Modellek, szupersztárok és a világ filmművészetének apraja-nagyja felvonult a cannes-i vörös szőnyegen Dél-Amerikától a Közel-Keletig, Európától Hollywoodig. Noha ellentmondásos, információkkal túltelített és háborúk sújtotta valóságban élünk, a szórakoztatóipar új erőre kapott a világjárvány után. Filmes fogyasztásunkat hiába uralják a streamingszolgáltatók, a mozipénztárakat pedig a hangosan dübörgő franchise-ok, folytatások és előzménytörténetek, mégis felerősödött az eredeti történetekre és társadalmi érzékenységre való igény.
Svédasztal
A cannes-i filmfesztivál a filmes szezon nyitánya. Az előző évet és a kora tavaszt az Oscar-gála zárja, és noha már csordogálnak Berlinben és a Sundance-en is a filmes újdonságok, Cannes az a globális platform, ahol a legtöbb filmterv és forgalmazó nélküli alkotás gazdára talál – és szerencsés esetben világhódító útra indul. Másfél hét erejéig itt gyűlik össze a mainstream a szerzői alkotókkal, és ez az esemény a legnagyobb lehetőség a bemutatkozásra a független filmesek, arthouse-alkotók számára, ezért az itt kiosztott díjak karriereket lőhetnek ki. Agnieszka Holland, Quentin Tarantino, Alejandro González Inárritu, Wong Kar-Wai, Philip Kaufman, Jorgosz Lánthimosz, Gaspar Noé, Guillermo del Toro, Xavier Dolan, Bernardo Bertolucci vagy Jane Campion – néhány név, akiket Cannes-ban fedezett fel magának a szakma.
Nemes-Jeles László is itt nyerte el a zsűri nagydíját, a Saul fia diadalmenete pedig a napfényes croisette-től egészen az Oscarig tartott – de így járt a tavalyi Arany Pálma-díjas A zuhanás anatómiája, a 2021-es győztes Vezess helyettem vagy a 2019-es Élősködők is. A streamingszolgáltatók ráadásul szíves örömest bevásárolnak a nívós filmfesztiválok svédasztaláról, így például Francis Ford Coppola Megalopolisa vagy Kevin Costner westernje sem tét nélkül mutatkozott be idén, a két veterán alkotó ugyanis saját zsebből finanszírozta ezeket a szerelemprojekteket.
Ápolónők és szexmunkások
Az idei fesztivál fődíját, az Arany Pálmát a zsűri elnöke, Greta Gerwig jelentette be: Sean Baker (Tangerine, Vörös rakéta) Anora című filmjében egy fiatal sztriptíztáncosnő (Mikey Madison) és egy orosz oligarcha fia (Mark Eydelshteyn) egymásra talál, és a nagy bulizás odáig fajul, hogy spontán házasság lesz belőle. Amikor azonban az orosz felmenők értesülnek a történtekről, a románc új lendületet vesz és vérbeli akcióvígjátékká alakul át. Baker hatásosan idézi meg a klasszikus amerikai maffiafilmeket, miközben a milliárdosok világa és a New York-i szegénynegyedek közötti váltásokkal az amerikai álom árnyoldalaira is rávilágít.
A rendező többek közt Coppola és David Cronenberg hatását emelte ki köszönőbeszédében, majd elmondta, hogy
De abban biztos, hogy tovább folytatja a harcot azért, hogy olyan filmek készüljenek, amelyeket moziban mutatnak be. A díjat „minden múltbeli, mai és jövőbeli szexmunkásnak” dedikálta.
Érdekesség, hogy az Anora vizuális trükkjein magyar animátorok is dolgoztak: Klingl Béla animációs filmrendező, a KGB stúdió vezetője korábban azt nyilatkozta, hogy nyolcfős csapatával száz jelenetet módosított négy hónap alatt. A csapatot egyébként Enyedi Ildikó ajánlotta Sean Baker filmrendezőnek.
A zsűri a második legjelentősebb díjat, a Nagydíjat Payal Kapadia indiai rendezőnő All we imagine as light (Minden, amit fénynek képzelünk) című költői filmjének ítélte. Jóllehet Bollywood méretében Hollywooddal vetekszik, indiai alkotás harminc év után kapott újra meghívást a cannes-i fesztivál hivatalos programjába.
A film főhőse két alacsony sorból származó vidéki ápolónő, akik a világ egyik legnépesebb városában, Mumbaiban egy kórház szülészetén dolgoznak, és közösen bérelnek lakást. Egyikük egy éve nem látta a férjét, aki Németországban vállalt munkát, míg fiatalabb lakótársa titokban találkozgat vőlegényével. A két nő egy harmadik kolléganőjük meghívására egy tengerparti kirándulás során találja meg a helyet, ahol végre felszabadultan önmaguk lehetnek.
A harmadik legfontosabb elismerést, a zsűri díját a francia Jacques Audiard (Dheepan, A próféta) Emilia Pérez című, spanyolul forgott gengsztermusicaljének ítélték, amelynek szintén van már magyar forgalmazója. A legjobb női alakítás díját is ez a film kapta, ráadásul az elismerést nem egy színésznőnek, hanem a négy női főszereplőnek közösen ítélték oda: Karla Sofía Gascónnak, Zoe Saldanának, Selena Gomeznek és Adriana Paznak.
A zenés krimi egy mexikói drogbáróról szól, aki az életét minden szempontból meg akarja változtatni. A díjat a színésznők nevében Karla Sofía Gascón vette át, aki a film kezdetén Manitast, egy hatalmas mexikói drogkartell erőszakos és dúsgazdag vezetőjét alakítja. A kegyetlen férfi nővé átoperáltatva magát kilép a bűnözői alvilágból és teljesen új életet kezd. Az indiai és a francia filmet is a Mozinet mutatja be a közeljövőben a magyar mozikban.
A legjobb férfi alakítás díját Jesse Plemons kapta Jorgosz Lánthimosz angol nyelvű Kinds of Kindness (A kegyelem fajtái) című szkeccsfilmjéért, amelyben három szerepet is alakít Willem Dafoe és Emma Stone oldalán. Lánthimosz a Szegény párák négy Oscarja után egy összetett pszichológiai tanulmányt dob elénk a párkapcsolatokról a szokásos abszurd stílusában, de némiképp erőszakosan ábrázolva. Az alkotást szeptember 19-én mutatják be Magyarországon.
A legjobb rendező a portugál Miguel Gomes lett, akinek Grand Tour (Nagy körút) című, álomszerű filmje szintén egy erős nőről szól, aki Ázsián keresztül követi vőlegényét, aki faképnél hagyta. A történet ugrál az időben: hol 1918-ban, hol napjainkban járunk, és néha fekete-fehér, néha pedig színes kockákat látunk. A film egyszerre idézi meg a mai ázsiai országokat és a több mint száz évvel ezelőtti brit gyarmati birodalmat.
A zsűri rendhagyó módon egy különdíjat is kiosztott, méghozzá az iráni Mohammad Rasoulofnak, akit a titokban forgatott The Seed of the Sacred Figért (A vadfügefa magjai) miatt nyolc év börtönre és megkorbácsolásra ítéltek hazájában. A film egy iráni ügyvédről szól, akinek az előléptetése és szolgálati fegyverének eltűnése egyre nagyobb feszültséget okoz közte és a családja között.
A csaknem háromórás alkotás – amelyben eredeti mobiltelefonos felvételek is láthatók az erőszakba torkollott 2022-es tömegtüntetésekről, amelyek a muzulmán öltözködési szabályokat megszegő 22 éves kurd nő, Mahsza Amini halálát követően robbantak ki – egy négytagú fiktív család életét követi Teheránban, amelyet teljesen felkavar a kialakult politikai helyzet.
Több nagy nevű favorit lőtt mellé idén: David Cronenberg The Shrouds című filmjét és Paolo Sorrentino Parthenope-ját nem igazán szerette a közönség, de Paul Schrader, Costner és Coppola filmjei is megosztó kritikákat kaptak. Nem díjazták Quentin Dupieux-t sem, akinek nyitófilmje, A második felvonás viszont egyöntetű sikernek bizonyult: a nagy francia sztárokat, Léa Seydoux-t, Louis Garrelt és Vincent Lindont felvonultató vígjáték a film a filmben eszközt csavarja ki, miközben aktuális témákat érint – a kritikák szerint nagyon viccesen.
Népszerű volt még Andrea Arnold Bird (Madár) című filmje is, ebben Nykiya Adams élete első filmszerepében egy lepusztult angol városban kallódik, majd megismerkedik egy mesebeli figurával.
Coralie Fargeat író-rendező azt mutatja be, milyen pusztító hatással van a nőkre a fiatalságuk és szexuális vonzerejük megőrzésére irányuló nyomás, méghozzá meglehetősen plasztikusan. Fargeat a legjobb forgatókönyv díját vitte haza, a 61 éves nagy visszatérő, Demi Moore a főszerepben pedig sokak szerint komoly esélyes volt a legjobb színésznő díjra.
A fesztivál hivatalos és párhuzamos szekcióiba beválogatott első filmek közül a legjobbnak járó Arany Kamera díjat Halfdan Ullmann Tondel norvég rendező Armand című filmje kapta, amelyet az Un certain regard (Egy bizonyos nézőpont) elnevezésű válogatásban mutattak be. A rövidfilmes Arany Pálmát a horvát Nebojąa Slijepčević The Man who could not remain silent (Az ember, aki nem tudott hallgatni) című filmje érdemelte ki.
Az csináljon filmet, akinek van mondanivalója
Cannes az utóbbi években látványosan megengedőbb Hollywooddal és a fősodorral szemben: míg nemrégiben például foggal-körömmel küzdött az ellen, hogy streamingszolgáltatók által forgalmazott alkotások ne versenyezhessenek a programjában, a szervezők hamar belátták, hogy olyan időket élünk, ahol minden szereplőnek össze kell fogni a mozi érdekében. Ezért is tartanak már a croisette-en olyan blockbuster bemutatókat, mint például a Top Gun – Maverick vagy idén a Furiosa, illetve osztanak életműdíjakat nagy amerikai sztároknak.
A szombati díjkiosztón az Arany Pálma nyertesének bejelentése előtt a fesztivál ilyen elismeréssel tisztelgett George Lucas, a Star Wars-univerzum atyja előtt (Meryl Streep is kapott egyet a nyitónapon). A John Williams által szerzett, legendás Csillagok háborúja-témára színpadra lépő Lucast álló ovációval és hosszú tapssal köszöntötte a gála bő kétezer fős közönsége, a pálmát ráadásul jó barátja, Francis Ford Coppola adta át neki. Coppola kisöccseként hivatkozott Lucasra: felidézte, hogy annak idején csak azzal a feltétellel vállalta, hogy mentorként egyengeti az útját, ha Lucas cserébe minden nap egy új ötlettel rukkol elő. A kérése maradék nélkül teljesült.
A nap folyamán korábban a filmes nyilvános beszélgetésen vett részt, amelynek során kijelentette: ő egy makacs fickó, aki nem szereti, ha megmondják, hogyan csinálja a filmjeit. Lucas aztán beavatta a hallgatóságot, hogy legszívesebben egykori diáktársainak: Martin Scorsesének, Coppolának és Steven Spielbergnek mutatja meg a filmjeit, de nem szereti a fókuszcsoportokat, előzetes vetítéseket.
„A közönség nem tudja, milyen filmet szeretne látni. Neked kell megmondanod, hogy milyen filmet csinálsz: olyat, ami neked tetszik. A stúdiók elérték a pontot, hogy az érdekli őket a legjobban, hogy vajon mit gondolnak a rajongók: megengedik a közönségnek, hogy ők csinálják a filmeket, ami kész őrület. Nem így készülnek a filmek: találj valakit, aki tudja, hogyan kell filmet csinálni, és van egy története, amit szenvedélyesen el akar mesélni”
– osztotta meg álláspontját George Lucas, aki noha a Forbes listája szerint jelenleg a világ leggazdagabb híressége, véleménye mégis egybecseng a szerzői, független filmesek hitvallásával.
André Bazin francia kritikus – akiről Cannes vetítőtermet nevezett el – 1967-es könyvének címében tette fel a kérdést: Mi a mozi? Közel hatvan év után ugyanúgy érdemes elmélázni kicsit a kérdésen, hozzátéve: vajon miről kellene szólnia a mozinak? Cannes válasza 2024-ben talán az, hogy a kockázatvállalásról. Mert inkább legyen megosztó egy dédelgetett szerelemprojekt, mint hogy ne váltson ki érzelmeket.
