Személyesen – Nagy Kriszta x-T intermédia-művész

Nagy Kriszta munkái kapcsán legelőször talán a provokáció az, ami az eszünkbe jut, számomra azonban sokkal inkább a kíméletlen őszinteségük miatt fontosak. Ő nem fél kimondani, hogy Csipkerózsika halott vagy hogy a kortárs műtárgypiac sokszor éppen olyan gátlástalan, mint a divatipar. Ugyanakkor sebeit, csalódásait, fájdalmait és érzelmi mélypontjait is nyíltan elénk tárja a művein keresztül. Most ő maga mesélt néhány munkájáról.

200000 HUF (cicis), 1997

Még egyetemista voltam a képzőművészetin, amikor ezt a képet csináltam. Mindig izgatott a figyelemfelkeltés, és már akkor észrevettem, hogy ennek a leghatékonyabb módja a női test. Félmeztelenre kellett hát vetkőznöm, de szégyenlős voltam, ezért a mellemet nem akartam felfedni. Itt ugyan nem a saját mellemet használom, mégis úgy érezheti a néző, hogy azt látja. Úgy döntöttem, több verzió kell. Mennyi legyen, kettő? Az nem jó. Imádtam Andy Warholt, ahogy most is, és bevillant az ikonikus, hat darab Elvisből álló műve.

Még gyerekcipőben járt akkor a Photoshop, és a művészek közül is csak páran használtak printet. Nehezen és nagyon költségesen gyártódott le ez a sorozat, mindennek háromszor kellett nekifutni. Borzasztó volt, mintha az istenek is összeesküdtek volna ellenem. A szállításkor még az autó is lerobbant a Lánchídon. Legszívesebben bedobtam volna a képeket a Dunába, annyira gyűlöltem már a végén. Aztán a Kiscelli Múzeumban az utolsó pillanatban kiderült, hogy nem szabad a falba szöget verni, mert műemlék. Csinálni kellett nekik egy nagy fakeretet, ami megtartotta őket. Nagyon ideges voltam, hogy ennyi pénzt elpazaroltam, és semmi sem akar sikerülni. Azt mondtam: ha valaki adna kétszázezer forintot, amit elköltöttem erre a munkára, azonnal megszabadulnék tőle, ezért lett a címe 200000 HUF. Tíz-tizenöt évet állt a falnak fordítva, nem kellett senkinek, aztán egy szép napon egy angol kurátor beválogatta egy kiállításba a Műcsarnokban, ahol meglátta Geszti Péter, aki végül megvette. Hirtelen mindenki másnak is érdekes lett, s ma az egyik fő művemnek tartják. A befektetett pénzt is bőven behozta. Ja, és a kivétel nélkül mindig felmerülő kérdésre a válasz: nem, egyik sem az enyém.

Kortárs festőművész vagyok óriásplakát, 1998

Ezt nem tudom kihagyni a felsorolásból, de nem is beszélek róla sokat, mert rengeteget beszéltem már. Több mint húsz éve csináltam, és nagyon sok örömöt hozott nekem. Nagyon fontos köz- és magángyűjteményekbe került be, fontos kiállításokra juttatott el. Szeretem hallani, hogy ez a mű a kilencvenes évek egyik ikonikus képe. Milyen nehezen indult ez is… A megnyitó napján ömlött az eső, nagyon kevesen jöttek el, a Fiatal Művészek Stúdiójába menekültünk be a szakadó eső elől, a nadrágom térdig csuromvíz volt. Akkor senki sem gondolta, hogy ilyen sikeres lesz ez a plakát.

Trend sorozat, 2001

Épp csak pár éve könyveltek el „jó művésznek”, amikor felkértek egy közös kiállításra a fantasztikus Műcsarnokba. Úgy éreztem, minden csak ezután kezdődik, és innen megy magasabbra a pályám íve, amikor – fenekemen a tojáshéjjal – azt vettem észre, hogy már nem vagyok elég érdekes a kurátorok számára, ők már nálam fiatalabb reménységeket keresnek. Bántott ez a tempó, hogy el akarnak dobni, mint egy tavalyi Converse tornacipőt. Így született meg a trend sorozatom. 

A munka lényege, hogy a művészet nem lehet olyan, mint a divat, nem változhat olyan tempóban. Nem lehet minden évben új kollekcióval kell előállni, ahogy a divatházak teszik. Mégsem nadrágokról és cipőkről beszélünk. Ezért divatfotókat csináltattam profi divatfotósokkal, sztájlisztokkal, a legmenőbb fodrászokkal és sminkesekkel. Én voltam a modell.

Minden kép más trendet követ, az utolsó képen pedig egy száguldó autóból hányok ki azzal a felirattal, hogy én ezt tempót „fakingul” nem bírom.

Nárcisszusz tükre, 2003

Krisztusi korba kerültem. Azt mondják, ekkor az emberek megélik a megtörést, a halált és az újjászületést. Ebből nekem csak a széttörés és a haldoklás volt meg. Csodás, boldog életem volt; kislánykoromban álmodni sem mertem arról, hogy festőművész leszek, aki egyik műcsarnokos kiállításból a másikba esik át. Volt egy szép, hűséges, igaz szerelmem tizedik éve. Aztán egyszer csak megbetegedtem, OCD-m lett. Nem érhetett hozzám senki, öt évig teljesen elzártam magam a külvilágtól. Máig nem tudom megmagyarázni, hogy istenigazából miért történt ez. 

Saját műtermet rendeztem be magamnak távol a lakásunktól, és reggeltől estig dolgoztam. Felkérést kaptam a Deák Erika Galériától, minden idegszálammal arra készültem. Teljesen új festői modort találtam ki, amit azelőtt nem csináltam. A műveken üresség, fájdalom, minimalitás és maximális önmagammal levés van. Ez volt a helyzet. A művön a lány önmaga van, önmagával s önmagának szerez valami kis örömet, önmaga döntése folytán. A sorozat többi része ebből a korból mind a fájdalomról, az egyedüllétről és a halál közelségéről szól. 

Szőnyeges, 2018

Az önkéntes magány idején, hosszú éveken keresztül éreztem, hogy az ember igazából mindig egyedül van; akkor is, ha együtt él a szerelmével, a családjával. Az egyetlen elviselhető egyedüllét számomra az önmagammal való egyedül levés volt.

Akkortájt találtam egy társat, akivel jó volt együtt lenni. És az Isten volt. Isten létéről és cselekedeteiről olvastam, kutattam egy olyan élet derekán, amelyben nem esett róla egy szó sem, vagy ha igen, akkor az régi idők tévhiteként volt említve.

Kieselbach Tamás, 2018

Imádom ezt a képet. Kieselbach Tamásnak festettem és hímeztem. Ráírtam a nevét a képre, ahogy ő írta be magát a szívembe. A kép készültekor több mint húsz éve ismertem őt.

Egy barátnőmmel futottam össze az Oktogonnál. Én a fürdőből jöttem, egy tornacipőben és pólóban, izzadtan a nyári hőségben, smink nélkül, napégette bőrrel. A barátnőm pedig épp a Kieselbach Galériába igyekezett. Hívott, hogy menjek vele, és én mentem, pedig nagyon nem voltam a helyhez öltözve. A galériában sok műgyűjtő borozgatott. Gondoltam, lekopok feltűnés nélkül, és akkor egy magas, szép, fiatal férfi – a tömeg megnyílt előtte, mint a Vörös-tenger Mózes előtt – nyílegyenesen hozzám jött, és bemutatkozott: „Kieselbach Tamás vagyok, nagy tisztelőd.” Akkor még nem tudtam, hogy ő a magyarországi műkereskedelem meghatározó alakja. Azóta is kölcsönös tiszteletet érzünk egymás iránt. Nem sokan láthatják ezt a képet, amit picit sajnálok, mert szerintem gyönyörű. Most ezért mutatom meg.

Szőnyeges II, 2018

A szőnyeges triptichonom után majd húsz évvel újból visszatértem a témához, ahol önmagammal a padlón fekve ábrázoltam magam. A helyzetem azonban már sokkal jobb volt: úgy éreztem, kiemelhetem magam kicsit az összeomlásból, talán fel tudok majd állni. Kieselbach Tamást és vevőkörét megismerve szerettem volna bizonyítani nekik és a műtárgypiacnak, hogy kortárs képet is el lehet adni olyan haszonnal, ami vonzó lehet például egy Rippl-Rónai-képhez képest is. Lehetőséget kaptam, hogy próbát tegyek, ami nagy kockázat volt, de sikert arattam. A kikiáltási ár hatszorosáért ütötték le a képet.

Féltem, hogy megbukom egy olyan közönség előtt, amely nem fogyaszt kortársat. De nem így történt: nyár volt, a kertben borozgattunk, amikor jött a hír a hatalmas sikerről. Felugrottam a székről, a fűre vetettem magam, hemperegtem benne, és úgy sikoltoztam, hogy átjöttek egy másik utcából, hogy meg kell-e menteni. Ez volt az első igazi gazdasági sikerem egy számomra teljesen új terepen. A kép tulajdonosa Kacsuk Péter lett, akivel azóta barátok lettünk.

Sebes képek, 2008

Szakítottam az akkori csávómmal, nagyon nehéz kapcsolat volt. Sok sebesülést szereztem mellette. A végső szakításba majd belehaltam. Anyámékhoz menekültem az emlékek elől gyógyulgatni. Furcsa, hogy mégis úgy emlékszem rá, mint egy szép időszakra. Csak aludtam, és ettem az anyám főztjét.

Semmi mást nem csináltam, csak festettem: ontottam magamból a képeket. A sorozatnak megint én voltam a modellje. A sérüléseimet mutattam, sebeket magamon.

A sebeket valódi sérülésekként jelenítettem meg: a vásznat áthasítva és újravarrva.

Harisnyatartók, 2017

Sokáig laktam Budapesten, de egy idő után élhetetlenné vált számomra a város. Hosszú évek küszködése után a sors Szentendrére, egy varázsos műterembe sodort. Itt megnyugvásra leltem: szeretem ezt a várost és azokat a művészeket, akik naggyá tették Szentendrét. Amikor ideköltöztem, leesett rólam valami nyomás: a saját örömömre éltem. 

Az egyik ilyen reggel a bugyisfiókomban a kezembe akadt egy harisnyakötőm. Azt viseltem, amikor elejtettem egy igazi nagyvadat, aki ki akart használni, de végül móresre tanítottam. Gondoltam, hogy emléket állítok ennek a trófeának, és felvarrtam egy vászonra, flitterekkel hímeztem. Megtetszett, így elkezdtem csinálni a következőt és a következőt. Aztán elkezdtem vásárolni a harisnyakötőket. Imádtam velük dolgozni; később már csak a dalszövegeimet öltögettem rájuk.

Élveztem a magányos, csendes kisvárosi életet a mágikus műtermemben, és csak öltögettem, öltögettem, mint egy nyugodt asszony.

Testreírós, 2015

A Testreírós sorozat sok-sok képből áll. Ez is a szívszakadós szakítás utáni mély depresszió talaján fogant: egyik este olvasgattam a hozzám írt leveleit. Néztem a húsba vágó szavakat, majd a hasamra véstem őket szemceruzával. Lefotóztam a szöveget, és azonnal felraktam a fészre, mert azt akartam, hogy lássa a saját gondolatait a testemre írva.

Ez a sorozat is önmegmentő terápia volt, értelmet adott a napjaimnak. Hagytam, hogy a művészet elvigyen onnan, ahol vagyok, abból a fájdalomból, amit megélek.

Örülni kezdtem az új munkáimnak, így meggyógyítottak, majd aztán el is sodortak új szerelmek irányába. Egy idő múlva már nem neki üzentem, hanem másnak, már nem az ő sorait írtam magamra, hanem egy másik férfi hozzám intézett szavait.

Ezekből a Facebook-posztokból művészet lett: nyomatok a Liget Galéria falán. Pár év múlva a Ludwig Múzeumba, később pedig Rómába kerültek.

Nyitókép: Facebook/Tereskova Nagy Kriszta x-T

#személyesen