a nőstények kompenzációs rajként elindulnak a folyásiránnyal szemben, hogy petecsomóik ne sodródjanak túl messzire attól a helytől, ahol ők is megszülettek. A rajzásban nincs kímélet: ha sikerül párzani, jó, ha nem, a nőstények akkor is raknak petéket, de azokból csak nőstény állatok születhetnek. A rajzás után viszont az életük – vagy inkább haláluk – már közös: a hímek és a nőstények is elpusztulnak.
A mesterséges fények, mint a kivilágított korzó vagy a hidak mágnesként vonzzák a dunavirágokat. Ennél a képnél combközépig beálltam a vízbe, egy erős állványra tettem a gépem, és halszemoptikával fotóztam, jobbról-balról két vakuval, plusz állandó fénnyel is megvilágítva őket. Pár centire voltam csak ezektől az apró, két-három centis példányokból álló rovarseregtől, amelyek fantasztikus táncot jártak körülöttem Szentendre partjánál.
Egérvacsora rendel
Egyidőben gyakran fotóztam erdei egereket, főleg télen, amikor más, izgalmasabb témát nem találtam. Ennél a képnél ugyanazt a mozgásérzékelős technikát vetettem be, amelyet korábban a denevéreknél is használtam, csak itt a szenzort a földre tettem, közvetlenül az egér üregének bejárata mellé. A fényképezőgépet és a vakukat szépen elrendeztem, a csali táplálékot pedig a talajon heverő tobozok mögé rejtettem. Az állatka hamar megszokta a felszerelést, sőt, néha már akkor kikukucskált, amikor még állítgattam a technikát. Ezek a házi egérnél alig nagyobb erdei egerek nem különösebben félénkek, főleg, ha finom menü, például szalonna, szotyola is kerül az „asztalukra”. Igazi tornászok, és annyira fürgék, hogy emberi reakcióval nem is lehetne követni őket. A vaku viszont segített kimerevíteni azt a pillanatot, amikor az egyikük éppen kiugrott az üregéből, így meglett az a szökkenés, amelyet szabad szemmel soha nem láthatnánk.
Vicsorgás a bánya mélyén
Van egy növény, amely úgy néz ki, mintha mindig rossz napja lenne: ez a kónya vicsorgó. Érdekes egy növény, nincs zöld levele, nem fotoszintetizál, nem érdeklik a nap sugarai. Helyette egyszerűen rácsatlakozik a közeli fák gyökérzetére – ebben az esetben valószínűleg egy gyertyánéra –, és onnan szívja el a vizet, tápanyagot. Parazita növény, de nagyon is fotogén. Ezt a képet még tavaly áprilisban fotóztam, az egyik felhagyott vasércbányában. A növényeket minden irányból vakuztam, hogy kiemeljem őket a félhomályból, a háttérben a bánya bejárata látszik: onnan szűrődik be az alkonyi fény, halvány, kékes derengéssel. Az volt a koncepcióm, hogy bemutassam, milyen egy föld alatti, természetellenesen természetes élőhely. Ez a kettősség – a mesterséges megvilágítás és a természetesen beszűrődő fény – adja a kép különös atmoszféráját.
Éjjeli randalírozás
Egy patakparti égererdő lombjai között, nagyjából öt méter magasan fotóztam a nagy peléket, a célom az volt, hogy a természetes élőhelyükön örökítsem meg őket. Ez nem is olyan egyszerű feladat, mivel ezek a mókusra emlékeztető, szürke rágcsálók csak alig néhány hónapon keresztül, jellemzően május és október között aktívak. Aztán visszahúzódnak a föld alá, mély álomba merülnek, és akár hét hónapig is húzzák a pelebőrt. Amikor viszont ébren vannak, akkor esténként hangosan randalíroznak, prüszkölnek, furcsa hangokat adnak ki, és előszeretettel jelölik meg a territóriumukat.
Évek óta figyeltem már a mozgásukat az éjszakai túráim alatt, és egyszer elhatároztam, hogy megpróbálom őket fent, a faágak között lefotózni. Negyvenkét estén keresztül fényképeztem, ez a kép a negyvenegyediken sikerült. A technika itt sem volt egyszerű: a halszemoptikás gépet állványra rögzítettem, felkötöztem a fára, négy különböző irányból helyeztem el a vakukat, és mozgásérzékelőt is használtam, miközben sokszor én is nyomogattam a gombot. Minden este gyümölccsel csalogattam őket, így próbáltam meg az odújuk és az etető közötti úton az ugrásaik irányát minél pontosabban kiszámítani.
Békabölcső a dagonyában
Egy börzsönyi dagonyában készült ez a kép, ahol a gyepi és erdei békák szaporodási eseményének lehettem szemtanúja. Ezek az állatok nem a nagy tavakat keresik, inkább a keréknyomokat, a kisebb vízállásokat kedvelik, ahol biztonságosan lerakhatják petecsomóikat. A képen egy ilyen kocsonyás csomó látható, benne a fekete pontok a jövő kis békái. A márciusi naplemente fénye, ahogy sütött be a kopasz fák között, pont megvilágította ezt a kocsonyás dombocskát, ami mintha egy felszínre emelkedő béka fejét formázná. Óvatosan begázoltam a petecsomók közé, hogy megörökítsem ezt a pillanatot. A petékből néhány hét alatt fejlődnek ki az ebihalak – ha addig ki nem szárad a víz, vagy át nem megy rajtuk egy erdészeti gép –, amelyek életük kezdetén a kocsonyás anyagból táplálkoznak.
Sokszor mi magunk is mentjük őket: szűrőkkel szedjük össze a petéket a veszélyes helyekről, és áthelyezzük őket biztonságosabb dagonyákba. Mesterséges, csapadékgyűjtő gödröket is létre szoktunk hozni, mert a békák nincsenek jó helyzetben. A kiszámíthatatlan, egyre szárazabb időjárás miatt szükség van ezekre a békabölcsőkre, hogy tovább élhessenek.
Varázslatos csillagpor
Ezen a fotón a közönséges mogyoró barkavirágzatának finom pollenjeit örökítettem meg egy februári este, a Börzsöny egy védettebb zugában. A mogyoró akár már januárban is elkezdheti a tavaszt, ha olyan az időjárás és jellemzően a szél fújja ki a polleneket a virágzatból. Ennél a képnél viszont egy kicsit én is rásegítettem: megráztam a bokrot, hogy minél látványosabb legyen a kompozíció. Az ellenfényes makrofotózásnak köszönhetően minden kis lebegő részecske láthatóvá vált, a vaku fényében megmerevedett ez a különös, szinte misztikus pillanat: mintha egy varázsló éppen csillagport szórna szét.
Szellemes spórák
Egy fenyveserdőben, a földön hasalva, közvetlen közelről készítettem ezt a fotót egy pár centis pöfeteggombáról. A pöfeteg, ha elérkezik az ideje, megreped és felnyílik, majd egy kis nyomásra – mondjuk egy lágy fuvallatra vagy akár az én óvatos érintésemre – füstfelhőként lövelli ki a spóráit. Ugyanolyan technikával készült ez a fotó is, mint amit a mogyorónál használtam, csak ezen a pollenek helyett a spórák járnak gomolygó szellemtáncot a magas Börzsönyből leszálló finom fuvallatokban.
Zöld biolumineszcencia
A nyár nekem akkor kezdődik el igazán, amikor ezek az apró, pislákoló fények megjelennek a sötétben. A szentjánosbogarak rajzása évről évre lenyűgöz, és mivel június elején-közepén a gödi ártérben, majd június végétől a Börzsönyben is fotózom őket, egészen egy hónapra el tudom nyújtani a fényvadászatot. Tavaly tízszer is kimentem közéjük, általában este kilenc és tíz között történik a varázslat: a hímek világítva repkednek, míg a nőstények, amelyek röpképtelenek, viszont szintén világítanak, arra várnak, hogy megtalálják őket. Nem sokáig maradnak pártában, hiszen a hímek akár ötven méterről is kiszúrják őket.
A fényképezésük viszont nem egyszerű. Szó szerint futkározok a bogarak után, és ha úgy érzem, elég közel kerültem egy példányhoz, villantok egyet. A hosszabb expozíció szépen kiadja a hím mozgását, miközben biolumineszcens zöld fénycsíkot húz maga után, míg maga a bogár a vakunak köszönhetően élesen látszik. Nagy kihívás őket fotózni, de amikor sikerül, az eredmény valóban mágikus.
Miniuniverzum
Két-három milliméter – nagyjából ennyi az a világ, amelyben ez a fotó készült. Egy hosszúcsápú ugróvillás, egy pici, de annál szorgosabb élőlény látható rajta, amint épp az olvadó hó felszínén közlekedik. Ez a lény egy lebontó szervezet: az elhalt növényi részeket rágcsálja, nedvesíti, feldarabolja, előkészítve a terepet a baktériumoknak és gombáknak. Az ugróvillások télen is aktívak, főleg este, nappal ugyanis kerülik az erős fényt. Ha hó borítja a talajt, könnyebb észrevenni őket, mert olyankor a testük sötétebb árnyalata kiütközik a fehérségből. Ha nincs hó, akkor marad a földhöz közeli kutatás: leveleket emelgetek, guggolok, hasalok, és ha szerencsém van, meglátom a mozgást a talaj felszínén.
A fotó elkészítéséhez komoly felszerelés kellett makroobjektívvel, pluszlencsékkel. Néhány centiről készült a felvétel, az ellenfény és az oldalról érkező vaku együtt rajzolja ki ezt az aprócska világot. A célom ilyenkor mindig ugyanaz: megmutatni azt a rejtett, mikroszkopikus univerzumot, amely a lábunk alatt él ezerlábúakkal, fonálférgekkel, ugróvillásokkal, akik szinte észrevehetetlenül végzik rendkívül fontos napi munkájukat.
Fotók: Potyó Imre
Potyó Imre és a Varászlatos Magyarország pályázat további döntőseinek fotói a Magyar Természettudományi Múzeum előterében is láthatóak.
