A Tik-tak... bumm!-ról nekem egy társasjáték jut eszembe, aminek az a lényege, hogy minél gyorsabban folytassuk a szóláncot, nehogy a kezünkben „robbanjon fel a bomba”. Ismered?
Én nem játszottam ilyet soha, de a történet rímel erre, hiszen arról szól, hogy a főhősünk, Jonathan Larson nyolc nap múlva harmincéves lesz, és nyomasztja, hogy vajon az élete a helyes irányba tart-e, mit sikerült beteljesítenie a korábbi álmaiból. Ez egy önéletrajzi ihletésű monodráma volt. Jonathan Larson az 1990-es években akár egy stand-upos mesélt az életéről, és a saját dalaival színesítette a történeteket. Majd megírta a Rent című musicalt, ami világhírűvé tette a nevét, ám ő a bemutató előtt egy nappal meghalt. A halála után a testvére közbenjárására született egy háromszereplős kamaramusical a korábbi, zenés stand-up-est anyagából kiindulva. A Netflix néhány éve készített is ebből egy remek filmet.
Jonathan Larson 36 éves korában meghalt, és bár Amerikában népszerű, nálunk kevesen ismerik. Miért érdekes számunkra ez a történet?
Mert ez egy felnövéstörténet. Arról szól, hogy egy művészember milyen küzdelmek árán jut el addig, hogy neki ez a hivatása, és bármilyen sok munkával, gyötrődéssel és lemondással jár, végig kell mennie ezen az úton. Az állhatatosság pedig komoly áldozatokat követel, itt egy párkapcsolat és majdnem egy gyerekkori barátság is rámegy erre.
Az előadás a művészlét nehézségeiről szól, vagy sokkal általánosabban mesél az útkeresésről?
Ez inkább egy generációs történet, amely sokunk számára ismerős helyzetről szól: az ember betölti a 30. életévét, és úgy érzi, hogy még semmit nem tett le az asztalra. Ötven évvel ezelőtt egy ennyi idős embernek már volt egy-két gyereke, lakáshitele… Ma pedig egy 30 éves szinte gyereknek érzi magát, hiszen az átlagéletkor növekedésével a különböző életszakaszok is kitolódtak. Ez a kapunyitási pánik vagy generációs szorongás áll a darab középpontjában. Három fiatal történetét látjuk. Az egyikük azért költözött New Yorkba, hogy beteljesítse a színészi ambícióit, ám ráébredt, hogy mégsem ez az útja, ezért egy PR-cégnél találta meg a boldogulását. A barátnője táncosnőnek készült, ám végül a tánctanításban lelte meg a hivatását. A barátai tehát előrébb járnak ezen az önismereti úton. John viszont az első musicalje bemutatójától reméli a nagy áttörést, a világsikert.
Az említett főszereplőt, Johnt Ember Márk játssza, aki 31 évesen bizonyára sok szempontból hasonló utat jár be. Nem gondoltatok arra, hogy kicsit az ő képére alakítsátok a darabot?
De, már az előkészületek legelejétől fontosnak tartottam, hogy az ő személyes története is megjelenjen az előadásban. Ráadásul nem akartam a ’90-es évek New Yorkjában ragadni, hiszen nekünk ez nem sokat mond. Azt szeretném, hogy ezt a történetet Márk mesélje el most, 2024-ben Taliándörögdön, aztán Budapesten. Mert ha arról van szó, hogy az alkotómunka miatt felbomlik egy párkapcsolat, arról neki is van saját tapasztalata, amiről mesélni is fog kicsit. Ahogyan arról is, milyen pályát képzel el magának egy lánglelkű színművészetis hallgató, aztán ehhez képest tíz évvel később milyen munkákban vesz részt, vagy milyenekben nem. Igyekeztünk árnyalni, a mi valóságunkkal színesíteni a darabot, ami a díszletben is megjelenik. A háttérben egy New York-sziluettet látunk majd, de a padlón Budapest városképe tükröződik vissza. Ez egy itt és most érvényes történet.
Te is a harmincas éveid közepén jársz. Túl vagy már ezen az útkeresésen?
Még útkeresésben vagyok. Sokféle dolgot csinálok. A következő évadban ismét a szolnoki Szigligeti Színház nagyszínpadán rendezek majd, közben pedig több mint tíz éve állítok színpadra néhány fős kamaradarabokat a Rózsavölgyi Szalon szobaszínházszerű, intim terében. Két évvel ezelőtt volt egy megtorpanásom, amikor úgy éreztem, hogy újra kell gondolnom dolgokat. Ez akkor fájdalmas volt, de a továbblépés nagyon sok erőt adott. Azt hiszem, világosabban látom, mit szeretnék, és már nem tudnak olyan könnyen eltántorítani a külső körülmények. A színházcsinálásban az egyik legnehezebb, hogy minden próbafolyamatot a nulláról kell kezdeni, akkor is, ha ebben a produkcióban is szinte csak olyan emberekkel dolgozom, akikkel korábban már volt közös munkánk. Több tucat, javarészt sikeres bemutatóval a hátad mögött sem lehetsz biztos abban, hogy ez is sikerülni fog.
Mindig nehéz színpadra állítani az ilyen történetmesélő darabokat, mert a konfliktusok, drámai helyzetek nem akkor és ott történnek meg. Hogyan lehet mindezt színessé, átélhetővé tenni?
Mi igyekeztünk afelé vinni az előadást, hogy a színpadon – amennyire lehetséges – történjenek meg a szituációk, a narrációk pedig inkább csak reflektáljanak ezekre a helyzetekre. A színházban egyébként is alapszabály, hogy nem kell elmondani, amit el is lehet játszani. Ez egy zenés előadás, amelyben a színészeink játszanak, énekelnek, kint is vannak-bent is vannak. Azt remélem, hogy a nézőket sikerül az elején berántani ebbe az érzelmi hullámvasútba.
A színészek játszanak a hangszereken, vagy zenekar is lesz?
Van egy háromfős zenekar: zongora, dob és gitár, valamint Márk gitározik, Enikő és Gergő pedig basszusgitároznak, illetve ritmushangszereken játszanak. Azt szeretnénk, hogy a nézők úgy érezzék: Ember Márk klubkoncert-hangulatú stand-up-estjén vannak. Ez egy laza szövetű történet, vagány, rockos dalokkal, kiváló egy nyári fesztiválra.
Július 19-én a taliándörögdi művelődési házban mutatjátok be az előadást, aztán Budapesten az Art-Színtérben játsszátok majd. Mennyiben más egy ilyen alkalmi, fesztiválközegben játszani?
Egyfelől inspirál bennünket a kulturális pezsgés, a fesztiválon olyanok is beülnek egy-egy előadásra, akik egyébként nem biztos, hogy jegyet váltanának rá. Másfelől viszont megesik, hogy egy szuper előadás közben a sor közepéről kászálódik ki öt ember, mert mindenáron oda akar érni a következő koncertre. Ilyenkor tudnunk kell, hogy ez nem rólunk szól.
