Simon Debóra: Nem szeretném, hogy a képek teljesen elnehezüljenek

Gyerekkorodban egyértelmű volt, hogy képzőművészettel fogsz foglalkozni?

Nem volt egyértelmű, viszont már gyerekként is mindig rajzoltam. Nemrég visszakaptam ezeket a gyerekkori rajzaimat: az egyik egy árvizet ábrázoló kompozíció, amelyben a faluban mindenütt áll a víz, az emberek mégis mosolyogva sétálnak a szatyraikkal. Már azon a rajzon is együtt volt valami szomorú, nyomasztó helyzet és egy furcsa, kicsit abszurd derű.

A képeid gyakran melankolikusak, viszont azt szinte mindig iróniával oldod.

Nem szeretném, hogy a képek teljesen elnehezüljenek. A humor ugyanakkor nem teszi semmissé a fájdalmat, inkább elviselhetőbbé formálja.

Hogyan jutottál el a gyerekkori rajzolástól a művészeti iskoláig?

Eredetileg csellózni tanultam, de egy órarendváltozás miatt iskolát váltottam, ekkor kerültem a békéscsabai evangélikus gimnáziumba, ahol rajzszakkör is működött, majd egy barátnőmmel jelentkeztünk a művészeti szakgimnáziumba. Onnantól egyértelművé vált, hogy ezzel szeretnék foglalkozni.

Ez a sűrített figyelem a mai napig meghatározza a munkámat. A fapáccal is gyorsan kell dolgozni: eleinte én irányítom az anyagot, később viszont hagynom kell, hogy a víz, a festék és a száradás is alakítsa a képet.

Milyen volt az egyetemi időszak?

Másodjára vettek fel. Először Nagy Gábor osztályába kerültem, majd Gaál József lett a mesterem, de Chilf Mária is tanított. A tanárok nagy szabadságot adtak, és szerettem azt, ahogyan elméleti kérdésekről beszéltek. Ugyanakkor fiatalon nehéz volt eligazodni a sokféle vélemény között. Egy idő után azt kellett megtanulnom, hogyan szűrjem ki azt, ami valóban hasznos számomra.

Az egyetemi munkáid még figuratívak voltak. Mi vezetett az absztrakció felé?

Az egyetemen aktokat, babákat, majmokat festettem. Mégis egyre inkább azt éreztem, hogy a kép témája nem különösebben érdekel. Jobban izgatott az anyag, a mozdulat, a visszadörzsölés vagy a felület roncsolása.

Az édesapám halála után egy ideig egyáltalán nem tudtam dolgozni. Amikor újra elkezdtem festeni, megjelentek a felhők.

A felhő azért volt jó kiindulópont, mert valamennyire még megmaradt figuratív motívumnak, de közben szinte teljesen az anyaghasználatról szólt. 

Ekkor jelent meg a körforma is?

Igen. A felhők anyagtalan, meditatív festésmódja valahogy a kört kívánta. Már az is egyfajta rítussá vált, ahogyan a munka elején nagyon figyelmesen húztam a körvonalat. Ez a mozdulat rögtön bevitt egy koncentrált állapotba.

Sokáig nem gondolkodtam azon, hogy a kör mit jelenthet. Most úgy érzem, számomra talán egy körülölelt, védett világot jelenít meg. Mintha lenne egy belső tér, amely az enyém. Egy safe space. Ugyanakkor a motívumok sokszor kilógnak belőle, kívülről behatolnak, vagy éppen megsértik ezt a burkot. Lehet, hogy valójában ezek a képek arról szólnak, hogy létezik egy védett énrész, amelyet a külvilág mégis újra és újra elér vagy átszúr.

Mikor kapcsolódott a kollázs ehhez a festészeti világhoz?

Egy idő után úgy éreztem, hogy a felhőképek önmagukban már nem elég izgalmasak, szükségük van még valamire. Elkezdtem különböző kivágásokat, formákat és tárgyakat pakolgatni rájuk. Ekkor jelentek meg a visszatérő motívumaim is: az olló, a tű, a szög, a szem vagy egyes testrészletek.

A kollázshoz való vonzódás ugyanakkor jóval korábbról is eredhet. Gyerekkoromban az újságokból gyűjtöttem azokat a részleteket, amelyek valamiért megtetszettek. Akkor még nem tudtam, hogy mit akarok velük kezdeni, egyszerűen csak félretettem őket.

A kollázsban azt szeretem, hogy a komponálás maga is játék. Hosszú ideig rakosgatom a részleteket a képen: mi hova kerüljön, hogyan változik meg két motívum jelentése attól, hogy egymás mellé teszem őket. Gyakran ez a pakolgatás helyettesíti nálam a vázlatkészítést.

Az olló, a tű és a szög mind a sérüléshez, a beavatkozáshoz vagy a destrukcióhoz kapcsolódnak. Tudatosan keresed ezeket a motívumokat?

Nem. Nagyon ösztönösen dolgozom. Nem úgy állok neki, hogy most egy fájdalommal teli képet szeretnék készíteni. Inkább bizonyos szimbólumok egyszerűen felbukkannak a tudattalanomból.

Nemcsak a képi motívumaid sérülnek: magát a felületet is gyakran visszatéped, visszadörzsölöd vagy visszamosod.

A felület megsértése mindig izgatott. Már az aktjaimnál is úgy dolgoztam, hogy visszadörzsöltem az anyagot, elvettem belőle, nyomokat hagytam rajta. A kollázsoknál ugyanez történik a tépéssel és a rétegek megbontásával. Fontos számomra, hogy a felület ne maradjon érintetlen. Közben nagyon szeretem azt az ellentétet, hogy a fapáccal vagy akvarellel létrehozott alap lágy, tünékeny, harmonikus, majd ebbe érkezik bele egy nagyon konkrét, éles kollázselem. 

Milyen állapotban tudsz a legjobban dolgozni?

Van egy ideális állapot, amelyet elég nehéz elérni: kellően nyugodt vagyok, ugyanakkor nagyon koncentrált. Ha nagyon magam alatt vagyok, nem megy a munka, de akkor sem feltétlenül, ha túlságosan fel vagyok pörögve vagy boldog vagyok. Valahol a kettő között kell lennem.

Amikor már érzem, milyen hangulatú lesz a kép, szinte mindig hallgatok valami zenét. Van egy külön lejátszási listám is a munkához. Így nagyon pontosan emlékszem arra, hogy egy-egy festményt milyen érzéssel, milyen élethelyzetben vagy milyen zenére készítettem. 

A fotográfia hogyan kapcsolódik a festészeti praxisodhoz?

A fotózás is elsősorban játék számomra, de a komponálás szempontjából nagyon szorosan összekapcsolódik a festészettel. Az érdekel, mit ragadok ki a valóságból, milyen testrészt hagyok el, és hogyan szorítok bele egy mozdulatot a kép keretei közé.

Nagyon szeretem a multiexpozíciót. Amikor több réteg kerül egymásra, finoman módosítják és részben eltakarják egymást. Ugyanez érdekel a festészetben és a kollázsban is: hogyan lépnek kapcsolatba a rétegek, és hogyan változik meg a jelentésük attól, hogy egymásra kerülnek.

A cianotípiával pedig egy korábbi kapcsolatom során ismerkedtem meg. Horváth Ádám nagyon szerette az analóg fotográfiai eljárásokat, és együtt kezdtünk kísérletezni velük a nagypapája kertjében. Technikailag nagyon izgalmas időszak volt. 

A mostani képeid egyik legfeltűnőbb eleme a vérszerű csepp. Honnan érkezett ez a motívum?

Maradt néhány korábbi felhőképem, amelyeket félbehagytam, és később kollázsalapként kezdtem használni. Nézegettem, és egyszerűen azt éreztem, hogy kell rá valami vörös. Ekkor jutott eszembe a csepp. Először elsősorban a forma és a faktúra érdekelt. A vörös nagyon erősen kiemeli a körülötte lévő színeket, engem pedig általában is foglalkoztatnak a színkombinációk. Egy-egy váratlan színkapcsolat sokáig megmarad bennem. 

A vörös csepp azonban hamar vérkönnyé alakult. Akkoriban nagyon erősen hatott rám a palesztin konfliktus, ugyanennek a motívumnak azonban személyes jelentése is van. A vér és a fájdalom a saját testi tapasztalataimhoz is kapcsolódnak.

A képeken megjelenő testi tapasztalatok és női történetek miatt egyre erősebben olvashatók feminista nézőpontból is. Te hogyan viszonyulsz ehhez?

Egyetem alatt még sokáig tiltakoztam az ellen, hogy feminista lennék, vagy hogy a munkáim mögött feminista gondolatok állnának. Idővel azonban be kellett látnom, hogy ezek a képek nagyon sokszor valóban a női létezés fájdalmas részeiről szólnak, akár fizikai, akár lelki értelemben. Egyes képeken női karakterek, mesefigurák vagy művészettörténeti előképek jutnak eszembe. Ezek a motívumok viszont nem közvetlen idézetként kerülnek a képbe, hanem emléktöredékként.

Az egyetem után visszaköltöztél Békéscsabára. Milyen volt eltávolodni a budapesti művészeti közegtől?

Az egyetemen még befelé fordultam, és szinte csak a munkára figyeltem. Az egyetem után visszaköltöztem Békéscsabára, és akkor hirtelen nagyon eltávolodtam ettől a közegtől. Egy idő után azonban elkezdett hiányozni, hogy olyan emberekkel beszélgessek, akiket hasonló kérdések foglalkoztatnak, mint engem.

Most már Budapesten élek, de továbbra is Békéscsabára járok tanítani. Így a gyermekkori helyszín egyre inkább a munkát és a rohanást jelenti: a tanítás után sietek vissza, mert itt van a műtermem, itt vannak a kiállítások és a programok.

Mit szeretsz a tanításban?

Jó látni, amikor egyszer csak felbukkan a diákokban egy önálló gondolat. A művészettörténet-órákon igyekszem párhuzamokat mutatni, és beszéltetni őket. Amikor észreveszem, hogy elkezdenek kérdezni, összekapcsolni dolgokat és saját véleményt kialakítani, az nagyon jó érzés. Rajzot is tanítok. Néha én is rajzolom a modellt, ami engem is újragondolkodásra késztet.

A tanítással olyan irányzatok is közel kerültek hozzám, amelyeket korábban nem különösebben szerettem. A kubizmus kollázshasználata vagy a dadaizmus őrülete például egyre izgalmasabb lett számomra. Felfedeztem bizonyos párhuzamokat a saját gondolkodásommal, és ma már ezek is tudnak inspirálni.

Mit adott a Budapest Art Mentor program?

Az egyetem nem igazán készített fel a művészlét gyakorlati oldalára. Volt egy romantikus elképzelésünk arról, hogy az ember csak dolgozik, aztán majd valaki egyszer észreveszi. Az Art Mentor ebből a szempontból lehozott a földre. Megmutatta, hogy a festői munka mellett rengeteg más feladat is van, amelyekkel ugyanúgy foglalkozni kell.

Milyen irányban szeretnéd továbbvinni a mostani motívumaidat?

A vörös cseppeket szeretném a térbe is kimozdítani. Most még azt vizsgálom, milyen festék hogyan viselkedik vásznon, fényes papíron vagy más hordozón.

Vannak már konkrét kiállítási terveid is?

A legközelebbi az Art Mentor csoportos kiállítása lesz a Képezőben, amelyhez a környezeti hatások témájára készítek új munkát. Készülök az NKA-támogatásból megvalósuló munkákkal is, művészeti vásárra is szeretnék új képeket létrehozni, ősszel pedig egy csoportos kiállításunk lesz Szarvason.

Fotó: Csákvári Zsigmond/Kultúra.hu