A nemrég Artisjus Irodalmi Nagydíjjal kitüntetett költőt, írót játékra hívtuk: kíváncsiak voltunk képzeletbeli időutazásaira, gyerekkori meséire és hogy vajon milyen filmet forgatnának az életéről. Mi lenne, ha... Rakovszky Zsuzsával.
Az utóbbi években sok történelmi könyvet olvas. Melyik korba repülne vissza szívesen?
Semelyikbe. Messziről nézve nagyon szép olyik-másik kor, de ha meggondolom, milyen gyötrelmes lehetett akkor a házimunka vagy egy orvosi kezelés, hát akkor… köszönöm, inkább nem! A Buddenbrook házban mindig elborzadva olvasom, mit jelentett akkoriban egy foghúzás. Néha az is megfordul a fejemben, milyen lehetett kézzel megírni egy hosszú regényt, mondjuk a Háború és békét… Bár talán Tolsztoj is diktált, ahogyan Dosztojevszkij is.
Kivel ülne le szívesen egy pohár borra?
Babits Mihállyal, ha hajlandó lenne velem találkozni. Úgy kezdődött, hogy az általános iskolában – ez valamikor a hatvanas évek közepén lehetett – a magyartanárunk felolvasott egy Babits-verset, majd hozzátette, hogy szép-szép, de Ady az igazi. Akkor elkezdtem csak azért is Babitsot olvasni, és egy életre beleszerettem. Nemcsak a verseibe, hanem a tanulmányaiba is, a gondolkodásába, mindabba, amit ő képvisel.
A hullócsillag éve című regénye önéletrajzi történetnek indult, ám – mint egy korábbi interjúban mondta – az emlékek ködössége miatt fikcióba ment át. Van olyan meghatározó gyerekkori emléke, ami máig fontos?
Szinte minden gyerekkori emlékem fontos. Csak kevés van belőlük, legalábbis kevesebb, mint szeretném. A hullócsillag évét írva hamar rájöttem, hogy csak azt a néhány emléket tudom felidézni, ami mindig hozzáférhető. Így aztán elhatároztam, hogy hát akkor legyen fikció. De amikor később elolvasta egy idősebb barátnőnk, aki ismert minket abban az időben, amikor a regény játszódik, ő azt mondta: igen-igen, ez pontosan így történt. Úgy tűnik, hogy a fikció felszabadította az emlékezést.
Volt kedvenc gyerekkori meséje?
Nagyon szerettem a János vitézt, az mesének számít? Még anyám olvasta fel, pedig nagyon hamar megtanultam olvasni. És nagyon szerettem Jókaitól Az istenhegyi székely leányt, azt is szegény anyámnak kellett számtalanszor felolvasnia, pedig az volt a leghosszabb mese az egész könyvben. Később a Mondák könyve volt az egyik kedvencem, azt hiszem, Komjáthy István írta, hun és magyar mondák voltak benne. És még valamivel később rengeteget olvastam A trójai háborút, ebben Szabó Árpád gyerekek számára dolgozza fel a homéroszi eposzokat. Ez a könyv még egyetemista koromban, az elsőéves világirodalom-vizsgán is segített, belőle ismertem meg a görög mitológiát.
Mi ragadja meg egy történetben?
Az ember ritkán tudja, hogy pontosan mit érint meg vagy mit elevenít fel benne egy történet. Sajnos a kor előrehaladtával egyre kevesebb könyv tud lekötni. És azok közül is inkább a történelem, mint a fikció. Egy írónak nagyon össze kell szednie magát, ha olyan érdekes és megrendítő történetet akar létrehozni, mint amilyeneket az élet szokott produkálni.
Mi volt a legkedvesebb gyerekkori ajándéka?
Míg a Jézuska hozta a karácsonyi ajándékokat, szegény anyám nem érvelhetett azzal, hogy erre nem telik, ezért ha a fejembe vettem valamit, azt megpróbálta valahogy kigazdálkodni. Egyszer kitaláltam – éppen a János vitéz hatása alatt –, hogy szeretném karácsonyra megkapni Tündérországot, és szegény ezt a „kissé” szerénytelen kívánságot is megpróbálta teljesíteni. Az egészet nem sikerült, de egy babaszobányi tündérországot, apró figurákkal azért kaptam. Aztán később könyveket. Ma már csak a fiammal váltunk ajándékot, lényegében könyvet cserélünk. Bár előfordul, hogy mindketten ugyanazt rendeljük meg a másiknak. Ő is szereti a történelmet, és a filozófia is érdekli.
Ha zenemű lenne…
Botfülem van, aligha lennék zenemű. Vagy ha mégis, akkor hamis.
De azért hallgat zenét?
Természetesen. Éppen mert botfülem van, vagy mondjuk így, nagyon rossz a zenei memóriám, nagyon sokszor kell valamit meghallgatnom ahhoz, hogy igazán megszeressem. A Don Giovannit hallottam talán a legtöbbször. Egy barátnőm szokta mondani, hogy ezt meg ezt hallgasd meg, ha majd meguntad a Don Giovannit. De a Don Giovannit nem lehet megunni, éppen ezért nem is igazán bővül a zenei műveltségem. Schubert-dalciklusokat szoktam még sokat hallgatni: a Winterreisét vagy A szép molnárlányt.
Érdekes, hogy számomra a verseknek is van egy erős belső ritmusuk, lüktetésük.
Igen, ezt hívják verstannak. Ahhoz talán van fülem, de a zeneértéshez ez kevés.
Azt mondta korábban, hogy „hullámszerűen” ír verset. De előfordul, hogy pörögnek a fejében a sorok például a vonaton, útközben?
Olyan is van, bár a hullámszerűség inkább azt jelenti, hogy elég hosszú idő eltelik két versroham között.
Akadnak irodalmi és képzőművészeti összefonódások, közös ihletettségű alkotások, például a nemrég elhunyt Szűcs Miklós és Esterházy Péter közös kötete. Önt is inspirálja a képzőművészet?
Kamaszkoromban rajzoltam, a képzőművészet nagyon közel áll hozzám.
Milyen képet vinne haza, ha bármelyik múzeumból választhatna?
Alighanem valamelyik németalföldi festő művét. Persze nem feltétlenül egy Rembrandtot, beérném valami szerényebbel, mondjuk egy csendélettel vagy tájképpel is, mindenesetre olyasmivel, amit jó nézegetni. De szívesen hazavinném valamelyik Mednyánszky-tájképet is.
Rajzol még a saját örömére?
Igen, mióta nem fordítok, több időm van. Kinézek egy képet az interneten, és azt másolom. Általában ceruzával, néha pasztellkrétával próbálom rekonstruálni az olajfestmények színeit. Ritkán sikerül.
Előfordul, hogy történelmi személyek, események ihletik meg. Olyankor hogyan lehet megteremteni a személyességet?
A személyesség a prózában is ott van, ott inkább eltűnik a színfalak mögött, de azért érződik. A költészetben könnyebben felismerhető, legalábbis látszólag. Persze tudjuk, hogy a „lírai én” – amit a költő a saját lelki- és költői alkatából és a hagyományból szerkeszt valahogy össze – nem feltétlenül azonos az „önéletrajzi énnel”, csak hajlamosak vagyunk elfelejteni.
A készülő novelláskötetét befejezte?
Igen, leadtam a kiadónak, bár előfordulhat, hogy még farigcsálom kicsit. Ebben is van történelmi ihletettségű novella, vagy már-már inkább kisregény. Ennek egyes mozzanatait egy Orlando Figes nevű brit történész művéből vettem, aki több könyvet is írt az orosz történelemről. Ez a bizonyos könyve az 1917-es forradalom előzményeiről és közvetlen következményeiről szól. Akad a készülő kötetben gyerekkori emlék, de a java kortárs történet. Mégis van valami, ami összefogja őket. Ezért nem is szeretem külön-külön lapokban közölni a novellákat, mert úgy érzem, a kötetben hatnak egymásra, erősítik egymást. Van egy-két verskezdeményem és egy regénytervem is, de még nagyon kialakulatlan. Régebben sokat segített, amikor bejártam a soproni levéltárba és olvasgattam a régi újságokat. Sajnos azóta digitalizálják őket, és már nem lehet kézbe venni. A neten fellelhető változatokkal pedig nem vagyok olyan jóban, elég ügyetlenül használom ezeket az adatbázisokat.
Milyen filmet készítenének az életéről?
Remélem, semmilyet. A magánélet szent dolog, igaz, ez a „szakma”, az írás azzal jár, hogy az ember kénytelen a magánélete bizonyos részleteit nyilvánosságra hozni, de lehetőleg csak annyit belőle, amennyi feltétlenül szükséges a vers vagy a próza mondandójához. Ez a mentség egy film esetében nem áll fenn. Nem is beszélve a többi emberről, akik az életem „szereplői”, és akik nem írtak vagy írnak, vagyis feltételezhető, hogy nem szívesen vállalnák a nyilvánosságot. Persze az írásaimban is felbukkannak ezek az emberek, de csak a személyiségük bizonyos aspektusai, vagy több, egymáshoz némileg hasonló személyt gyúrok egybe, és különben is, ott mindig megmarad a lehetőség, hogy egy-egy esemény csak fikció. Az olvasók hajlamosak feltételezni, hogy egy könyv szereplői „egy az egyben” azonosak valamilyen élő személlyel, de ez nem így van. Egy film, azt hiszem, csak ráerősítene erre a hamis dokumentumjellegre.
