A természetvédelemben szeptember 22. az orrszarvúak világnapja. A World Rhino Day kezdeményezést a World Wide Fund for Nature (magyarul: Természetvédelmi Világalap) dél-afrikai szervezete indította útjára 2010-ben, célja pedig az, hogy az év egy napján felhívják a nyilvánosság figyelmét az orrszarvúak fennmaradását fenyegető veszélyekre. A különféle vadvédelmi szervezetek és alapítványok mellett ezen a napon a világ több száz állatkertje is igyekszik hallatni a hangját az orrszarvúak védelmében. Napjainkban öt különböző faj képviseli az orrszarvúakat. A szélesszájú (Ceratotherium simum) és a keskenyszájú orrszarvú (Diceros bicornis) Afrikában, az indiai vagy páncélos orrszarvú (Rhinoceros unicornis), valamint a szumátrai (Dicerorhinus sumatrensis) és a jávai orrszarvú (Rhinoceros sondaicus) pedig Ázsiában őshonos. Bár eltérő mértékben, de mindegyik faj fenyegetettnek számít, a keskenyszájú, a jávai és a szumátrai orrszarvúak ezen belül kritikusan veszélyeztetettek.

Az Európai Unió szeptember 22-re AUTÓMENTES VILÁGNAPot hirdetett meg. A minden évben megrendezett esemény célja, hogy felhívja a figyelmet a motorizáció és az elavult közlekedésszervezés által okozott súlyos környezeti és egészségügyi problémákra. A rendezvényre először 1997-ben került sor a franciaországi La Rochelle-ben. 2001 elején megszületett az autómentes napról szóló Európai Charta, melyet másodikként – az unión kívüli országok közül elsőként – Magyarország írt alá.

Sötétülő napok
Csak egy-két nap, és a sötétség meg a világosság örökös harcában az utóbbi húzza a rövidebbet. Szeptember 24-én az éjszaka hossza tavasz óta először haladja meg a nappalét. E fordulópont körül minden ünnep, emléknap jelentőségteljes. Szeptember 22-én ülte meg a régi katolikus egyház kedvelt szentjének, Móricnak a neve napját. Móric (Mauritius) katonaszent volt, Róma keresztény hitű thébai (egyiptomi) légiójának parancsnoka. A legenda szerint Galliában, 287-ben, császári parancsra végezték ki hitéért összes katonájával együtt. Ausztria és Mantova patrónusa, az olasz és a német reneszánsz művészeinek kedvelt modellje, az égi légiók közül szeptemberét vezényli Mihály főangyal keze alatt. Szerecsenként ábrázolják – neve azt jelenti: „mór” (görög mauron = „fekete”) –, talpig vértezetben, jelvényével, a szardíniai Szent Móric-rend vörös keresztjével. Mint jelvénye is mutatja, a sötét bőrű Móric katonatársával, az aranyhajú Györggyel párban áll. György a világosság győzelmét hirdeti, Móricnál bőrének színe és vértanúságának időpontja ad naptári értelmet a thébai légió értelmetlen halálának.

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium (részlet)

FALUDY GYÖRGY (Budapest, 1910. szeptember 22. – Budapest 2006. szeptember 1.) költő, író, műfordító. 1928-ban az Evangélikus Főgimnáziumban tett érettségi vizsgát, ezután 1928–1930-ban a bécsi, 1930–1931-ben a berlini, 1931–1932-ben a párizsi, végül 1932–1933-ban a grazi egyetemen tanult. 1933–1934-ben katonai szolgálatot teljesített, zászlósi rangot kapott, ezt később megvonták tőle.
1938-ban Párizsba utazott, ahonnan a német megszállás elől Marokkóba, majd 1941-ben az Egyesült Államokba költözött. A Szabad Magyar Mozgalom titkáraként és a mozgalom Harc című lapjának szerkesztőjeként tevékenykedett. 1943 és 1945 között három éven át szolgált az amerikai hadseregben, ennek következtében a csendes-óceáni hadszíntérre is eljutott. 1945 végén leszerelt, 1946-ban hazatért Magyarországra, a Népszava szerkesztőségében helyezkedett el. 1946-ban, tíz nappal feloszlatása előtt, tagjává választotta a Kisfaludy Társaság. 1950. június 14-én koholt vádak alapján letartóztatták, három évet töltött a recski kényszermunkatáborban. 1953-ban a tábor felszámolását követően szabadult, ezután műfordításaiból élt. 1953-ban feleségül vette Szegő Zsuzsa újságírót, akivel már letartóztatása előtt kapcsolatban állt. Az 1956-os forradalom idején az Írószövetségben és a megújult Népszavánál tevékenykedett, a szovjet invázió után nyugatra menekült. Párizsban, majd Londonban és angliai kisvárosokban élt.
1957 és 1961 között az emigráns Irodalmi Újság szerkesztője volt. 1963-ban felesége meghalt. 1964-ben Firenzében, 1965-ben Málta szigetén élt, végül 1967-ben a kanadai Torontóban telepedett le. 1968-ban a New York-i Columbia, 1971-ben a New Jerseyben lévő Montclair Egyetem, majd a philadelphiai egyetem tanáraként dolgozott. Még ebben az esztendőben visszatért Torontóba, ennek egyetemén a közép-európai irodalomról tartott előadásokat. 1972-ben a torontói egyetem díszdoktorává avatták. 1975-ben a quebeci Bishop University-n tartott előadásokat.
Tagja volt az Ötágú Síp című rövid életű amerikai magyar irodalmi folyóirat szerkesztőbizottságának, 1986–1989-ben a chicagói Szivárvány című folyóirat szerkesztőségének. Munkatársa volt még az Irodalmi Újság, a Látóhatár–Új Látóhatár, a Menora című folyóiratoknak, a bécsi Magyar Híradónak, az amerikai emigráns Népszavának, a Haifai Szemlének, a Montevideóban kiadott Tárogatónak és más nyugaton megjelenő magyar lapoknak. Rendszeresen írt könyvismertetéseket a Toronto Star című angol nyelvű újság számára. 1988-ban hazalátogatott, 1989 márciusában hazatért, Budapesten telepedett le.
2006. szeptember 1-jén hunyt el.
Pályakezdésének időpontja, széles körű műveltsége, verskultúrája a Nyugat harmadik nemzedékével rokonítja. Első versei a harmincas évek elején jelentek meg a Dénes Béla által szerkesztett Független Szemlében és a Magyar Hírlap című napilapban. 1937-ben adta közre Villon-fordításait, pontosabban átköltéseit, ezek zajos vitát okoztak, több kritikusa kétségbe vonta azt a jogát, hogy a francia költő szabad átköltése által a saját mondanivalóját és közérzetét szólaltassa meg.
Az itthon töltött évek, a börtönélet keservei és a forradalom élménye után ismét vándorlásra kényszerült; lírájában is új korszak kezdődött: az emigráns létforma gyökértelenségét élte át. A hetvenes években az öregedő költő verseit lágy, kicsit nosztalgikus lírai hang hatja át.
1991-ben a Magyar Köztársaság Zászlórendjével, 1993-ban Soros életműdíjjal, 1994-ben Kossuth–díjjal, 1998-ban Pulitzer-emlékdíjal tüntették ki. 1993-ban Budapest díszpolgárává avatták.

(Pomogáts Béla és Fehér Katalin szócikkei alapján: Digitális Irodalmi Akadémia; Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

VEDRES ISTVÁN (Szeged, 1765. szeptember 22. – Szeged, 1830. november 4.) a pesti Institutum Geometricumban az elsők között szerzett mérnöki oklevelet 1786-ban. Szeged város mérnöke majd főmérnöke lett és ezt a hivatalát töltötte be egészen nyugalomba vonulásáig, 1821-ig. Első nagyobb munkája a II. József-féle kataszteri felmérésben való részvétel. A környék számos mocsarának lecsapolási tervét készítette el. A szőreg-gyálai határ 3600 holdas területén vízrendezés és ármentesítés után országos hírű mintagazdaságot szervezett. Úttörő munkát végzett a futóhomok megkötése terén Csengele határának fásításával. 1805-ben röpiratot jelentetett meg a Soroksár-Kecskemét-Kiskunfélegyháza-Szeged vonalvezetésű Duna-Tisza csatorna és a szegedi kereskedelmi kikötő és közraktár létrehozásának szükségességéről, A ’Tiszát a’ Dunával öszve kaptsoló új hajókázható tsatorna  címmel. Munkája alapos gazdasági okfejtést és részletes számításokat tartalmazott. Számos gazdaságfejlesztő elgondolása volt; ezek közül kiemelkedik az országos gabonaraktár, a szegedi téli kikötő és hajógyár, egy országos csatornahálózat, az átfogó Tisza-szabályozás, víztárolók létesítése, az öntözéses gazdálkodás, a rizstermelés és tógazdálkodás elvi megalapozása és gyakorlati megvalósítási tervei. Vedres a reformkor gazdaságpolitikai elképzelései előfutárának tekinthető; gyakran emlegetik „Szeged Széchenyije” néven; egyébként vízgazdálkodási elképzeléseinek hatása Széchenyire közvetlenül kimutatható.
Különösen nagy érdeme a magyar gazdasági-műszaki nyelv megteremtéséhez való hozzájárulás. Mérnöki működése mellett nyelvújító és szépirodalmi tevékenységet is folytatott, ebben a minőségben Dugonics András köréhez tartozott. 1790-ben jelent meg A magyar nyelvnek a magyar hazában szükséges voltáról című műve. Az ő tervei alapján nagyobbították meg a szegedi kőszínházat, s ebben előadták A Haza szeretete avagy Nemes Szeged városának a töröktől való elvétele című négyrészes vitézi játékát 1803-ban.
A király érdemei elismeréséül 1826-ban nemesi rangra emelte.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Életrajzi Lexikon, Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Magyar Tudománytörténeti Intézet)

BERECZKI MÁTÉ (Romhány, 1824. szeptember 22. – Kunágota, 1895. december 9.) gyümölcsnemesítő, pomológus. Kőfaragó mester fiaként született, Bagyinszki Máté néven. Pesten jogot tanult. Egyike volt a márciusi ifjaknak, Petőfi, Vasvári, Jókai barátai közé tartozott. A szabadságharcban tiszti rangot érdemelt ki. 1849-ben üldözötté vált, bujdosnia kellett, csak 1857-ben részesült közkegyelemben. Mezőkovácsházán telepedett le, rövid ideig körjegyző volt, majd tíz évig házitanítóskodott. Munkaadói birtokán kezdett el pomológiával foglalkozni. A lepusztult gyümölcsös újjászületik a keze alatt: több mint ezer, a fajták különböző változataiból álló saját nemesítésű gyümölcsfát ültet el és nevel. Sosem részesült hivatalos kertészeti szakképzésben: tudását önképzéssel, könyvek, szakfolyóiratok olvasásával és gyakorlati tapasztalataiból szerezte. Vásárolt egy területet Kunágota pusztán, ahol a német, francia, belga, holland pomológusoktól hozatott gyümölcsfákból kialakította az akkori Magyarország egyetlen hiteles fajtagyűjteményét. Tevékenységének és mintagyümölcsösének híre volt egész Európában de még a tengerentúlon is. Rendszeresen publikált hazai és külföldi szaklapokban. Főműve egy négykötetes könyv, a Gyümölcsészeti vázlatok (1877-87), amit a gyümölcstermesztők még ma is bibliaként forgatnak: ebben többek között 472 féle körtét, 423 féle almát, 136 féle szilvát, 27 féle cseresznyét különböztet meg. Az ő nevéhez fűződik a jonatán alma első hazai ismertetése. Harminchárom éven keresztül, haláláig gondozta gyümölcsöskertjét, nemesítette fáit. Őt tekintik a hazai gyümölcsészet atyjának.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudománytörténeti Intézet, Magyar Életrajzi Lexikon)