Találkozások Orhan Pamukkal

?Gyalogolni jó? ? mondta Móricz Zsigmond. Fordítani jó ? mondom én. Művész-e a műfordító? Szerintem legalább félig annak kell lennie. Ha a mű tartalom és forma kettősségéből áll, a tartalmat ki kell emelnie eredeti nyelvének burkából, és e kincs számára vigyázva, a célnyelv adta anyaggal és eszközökkel az eredetinek tökéletesen megfelelő formát kell létrehoznia. Ez pedig alkotás, minél jelentősebb műről van szó, annál inkább. Az eredeti stílus újra megteremtésén fáradozó fordítónak a ?szóról szóra? fordítás Szküllája és az édes anyanyelvünk kívánalmainak való megfelelés Kharübdisze között kell hajóznia, ebben a szűk átjáróban még arra is ügyelve, hogy legyőzze az idegen kultúrák nálunk ismeretlen fogalmainak magyarítása során útjába kerülő akadályokat. Köztudott, hogy mi, magyarok műfordító-óriások nyomdokaiban járunk. Kevésbé ismert talán, hogy aki törökből fordít, Balassit is elődjének tudhatja, hiszen ő több versét is ?török szép versekből fordítá?. Aki pedig ma fordít törökből, az Nobel-díjassal is találkozhat: ezúttal a 24. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégével, Orhan Pamukkal. (Mint alant látni fogjuk, a fordítást ő is művészetnek tartja.) Ismeretségünk ? legalábbis részemről igen mély: minthogy öt regényét fordítottam, egyet meg szerkesztettem, sok-sok hosszú hónapokat töltöttem a mondataival. Személyes találkozásaink mélységesen mély múltjába pedig éppen a Budapest Nagydíjának átvétele után pillantottunk bele. Első regényének, a Cevdet bey ve o?ullar? (az éppen most megjelent Cevdet bey és fiai) eredeti példányát adtam a kezébe, és kérdeztem: emlékszik-e? ?Tisztelt Tasnádi Edit, Kemal Özer kérésére örömmel küldöm Önnek könyvemet. Sikereket kívánva Orhan Pamuk, Nişantaş?, ?stanbul, 20. 1. 1983.? ? áll benne a dedikáció. A ?találkozás egy régi fiatalemberrel? mosolyával nézte a könyvet, és emlékeztetett, hogy a Can kiadónál találkoztunk. Szégyenkezve vallottam be neki, hogy a vaskos könyv ott állt ugyan a polcomon, de csak akkor vettem kezembe újra, amikor 2006-ban a Nobel-díj odaítélése kapcsán cikket és illusztrációképpen néhány beszkennelt Pamuk-címlapot kért tőlem a Könyvhét. Így tudtam most meg azt, hogy a kiváló költő, Kemal Özer, akivel akkoriban éppen egy török nyelvű József Attila köteten dolgoztunk, azzal adta meg az akkor még első kötetes fiatal írónak a címem, hogy ha magyarul meg szeretne jelenni, küldje el művét ennek a hölgynek?

Sok év telt el közben... Isztambulban tartózkodtam 2006 decemberében, amikor akkori kiadójának, az ?letişimnek az igazgatója meghívott a Nobel-díjas szerző tiszteletére rendezett koktélra. Itt elpanaszoltam, hogy bár már három regénye jelent meg magyarul, mind idegen nyelvű kiadások fordításaként, és bár ezt látva bejelentkeztem a kiadónál, nem kaptam választ. A második nyelvből való fordítás veszélyeket rejt magában ? mondtam, a kiadó honlapján például angolból A nevem Vörösnek fordították regénye címét. ?Vörös, mint kommunista?? ? kerekedett el a szeme. Nem ígért semmit, mondván külföldi kiadásait nem ő, hanem a New York-i ügynöksége intézi, most azonban, amikor erre emlékeztettem, bizonytalanul tőlem kérdezte, hogy végül segített-e, örömmel közölhettem, hogy igen, rövid időn belül felkérést kaptam A nevem Piros fordítására, és 2007-ban már meg is jelent; és ezért lett a magyarul talán kissé szokatlanul, de az eredetihez híven legutóbbi regényének címe is A piros hajú nő...

Időközben a Helikon vásárolta meg az életmű-kiadásának jogait, így a kiadó standján a két éve indult sorozatból máris hat, egységes dizájnnal készült, elegáns kivitelezésű kötet fogadta a szerzőt és az olvasókat.

Természetesen találkoztunk, de a világhírű író rövid és zsúfolt programja miatt interjúkészítésre csak néhány percet kaptam. Az elmúlt években olyan sokan kérdezték a műveiről, hogy inkább a magam szakterülete felől indítottam:

Tasnádi Edit: Műfordítóként munkaeszközünkről, a nyelvről szeretném kérdezni. Szerintem az anyanyelv és általában a nyelv embervoltunk talán legfontosabb csodája. Íróként Önnek mit jelent?

Orhan Pamuk: Nem kell annyira büszkének lennünk rá, hiszen ma már azt is tudjuk, hogy az állatok is beszélnek...

TE: De az emberek mégiscsak jobban beszélnek. (nevet)

OP: Persze ha beszélnek is az állatok, mi emberek, írunk is.

TE: Vagy, mint ahogy Petőfi írta a magyar nemesről, nem írunk és nem olvasunk. Mégis, mit jelent Ön számára a nyelv? Vagy nem is gondol vele, mert olyan természetes, mint a levegő?

OP: Igen, a nyelvben benne élünk; olyan mint a víz, az oxigén, az alvás, az álom, mint az, hogy járunk ? észre se vesszük. De szerkezete van, szintaxisa, szókincse, ennek elemzéséhez pedig nyelvésznek kell lenni. Az ember az anyanyelvét ösztönösen tanulja meg, ahogy úszni vagy biciklizni is megtanul. Úgy viszonyulunk hozzá, mint a saját testünkhöz. Ugyanakkor író vagyok, ez jelent egy fajta tudatosságot is.

TE: Hatvanhárom nyelvre fordították le a műveit. Hogy tekint a fordításokra?

OP: A kilencvenes évek óta távoli országok nyelveire, például Vietnam, Japán, sőt India több nyelvére is fordították a regényeimet, többnyire angolból. Én csak az angol fordításokat tudom ellenőrizni. A fordítók elküldik az elkészült fordítást, és részben a török eredeti alapján, de gyakran anélkül, hiszen a regényeim a fejemben vannak, megjegyzem, ha valami zavarót érzek. Van néhány számomra fontos kritérium: egyrészt a szöveg ritmusa, zenéje; másrészt a mondatok hosszúsága, harmadrészt természetesen az értelem, vagyis az almám helyett ne legyen ott körte. Hozzátehetem a nyelvek különbözőségéből fakadó problémát is: miután a török agglutináló nyelv, van, hogy egy rag, egyetlen szótag helyett az angolnak három szóra van szüksége, és olykor én azt érzem, hogy ennyit nem ér meg, fölösleges, csak azért tettem oda, mert két betű volt mindössze, a fordításban inkább hagyjuk el. De ez nem túl gyakori eset. Fontosnak tartom a szinonimák szerepét, akár a szinonimaszótárak forgatást is. A török nyelvben mintegy 20 ezer szó van, az újabb számítások szerint talán 25 ezer is, az angolban viszont ennek többszöröse. Például törökül azt mondjuk: mutlu, azaz boldog. (Esetleg még a nyelvújítás előtti, ma már régiesnek ható bahtiyar szót használhatjuk.) A mutlu szó sok olyan árnyalatot rejthet magában, amelyet a török olvasó megért, az angol szövegben azonban nem ismételgethetjük helyette folyton azt, hogy happy, happy, happy, helyette a szövegkörnyezet, az összefüggések más és más szinonimákat kívánnak. Ezt egy jó fordító érzi. Egyikük azt magyarázta nekem, hogy a török mondatszerkezet sajátossága miatt ő előre szokta venni a hosszú-hosszú török mondatok végén szereplő igét, és abból kiindulva építi fel újra mondatot. Nincs törvény, nincs szabály, csak gyakorlat van. Elfogadom, hogy egy másik nyelven olykor jobb a hosszú török mondatot kettévágni. Nagyon érdekes téma, órákig tudnék róla beszélni.

TE: Nyilván érdeklik a más nyelvű fordítások is.

OP: Természetesen, és érdekelnek az olvasók reakciói is, amelyekkel főként a dedikálások alkalmával találkozom. Az oroszok például nagyon szeretnek erről a témáról beszélni, megkérdezik azt is, hogy miért kellett egy régi fordítót lecserélni. A fordítóval olyan kapcsolat alakulhat, mint egy házasság, jól működik, aztán a különböző nehézségek miatt: elfáradnak, netán probléma támad a kiadó, vagy a honorárium körül, és válás következik be. Egy francia barátom, nyelvész, filozófus, törökül nem tud, de azt mondja, a fordítóm gyenge. Ehhez nem tudok hozzászólni, de hadd mondjak valami komikusat. Gyakran készül úgy interjú, hogy fordító nincs jelen, és az újságírók bíráló megjegyzéseket tesznek a munkájukra; a fordítók pedig féltékenyek egymásra, és ?feljelentik? társaikat, beszámolnak mások hibáiról. Holott a szöveg szépsége fontosabb tényező lehet, mint hogy adott esetben az alma helyett netán körte szerepel. Például a mi nagyszerű költőnk, Can Yücel ? mielőtt még inni kezdett ? nyolcvan oldalt lefordított Gabriel García Márquez Száz év magányának angol kiadásából ? hát az olyan gyönyörű szöveg, az maga a költészet! Persze nem tudom, Márquez mit szólt volna egy ennyire szabad fordításhoz... Akár egy feleség, a fordító megcsalhatja az embert.

TE: Mondják is, hogy a fordítás olyan mint a nő: ha szép, akkor nem hű, és ha hű, akkor nem szép. A fordítás ferdítés ? mondjuk magyarul.

OP: A latin mondás szerint pedig a fordítás árulás (traduttore traditore), de tulajdonképpen egyik állítást sem tekinthetjük kivétel nélkül igaznak, bármelyik variáció előfordulhat, mint ahogyan az ellenkezője is. Egyszerűen nincs szabály. Én mindenesetre művészetnek tekintem a fordítást, és elismerem a fordítók autonómiáját.

TE: Említette az előbb a szinonimák fontosságát. A Columbia Egyetemen az irodalomról tartott előadásait törökül Saf ve Düşünceli Romanc? címmel jelentette meg. Ehhez a címhez Schiller A naiv és szentimentális költészetről című esztétikai írása adta az ihletet. A saf szó valóban naivot, a düşünceli azonban inkább gondolkodót, elgondolkodót jelent. Miért ezt a szót választotta?

OP: Mert Schiller a tanulmányában ebben az értelemben használja. Meg kell mondanom, hogy sokat törtem a fejem a szóválasztáson. Ezer színe van a fordításnak. Ha a szavak jelentéstartalmát egy-egy kendőnek tekintjük, a különböző nyelvek szavainak jelentési körének kendői egymásra terítve soha nem fedik százszázalékosan egymást, egyetlen kendőre olykor öt másikat is rátehetünk.

TE: Ráadásul a szavak különböző asszociációkat kelthetnek.

OP: És ott van még a hangzás is. Ha például nálam négy szó négy szókezdő k, k, k, k hanggal kopog, annak jelentősége van. A fordító tehetségén múlik, hogy ezekkel mit tud kezdeni, de az is előfordulhat, hogy lehetetlen megoldania. A törökben ennek a tudományágnak még nincs kikristályosodott terminológiája, tehát ha ezt a könyvet akarja fordítani, érdemes az angol és a német fordításokat megnézni?.

Itt tartottunk, amikor lejárt az időm. Mint ahogy kevésnek bizonyult a dedikálásra szánt két óra is. Láttam, milyen türelemmel és figyelemmel fordul azokhoz, akik a hosszú sort kivárva eljuthattak elé. Egy idős hölgy arra kérte, egyetlen szóval mondja meg, mit jelent számára az irodalom? Élvezet ? válaszolta.

Tasnádi Edit
Fotó: Csákvári Zsigmond