Végső soron minden színdarab rólunk szól, a történéseiket magunkra vonatkoztathatjuk. A hőseik mind mi vagyunk, még akkor is, ha szemben állnak, viaskodnak egymással. Így vagy úgy, de megtaláljuk magunkat bennük – mert mindannyiuknak igazuk van, pontosabban, mint a rendezők és a színészek szokták mondani: van igazságuk. Még a gonoszok is boldogok akarnak lenni, és azért gonoszkodnak. Ettől még nem kell velük egyetértenünk, de megérthetjük őket, a motivációjukat. Semmi emberi nem idegen tőlünk. Mindenféle élet ismerős számunkra, mivel határhelyzetekben meg-megtapasztaljuk, hogy az utunk a döntésünktől függően erre is, arra is vezethetne – de hogy súlya van annak, hogyan döntünk, az leginkább csak utólag válik nyilvánvalóvá. Nem dönteni azonban nem lehet, és emiatt ez a játék (a neve élet) sokkal komolyabb, ijesztőbb, mint az újrakezdhetők.
A Láthatáron Társulat Mi van veled, Akárki? című előadása a lehető legkonkrétabban vonatkoztatja cselekményét a nézőire, és már kezdés előtt jelzi, hogy szerepünk átértelmezésére kér: az összes széken toll és papír. „Aktívnak kell lennetek, számítunk a véleményetekre, és bevonunk benneteket” – üzenik így. Ezt nem mindenki szereti. Egy nézőtárs kezdés előtt meg is kérdezi, hogy nem baj-e, ha ő nem akar együttműködni. Értem, mire gondol, sőt az aggodalmát is: hogy aktivitást várnak el tőle, noha nem erre fizetett be. Hogy talán szándéka ellenére kikényszerítik a részvételét.
„Ó, Uram, teremtőm! / Ki minden előzetes konzultáció nélkül / kényszerítetted rám ezt a világot, / hogy egyszer és mindenkorra / boldoggá erőszakolj!”
– a Bikini Imádság című számának e sorai szerintem tökéletesen írják le ezt a helyzetet (és életünk alaphelyzetét). Az alkotók sugalmazása szerint megtehetjük ugyan, hogy kimaradunk (az előadásból), de a nagyobb előadásban már amúgy is, eleve benne vagyunk, így aztán struccpolitika lenne úgy tennünk, mintha mégsem. Nem fals a dalszövegnek az a kitétele sem, hogy ez az egész (az élet és az előadás) főképpen a boldogságról szólna – bár a darab esetében nem az örök boldogságra vonatkozó isteni tervről, azaz a mennyországról, mint a dal, hanem arról az emberi alapigényről, hogy az életünket értelmesnek, leélésre érdemesnek érezhessük.
Mit kínál a Mi van veled, Akárki? ennek átéléséhez, szemléltetéséhez? Egyrészt megválaszolandó kérdéseket és feladatokat, másrészt pillanatképeket valaki, akárki életéből: egyedülálló anyáéból, semmittevő, útját kereső fiáéból, annak barátnőjééből, aztán a nagy pillanatról, amikor kiderül, hogy az ifjú pár gyermeket vár. Továbbá karmesteri jelnyelv segítségével megpróbálnak bennünket bevonni – ez az előadásnak olyan eleme, amelyet sem nem igazán értek, sem a hasznát nem látom, de a többség igyekszik felvenni a tempót, és például a kéréseknek megfelelő hangokat kiadni.
Ennek egyik példája, amikor egy színész elindul a kétoldalt álló nézők közötti járaton (ami itt a színpad), arra kér bennünket, hogy az útját tekintsük az életutat jelképezőnek, és ennek megfelelő hangokkal jellemezzük az egyes életszakaszokat. A születés után oázás adottnak tűnik, de utána számomra már csak a halálsikoly (?) olyasmi, amely egy bizonyos életeseményt érzékletesen kifejezhet. A színész kezdettől a végig haladását ennek ellenére sokféle hang kíséri, de fogalmam sincs, mennyire átéltek. Mert már maga a feladat is erőltetettnek tűnik.
Kerek, innét oda tartó, ívet leíró történet tehát nincsen, de ez itt nem a darab fogyatékossága, hanem abból adódik, hogy az alkotók egész komolyan úgy gondolják, ez a mi közös történetünk, nem pedig olyasmi, amit mi tőlük kapunk. Hogy ki az a mi? Egyrészt a jelenlevők összessége, a színészeket is beleértve, akik egy adott ponton magukról, tehát színészi magánénjükről kezdenek el beszélni, száraz adatokkal és számokkal jelezve, hogy ők éppen hol tartanak az életük útján, milyen leltárt készíthetnek arról, amit eddig „elértek”, az életükből „kihoztak”.
Ez engem meglep és kissé nyomaszt is: egyrészt azért, mert a színészektől színészi működést várok el (tudom, talán kissé maradi módon), másrészt mert olyan érzésem támad, hogy lemeztelenítik magukat előttünk, és olyasmiket árulnak el magukról ebben a „szerepben”, amikre nem feltétlenül vagyok kíváncsi. Nyugtalanít, hogy azt „játsszák”, magánemberek. Hogy itt most önmaguknak kell lenniük. Hogy egyívásúaknak kell mutatniuk magukat velünk, nézőkkel – vagyis míg mi nem lehetünk a hagyományos értelemben nézők, ők is kilépnek a hagyományos színészi szerepből, mintha éppen e biztos fogódzóinktól próbálnának bennünket megfosztani. Ami talán nem is ördögtől való, hiszen mind emberek vagyunk, akik küzdünk a sorsunkkal, vágyaink, reményeink vannak, csalódunk, elszomorodunk, aztán újra bizakodunk. Vagyis „az” ember, sőt az emberi nem a következő szint, amelyet itt szereplővé tesznek – és ugye nem csak én gondolom úgy, hogy „ő” nem olyasvalaki, aki mondjuk levél címzettje lehet, megszólítható, villanyszámlát kell fizetnie stb.
A dolog méregfogát az sem rántja ki, hogy az alkotók Akárkit teszik meg hősüknek – sőt Besenyő Pista bácsi bölcsességével nyitják a darabra vonatkozó gondolataikat a színlapon: „Bárki lehet Akárki.” A pontos idézet – klasszikusokat csak pontosan szabad idézni – így hangzik: „És főleg az, hogy valaki akárki vagy bárki. Mert felőlem akárki lehet bárki, kérem, vagy a bárki lehet akárki, engem az még mindig nem érdekel. Sőt össze is keveredhet akárki bárkivel, csak fúj ne legyen. De ha fúj, az gusztustalan, kérem, de engem nem érdekel, mi gusztustalan, mi nem.” Amit Besenyő Pista úr/bácsi mond, olyan emberek megnyilatkozásainak a paródiája, akik valami igazán nagyot és mélyet akarnak-próbálnak közölni, de ehhez nincsenek meg a megfelelő gondolataik és szavaik. És mintha ezzel az előadással valami hasonló lenne a probléma. A koncepció nemes, de Akárkiről a dolog természetéből fakadóan nem lehet jó előadást csinálni, méghozzá azért nem, mert róla csak azt tudjuk megállapítani: olyan, mint bármelyikünk.
A darab lezárása az eddigiek kiteljesítése: bakancslistát kell írnunk, öt pontban számot vethetünk azzal, milyenek vagyunk most, azaz pillanatfelvételt készíthetünk önmagunkról; arról, ahol tartunk az életben, felvehetjük, majd a többiekéivel együtt visszahallgathatjuk a darabra vonatkozó reflexióinkat, megszólaltathatunk egy misztikus gongot, és ha közben valamire gondolunk, az talán teljesül majd (?), végül dugót dobhatunk egy üvegbe annak eldöntése céljából, hogy Akárkinek érdemes volt, lenne-e megszületnie. Aki – mint már tudjuk – bárki.
Érdemes? Nem érdemes? A válaszunk egyszerre végtelenül súlyos és pehelykönnyű. Hiszen a felszólítás révén egyrészt mintha isteni státusba kerülnénk, és a teremtésről kellene döntenünk – legyen-e valami, vagy maradjon inkább a semmi –, másrészt azonban már tudjuk, hogy lett, megszületett és naponta születik az a bizonyos akárkibárki, erről nem mi döntünk. A valódi kérdés sokkal inkább az, hogy ha már megszületik, hogyan lehet boldog. Mitől élhet boldogabb életet, mint amilyet a világ, együtt alkotott világunk ma kínálni tud neki.
