„Ha valamilyen módon erdőhöz, erdőrészlethez jutottunk (vettük, örököltük, telepítettük stb.), akkor azzal egy kevés dolgunk is van. Az erdőnek, erdőrészletnek kell hogy legyen egy gazdája, Ő az Erdőgazdálkodó. Az Erdőgazdálkodó a felelős személy minden, az erdőben végzett vagy el nem végzett munkáért.”
Ezt a kis tájékoztatót akkor találtam, amikor a keresőbe beírtam, hogy Saját erdő. A címe: Mit kell tennem, ha erdőhöz jutottam? Az erdő működtetése. A még viccesebb hatás kedvéért meghagytam az eredeti helyesírást. Szerintem ez a szöveg bájos mese kezdete is lehetne, és a maga módján műremek. Talán az benne a legszebb, hogy az erdőgazdálkodáshoz bizonyára kiválóan értő szakíró szándéka ellenére lett ennyire lírai és sokat sejtető. Különösen is felhívnám a figyelmet az Erdőgazdálkodó alakjának mitikusságára, és arra a finom részletre, hogy még az „el nem végzett munkáért” is ő felel. Azt pedig mindenki fantáziájára bízom, hogy mik lennének az első gondolatai, ha egyszer csak erdőt örökölne: minden ezzel járó kötelezettséggel együtt Erdőgazdálkodó válna belőle.
*
Körülbelül három évvel ezelőtt, a Covid közepén, miután a megelőző hónapokban felemelő események tanúja lettem, pár hétre filmproducernek hittem magam. A hajléktalanszálló, amelyben dolgozom, abban a két évben afféle Noé bárkája volt: ötven ember menedéke a dühöngő járvány elől – akiknek azonban a védelem fejében a végsőkig tűrniük kellett a monotóniát. A hangulat ennek ellenére kiváló volt, talán mert valami időtlenség és édeni közösségtudat járta át.
Kolléganőm ötlete alapján a falatnyi udvarban 24 tő paradicsomot ültettünk, és abban bíztunk, hogy a kerttel való foglalatoskodásban sok „hajótöröttünk” fantáziát fog látni. Ám csalódnunk kellett: csak néhányan kapcsolódtak be a munkába, úgy igazán pedig csak egyetlen lakó, egy negyvenes úr kapta el a flow-t. Ő azonban nagyon: naponta több órán át gondozta a kicsiny paradicsomtöveket, majd amikor növekedésnek indultak, deszkákat kalapált össze, hogy azoknak támaszkodva a magasba törhessenek. Másfél hónappal később már el tudott köztük veszni, akkorák és annyira bokrosak lettek: valóságos erdő. Attól fogva örkényi hősként, némi túlzással a kis dzsungel rabjaként élt: minden gyomot észrevett, mindig talált tennivalót, és már a szabadidejét is a virulens, egyfolytában és késő őszig termő ültetvény őrzésével töltötte. Sokszor láttuk ott könyvvel ülni, és volt vendéglátósként a bruschettakészítésben is jeleskedett. Lassanként szinte összenőtt dédelgetett büszkeségével, mintha az otthonára talált volna benne, a gondozásában pedig a hivatására.
Boldogságát látva elhittük: ha paradicsom van, minden van. Én pedig mindenáron filmet akartam róla készíttetni „...hogy művelje és őrizze” címmel, ami a Teremtés könyvéből vett idézet. Mert az Úr a paradicsomkertbe(!) helyezte az embert, és éppen a mi hajléktalan sorsú kertgazdánk által oly odaadással ellátott két feladatot adta neki. Két sajtós kolléganőmet sikerült is fellelkesítenem, a forgatás lezajlott, de a tervezett film soha nem született meg. A kerti idillnek, sőt a kertnek magának is a november vetett aztán véget: ma már hitetlenkedve nézem az udvarnak azt a füves-gyomos, fantáziátlan részét, és arra gyanakszom, hogy talán csak álmodtam a csodát.
*
A környezetünk beszél rólunk. Ez sokszor igazságtalan, mert nem feltétlenül választhatjuk meg. Milliók-milliárdok kénytelenek olyan környéken, lakókörnyezetben, házban, lakásban élni, amely nincs a kedvükre, amelyet idegennek éreznek, de szinte mindenki igyekszik azt a kicsiny helyet, ahol a napjait tölti, magához hasonítani. Legalább egy képpel, kedves tárggyal, bútorral. Kivetülünk a környezetünkre, az pedig visszahat ránk. És ha annyira szerencsések vagyunk, hogy oda költözhetünk, ahová a szívünk húz, még egyértelműbbé válik a kapcsolat. Egy jóbarátom egyenesen azt mesélte, hogy a nőt, akinek sokáig udvarolt kétség és remény között hányódva, végül festői, romantikus lakhelye hangolta a kapcsolatra. Mert a domboldalt, amelyen a háza állt, és a szemközti hegycsúcsot, amelyre az ablaka nézett, „nagyon igazinak” és fenségesnek látta, a férfit pedig, aki ezt a környezetet választotta magának lakhelyül, izgalmasnak és vonzó életűnek. Vágyni kezdett arra az életre, amelyre ebből a környezetből következtetett: az átlagosnál csendesebb, meditatívabb, zöldebb, elmélyültebb mindennapokra.
Van a keresztény teológiának egy olyan irányzata, amelynek nem az ember áll a középpontjában, hanem a flóra és a fauna. Noha első hallásra ez kissé szokatlannak hat, van benne logika. Látjuk ugyanis, mi lett a Teremtés könyve isteni felszólításából, hogy „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet, és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog. (…) Nézzétek, nektek adok minden növényt az egész földön, amely magot terem, és minden fát, amely magot rejtő gyümölcsöt érlel, hogy táplálékotok legyen.” Az ember, aki maga is a természetből emelkedett ki, akinek minden sejtjét a természet alkotja és élteti, rossz gazdája, őrült pusztítója, kíméletlen zsarnoka lett „Földanyának”, és ezáltal ellensége önmagának.
Józan ésszel fel sem fogható, hogyan fajultak a dolgok idáig. Hogyan lehetséges, hogy nem akarunk mindannyian egy emberként mindent megtenni a létünk feltételét jelentő természet megóvása érdekében, hanem továbbra is bőszen gyilkolunk minden élőt, ami még reményt adhatna a túlélésre? A hiba bizonyára az emberképünkben van (vélték bizonyos teológusok): abban, hogy a föld feletti uralkodásra kapott megbízást korlátozatlan önkényként értelmeztük, és mindent, ami létezik, nekünk alávetett, a mi céljainkat szolgáló létezőnek, amely emiatt megölhető, feldolgozható, nyersanyagként kezelhető. Olyannak, amelynek nincs joga a léthez önmagában, csak a ránk való tekintettel, a mi céljaink érdekében. Mivel ez az emberkép katasztrófához vezetett, az emberközpontú szemlélet ideje lejárt. A teremtő Isten nem akarhatta a teljes teremtést egyetlen teremtményének kiszolgáltatni.
*
Az Erdőgazdálkodó Nádas Péter. De a Saját erdőben nem (vagy legalábbis főleg nem) őt látjuk, hanem gombosszegi kertjét és erdejét, amelyet mindennap művel, gondoz. Képek terén ez az általa 1984-ben választott környezet, ház és birtok mutatja be őt: az általa akkor telepített erdő ma már hatalmas, ő pedig egész nyilvánvalóan a részeként, csendes kinyilatkoztatásainak csodálójaként, „művelőjeként és őrzőjeként” akar élni. Az általa választott életmód tanúságtétel. Mint a kertjeink művelésére felszólító Voltaire-é, vagy mint Heideggeré, aki utolsó évtizedeit egy erdei kunyhóban töltötte.
Nádas eltökéltségében, a természetnek való magától értetődő alárendelődésében, a legfájdalmasabb következtetéseit is higgadtan levonó bölcsességében van valami prófétai, Hamvas Béláéra emlékeztető „csak azért is”. Noha a helyzetet, a Föld és az emberiség állapotát már reménytelennek látja, úgy gondolja: nem tehet mást, mint hogy következetesen kitart abban, amiben hisz, amit helyesnek ítél. Az a természeti jelenségek iránti áhítat, amely a Saját erdő képeiből árad, mindennél többet mond el róla: az emberről és az íróról. A főszerep itt a fáké, a bokroké, a hangyáké és a vadnyúlé, a bagolyé és a gilisztáé, az esőé, a viharé és a villámlásé. Az egész nagyszerű „színjátéké”, amely itt minden részletében misztikusnak hat. Az alkotók ennek áhítatos csodálatára, a természetnek a szokásosnál sokkal közelebbi és bensőbb megértésére hívnak.
*
A Saját erdő alcíme az, hogy Beszélgetések Nádas Péterrel. Semmi sem lehetne ennél félrevezetőbb, és szerintem ez – a szövege – a film Achilles-sarka. Amit hallunk, rövid szemelvényekből álló monológ: három nap, több mint tízórányi beszélgetés összevágott változata a kérdések nélkül. A szöveg és a képek között nincsen összefüggés (vagy csak véletlenül és érintőlegesen), a szövegkönyv e végső változata megszerkesztésének szempontjai ismeretlenek: túl sok logika nem érzékelhető a szövegrészletek sorrendjében, amelyek általában nem kapcsolódnak egymáshoz.
A teljes beszélgetés bizonyára nagyon érdekes – jó lenne, ha felkerülne a netre –, az azonban, amit a filmben hallunk, egymásra dobált Nádas-mondatok, rövid gondolatfutamok sora csupán, amelyekből elvileg sem állhat össze semmiféle gondolatmenet. A két beszélgetőtárs, Kalmár Melinda történész és Simonyi Balázs színész, filmes, ultramaratonista gondolataira, a hosszú párbeszédre vonatkozó szándékára, esetleges koncepciójára semmilyen módon nem tudunk következtetni. Ilyen vagy ehhez nagyon hasonló végeredményhez nem kellett volna három napig beszélgetni, hanem régi Nádas-nyilatkozatokból is ki lehetett volna metszeni egy órát kitevő két-hárommondatos egységeket, és semmivel sem lennénk szegényebbek.
Engem az állati tekintetek babonáztak meg leginkább a filmben: a kamera hosszan időz a nyuszi, a bagoly szemén; a bagolyét különösen is kritikusnak, engem, bennünket „tetemre hívónak” éreztem. Szemmel tartanak bennünket, jutott eszembe. A világ, amely körülvesz bennünket, visszanéz, és a tekintetében ott tükröződünk. Nem vagyunk egyedül; sokan figyelik, mit teszünk. Nem csak mi látunk, érzünk, vágyunk, ez a nagy „előadás” egyáltalán nem csak rólunk szól. A hangyák munkáját látnom pedig azért volt lenyűgöző, mert óriásinak tűntek (egész közeli felvételek készültek róluk, amelyeken, azt hiszem, almadarabokat cipelnek, és mivel azok sokkal nagyobbak náluk, ez heroikusnak tűnik). Azt juttatták eszembe, hogy az ő életükben ennek a tevékenységnek éppen akkora jelentősége van, mint a mieinknek számunkra. Hogy nem tekinthetjük az ő életük eseményeit kisebb jelentőségűnek csak azért, mert fizikailag kisebbek. Hogy van az a nézőpont, amelybe helyezkedve egyszer csak átérezzük: nincs fontosabb, mint az almák lelkiismeretes összegyűjtése, rendeltetési helyükre juttatása. A gondoskodás, a kötelességteljesítés.
Fotók forrása: Cirko Film
