Madonna, Muse és Morrissey: belehallgattunk a nagyágyúk új lemezeibe

Világot jelentő diszkók

A Confessions II (leánykori néven Confessions on a Dance Floor: Part II), Madonna tizenötödik stúdióalbuma olyan, mintha a 2026-os nyár soundtrackje lenne. Szintén egy kluborientált lemez, pont úgy, mint a 2005-ös elődje, a Confessions on a Dance Floor, csak éppen hiányzik róla egy olyan mindent vivő partisláger, mint az ABBA-ihletésű Hung Up.

Van szívverése (a szívhangot hallani a Fragile című dalban), de van itt detroiti house (Bring Your Love), és sötéten csillogó techno (Everything) is. Általában mindenkit óvnak a felmelegített kapcsolatoktól, de ez a táncparkett diplomáciai szempontból semleges területére nem vonatkozik. Történt ugyanis, hogy ahogy Madonna befejezte a Confessions on a Dance Floor promócióját, majd cirka 15 évig nem állt szóba  Stuart Price-szal  (angol elektronikus zenei alkotó, producer - a szerk.), az album társszerzőjével, most mégis, ismét ő írta és producerelte Madonna magabiztos és felvillanyozóan slágeres dalait.

Az album afféle folytatása a 2005-ös, DJ-szettre emlékeztető albumnak, hiszen ezúttal is folyamatos a DJ-mix keretezés. Ugyanakkor, bár összeérnek a témák, ahogy összeérnek a testek a táncparketten, a dalok változatosak, önálló identitásuk van. És bár alapvetően EDM karakterű az anyag, de van itt retro house, kortárs dance-pop, a '80-as évek dicsőséges diszkója, és még downtempo is. Madonna számára a táncparkett az igazi menedék, ahová elmenekülhet a világ elől, ahol önmaga lehet, ahol kitáncolhatja magából mindazt, amit még a csak neki dolgozó sminkesével sem mer megbeszélni.

A Confessions II a maga módján elgondolkodtató, érett lemez, a Fragile-t például bátyja, Christopher halála ihlette, a Betrayal Madonna mostohaanyjához fűződő bonyolult kapcsolatát tárgyalja, míg a The Testben azt vallja be, hogy milyen nehéz volt lányának, Lolának felnőni egy olyan anya mellett, aki akkor is a reflektorfényben érezte magát, amikor berakta a cumisüveget a mikróba.

Az album megmutatja, hogy még mindig kifogástalanok Madonna popzenei ösztönei. Csak annyit használ a trendekből, amennyi ahhoz szükséges, hogy elhozza a táncparkett nagy ünnepét, és parádés bulit rendez azoknak, akik szeretik az Yves Saint Laurent csizmákat, a Gucci dzsekiket. És persze azoknak is, akik szerint a dance-pop nemcsak menedék, hanem az önkifejezés legjobb eszköze.

Csillagok útján

A 2022 nyarán megjelent Will of the People után a szégyentelenül grandiózus Muse ismét megmutatta, milyen az, ha az eurovíziós prog-rockot laza funkkal és EDM-mel keverik. Nos, pont olyan, mint a június végén publikált Wow! Signal. Jó kérdés, hogy a Muse fejlődött-e az elmúlt húsz évben, vagy még mindig olyanok, mintha a Bohemian Rhapsodyt kapcsolnák össze a 2001 Űrodüsszeiával a diszkó nemzetközi űrbázisán.

Bizonyára sokan azt gondolták, hogy The Wow! Signal is csak egy tipikus disztópikus látomás lesz, a szokásos, Muse-ra jellemző intergalaktikus túlkapásokkal, bombasztikus szólókkal, hatásvadász megszólalással. A cím, a The Wow! Signal arra a bizonyos keskeny sávú rádiójelre utal, amelyet az Ohio Állami Egyetem Big Ear rádióteleszkópja észlelt 1977-ben. Annyira erős volt ez a bizonyos jel, és olyan rejtélyes a frekvenciája, hogy sokan idegen civilizációs észlelésnek gondolták. A megdöbbent csillagász, Jerry R. Ehman csak ennyit írt az első jelentésre: „Wow!” Hogy mi is ezt írnánk a jelentésünkbe, miután meghallgattuk az albumot? Nos, igen! Wow!

Akár félre is vihették volna azokat a rajongókat, akik csak a címből indultak ki. Ugyanis az album legfőbb múzsája nem egy idegen civilizációból érkező lény volt, hanem az énekes, Matt Bellamy egykori felesége, a modell és színésznő Elle Evans, két gyerekük édesanyja, akitől Bellamy nemrég vált el.

A Shimmering Scars című, részben Bond-hatású kesergőben arról énekel, hogy minden, amiről valaha álmodtam, elmenekült a csillagokba, és a sötétben rejtőzik. Majd ezt visszhangozza: Nem voltam elég? Az album sci-fi eposzokat idéző disco-metal dalai szélesvásznú nagy slágerek, a zenekar tele van energiával, indulattal, stadionméretű riffekkel. Azaz tényleg visszatértek a kétezres évek eleji hangzásukhoz.

Már a nyitódalban, a The Dark Forestben, megidézik a legismertebb daluk, a Knights Of Cydonia spagettiwesternes minioperáját. Aki látta már a Muse-t élőben – hatszor léptek föl Budapesten, egyszer a soproni VOLT-on –, az tudja, hogy a zenekar óriásrobotokat is bevet a színpadon, és a csillagközi ambícióiknál csak a slágerérzékenységük a nagyobb, így aztán kijelenthetjük, hogy a Muse győzelemmel felérő visszatérése még a Holdról is látszik.

Akiért a harag szól

Morrissey körül állandó a káosz, kész csoda, hogy a Make-Up Is a Lie egyáltalán megjelent, azután, hogy a Bonfire Of Teenagers munkacímű album kiadását visszautasította a Capitol, majd a felvételeken közreműködő Miley Cyrus azt követelte, hogy távolítsák el a hangját, mert utólag ő is úgy gondolta: probléma lehet abból, ha valaki dalt ír az Ariana Grande koncertje utáni, 22 fiatal halálát követelő iszlamista merényletről. (A tragédia Morrissey szülővárosában, Manchesterben történt, 2017-ben.)

Morrissey a Bonfire Of Teenagers című dalában felvetette, hogy a gyászfeldolgozás során sokszor hivatkozott Oasis-dal, a Dont Look Back In Anger nem a megfelelő hozzáállás a tragédiához. (És az ostoba emberek azt éneklik, hogy ne nézz vissza haraggal… Biztosíthatlak, hogy haraggal fogok visszatekinteni, amíg meg nem halok.)

Bár Morrissey visszavásárolta a felvételeket, azokat továbbra sem akarja senki kiadni, viszont most írt egy új albumot, a Make-Up Is A Lie-t, amit a The Smiths régi, amerikai kiadója, a Sire publikált, és szintén van egy szám, amit kiszúrt a sajtó. A Notre-Dame állítólag szintén iszlamofób, és azt sugallja, hogy a székesegyházat szándékosan gyújtották föl: Notre-Dame, tudjuk, ki próbált megölni téged / Notre-Dame, nem fogunk hallgatni!

Nos, mi kizárólag a lemezen hallható programra fókuszáltunk, annak az énekesnek az alkotására, aki megváltoztatta mindazt, amit a britpopról gondolunk. Mozz generációs hős, aki nemcsak a zenei együttállásokat variálta meg, de felmérhetetlen hatással volt több nemzedék gondolkodására is. A helyzet az, hogy az angolszász popkultúra számos kulcslemezét megalkotó The Smithst, illetve annak énekesét a konzervatív fordulata után az angol sajtó sem megemészteni, sem kiköpni nem tudja, és megnehezíti sokak dolgát. Ugyanis Morrissey-nek továbbra is magas színvonalú a popköltészete, és jól karbantartott indie-pop dalokkal áll elő, amelyek kétségtelen, hogy már közel sem olyan revelatívak, mint a The Smiths életműve, de minden alkalommal  megnyitnak egy ajtót abba a fazonra igazított élményvilágba, ami tele van popkulturális utalásokkal, művészettörténeti futamokkal, társadalomkritikával, lélektani drámával. Mozz idén tavasszal megtöltötte a londoni O2 Arénát, és mindenhol telt házak előtt lép fel most Európában (kivéve persze Budapestet), de a tiszteletkör után nézzük a lemezt!

Morrissey doromboló hangja semmit nem kopott, az album felsorol annyi slágert (You're Right, It's Time, Make-Up Is a Lie, Notre-Dame, The Night Pop Dropped), hogy talán azok is megveszik, akik haraggal néznek vissza rá. Ugyanakkor: túl sok a szentimentális, gyerekkori élményeket felvillantó szerenád, de az is igaz, hogy izgalmas a Lester Bangsnek, a gonzo rockkritikus újságírónak emléket állító, szintén csendes-ülős dal. A Make-Up Is A Lie elegáns indie-pop ajánlat, grandiózus glam gesztusokkal, táncolható szintipopfutamokkal, kamarapop díszítésekkel, és azt kell mondjuk, hogy nem egy politikai podcast, szóval mindenkinek ajánlott, akiknél életre szóló függőséget okozott a halálelegáns indie-pop zsánervilág.

Címlapfotó: Morrissey angol énekes-szövegíró fellép a Make-Up is a Lie Tour keretében a milánói Fabrique-ban. Fotó: Alessandro Bremec / NurPhoto / NurPhoto via AFP