Az ember a zenészeket általában zenélés közben látja; annyira magától értetődő ez, hogy bele sem gondolunk, mit élnek át, amikor éppen nem a színpadon állnak. Például közvetlenül előtte és utána. Mi most belegondoltunk, és rájöttünk, hogy fogalmunk sincs. Milyen érzés lehet felmenni egy színpadra – akár egy nagyra, ötezres tömeg elé, akár egy kicsire, előtte pár tucat emberrel? A lámpaláz győz előtte, vagy az eufória? Ha pedig vége, megkönnyebbülés jön, vagy éppen az üresség? Vagy hirtelen nem is tudják hova tenni azt a sok energiát, amit a közönségtől kapnak, és úgy érzik, szétrobbannak?
Megnéztük, és kiderült: ez mind történik – akár egyszerre, akár egymás után.
A legtöbben úgy gondolnak a Művészetek Völgyére, mint kézműves, színházas, beszélgetős és – földrajzi kiterjedtsége ellenére – családias fesztiválra, és ez mind igaz, ám ha a Völgyről beszélünk, nem kerülhetjük meg a koncerteket. A tucatnyi színpadon ugyanis bőven elfér minden, amit Magyarország jelenleg a popzene terén nyújthat a széles körben ismert nemzeti kincsektől – Quimby, Bëlga, Bagossy Brothers Company – a feltörekvő előadókon át – Solére, Ajsa Luna – azokig, akik már negyven éve is legendák voltak – például Deák Bill Gyula. Tökéletes terepe volt tehát a fesztivál a kísérletünknek. Amelyet, csak hogy még érdekesebb és nehezebb legyen, képekben mutatunk meg.
Megkértük hát a Völgy zenészeit, nézzenek bele fotósaink – Hegyi Júlia Lily és Neményi Márton – lencséjébe közvetlenül azelőtt, hogy színpadra lépnének, majd amikor az utolsó dal is befejeződött, ugyanott vártuk őket, hogy elkészítsük ugyanazt a képet ugyanazzal a látószöggel, fénnyel és kompozícióval, mint előtte, az egyetlen, ami a képen más, az ő maga. Legalábbis így terveztük.
Kiderült azonban, hogy a zenészek zabolátlanok: koncert után viszi őket az energia, nekünk pedig szó szerint futni kellett utánuk. Így is elcsíptük őket, őszintén, kiszolgáltatottan és gondtalanul, a képpárok pedig, ahogy mondani szokták, önmagukért beszélnek. Van, hogy csak a zilált haj vagy egy félmosoly árulkodik arról, hogy a két kép közti másfél órában történt valami, és van, hogy ugyanazzal a méltósággal néz a fényképezőre, de mégis mintha átrendeződött volna az összes vonása. Van, hogy azt a cigit szívja a fellépés után, amit előtte megtekert, van, hogy nem fér a bőrébe, és kiül az arcára az őskáosz, és van, hogy nincs más, csak a boldogság. Úgy is, hogy akkor már harminc órája nem aludt – mint a Bagossy tagjai.
(Aztán ott van a Bëlga, akik úgy próbáltak trollkodni, hogy előre szóltak, hogy pont ugyanúgy néznek ki utána, mint előtte – ez kettejüknek sikerült is. Poptörténelmi teljesítményük előtti tisztelgésként megmutatjuk őket is.)
Összesen két zenész volt a többtucatnyiból, aki nem szerette volna, ha lefotózzuk őket, és ők is kedvesen, tapintatosan és észérvekkel hárítottak. Fotósaink rég láttak ennyi szeretetet és lelkesedést a backstage-ben, úgy is, hogy a zenészek mind ott és akkor szembesültek vele, hogy mire készülünk.
Fotók: Hegyi Júlia Lily és Neményi Márton
