Rózsa Anna: Trófea

Stephen Kingnek

Rettegtem, amennyire egy elhagyott út végén álló házban egyedül élő ember retteghet. De az én félelmemnek szaga is volt. Vizelet, állott levegő és a saját verítékem.

Olyan régóta hallgattam a tompa ordibálását, a ritmikus dörömbölést és a sírást odalentről, hogy lassan megszoktam őket.  Mint a hűtő zúgása vagy a padló nyikorgása. Nem eszméltem elég gyorsan, amikor elhallgatott. A csend nem békés volt, hanem fenyegető. Sűrű.

Későn kapcsoltam. A pince felé rohantam, ott volt előttem, hogy mit fogok találni. A konyhán átvágva majdnem elcsúsztam a linóleumon. A pincelejáró ajtaja, amit négy éve minden áldott nap kétszer ellenőriztem, résnyire nyitva volt.  A vaskos lakatpánt nem volt eltörve. A csavarokat szedték ki. Egyenként. Körömmel, evőeszközzel, a jó ég tudja, mivel, hónapok alatt. Először a tömény vizelet és a doh bűze csapott meg, ami felkúszott a lépcsőn. Lenéztem a sötétbe. Üres volt. A matrac felborítva, a lánc a földön hevert, a bilincs sértetlenül, de üresen csillant a beszűrődő fényben. Lefogyott. Annyira lefogyott, hogy kihúzta a csuklóját.

A kezemben szorongatott Glockot majdnem elejtettem, ahogy a felismerés gyomorszájon vágott. Nem menekült el. Bárki más addig futott, ameddig nem talál egy utat, egy autót, egy másik embert. De nem ő.

Visszahátráltam a folyosóra, a fegyvert remegő kézzel emeltem magam elé.

Támolyogtam a hálószobámig az emeleten. Bevágtam az ajtót, a kulcsot kétszer elfordítottam a zárban. Odatoltam volna a nehéz tölgyfa komódot is, de nem volt erőm. Leroskadtam a földre, háttal az ágynak, a Glockot a mellkasomhoz szorítva. A hajam összetapadt az izzadságtól, az ujjaim görcsben álltak a markolaton.

Négy év. Emlékszem a napra, amikor kiválasztottam. Nem volt véletlen. Hetekig figyeltem a gimnázium előtt. A kockás szoknyájára, ahogy a térde fölött végződött, meg hogy majdnem mindennap két copfba fogta a haját. Tizenöt éves volt. Tiszta, ártatlan és gyenge. Azt hittem, könnyű lesz. Azt hittem, megtöröm, és az enyém lesz, mint egy trófea, egy háziállat. Tévedtem.

Az első hónapokban csak sírt. Könyörgött az anyjáért, az apjáért, Istenért. Aztán a félelem lassan átfordult valami másba. A második év végére megszűnt a könyörgés. Helyette csend lett, és az a fajta nézés, amitől a hátamon felállt a szőr, amikor levittem neki az ételt. Már nem volt tizenöt éves. És már nem volt ember. Én tettem azzá, ami lett. Egy ösztönlény, aki a sötétben él, aki megtanulta a lépteim ritmusát, a légzésem hangját. – Meg foglak ölni – suttogta minden este, amikor lekapcsoltam a villanyt. Nem üvöltötte. Ígérte. – Ha kijutok, először nem a rendőrségre megyek. Ha kijutok, feljövök érted. Kitépem a torkodat a fogammal.

És most kijutott. Az órámra néztem. Délután három. Kint hétágra süt a nap, de itt bent félhomály van a behúzott függönyök miatt. Minden árnyékban őt látom. A lesoványodott testét, a bőrére száradt mocskot, a csapzott haját.

Tudom, hogy itt van a házban. Érzem a jelenlétét, mint a front előtti nyomást a tarkómon. Ismerte a házat. A pincéből hallotta, merre járok. Tudta, melyik lépcsőfok nyikorog. Tudta, hol tartom a késeket. A csendet hirtelen megtörte valami. Egy apró, szinte nem is hallható koccanás. Lentről jött? Vagy a padlásról? A szívem olyan erővel vert, hogy már fájt a bordáimnak. Felálltam, a fegyvert az ajtóra szegeztem. – Gyere csak! – sziszegtem, próbálva bátorságot gyűjteni. – Gyere, te picsa, itt vagyok, tessék!

De nem jött. Eltelt tíz perc. Húsz. A kezem zsibbadni kezdett. Aztán meghallottam. Nem kintről. A hang a szobán belülről jött. Halk, szörcsögő lélegzetvétel. Mögülem.

Lassan, nagyon lassan fordultam meg. A tekintetem az ágy alá tévedt. A franciaágy alatti sötétség sűrűbbnek tűnt a szokásosnál. Aztán megcsillant valami. Két szem. Nem emberi szemek voltak már. Egy vadállat szemei, aki türelmesen várta, hogy a vadász besétáljon a saját csapdájába. Már azelőtt itt volt, hogy én bejöttem volna. Már azelőtt itt volt, hogy bezártam volna az ajtót. Én zártam össze magunkat.

A Glock csöve lefelé indult, de tudtam, hogy elkéstem. A matrac alól egy koszos, csontsovány kéz nyúlt ki, benne a konyhából hiányzó filézőkéssel. Nem volt benne remegés. Nem volt benne bizonytalanság. Elmosolyodott a sötétben. A fogai fehéren villantak a mocsoktól szürke arcában.

A torkolatdörrenés és a sikoly egyszerre szakította szét a délutáni csendet, az a fajta, amiről nem lehet eldönteni, hogy emberé vagy állaté.

A kép illusztráció. Forrás: Fortepan / Makovecz Benjamin