Elkezdtem összeszámolni a szerepeidet, de egy idő után feladtam. Maradt még szerepálmod? Vagy volt egyáltalán?
Csak fiatal koromban egy-kettő, de alapvetően nem kellett vágyakat kergetnem, mert kitalálták helyettem, mit szeretnék játszani. Óriási szerencsém volt a pályán: jó barátokkal, csodálatos rendezőkkel és családias, profi társulatokban dolgoztam és teszem ezt ma is. Amit rám osztanak, örömmel eljátszom. Szabadúszóként persze megválogathatod a szerepeidet, de én mindig társulatban szerettem létezni. Akkor voltam csak szabadúszó, amikor a Szomszédok teleregényt forgattam tizenhárom éven át. Abban az időben két barátom: Vándorffy Laci, aki a veszprémi színházat vezette és Mikó István, aki pedig a sopronit, szerződést ajánlottak, de mindkettőre nemet mondtam, mert attól tartottam, hogy a másik megsértődik. Végül mindkettejüknél vállaltam szerepeket, úgyhogy a napi sorozat mellett évadonként két vagy három előadásban is játszottam.
Előfordult a szakmában töltött 55 éved alatt, hogy eleged lett és nem akartál többet kamera elé állni vagy deszkákra lépni?
Manapság érzek néha ilyesmit, amikor észreveszem, hogy egyre nehezebben tanulom a szöveget. Nő bennem a feszültség: nehogy valami történjen a színpadon, nehogy leblokkoljak! Az agyam már nem olyan friss, mint 20-25 évvel ezelőtt, ezért kidolgoztam magamban a metódust, hogyan védjem ki a növekvő színpadi stresszt. Amikor ezen túllépek, minden megy, ahogy korábban, de egyre kevésbé magától értetődően. A velem egykorúak jelentős százaléka már 15 éve nyugdíjas. Én rögtön meghalnék, ha nyugdíjba mennék!
Miért mondod ezt?
Nem tudok munka nélkül meglenni! A polgári foglalkozású barátaim azzal a felkiáltással fejezték be a pályafutásukat, hogy végre elérték a megfelelő kort, elegük van, majd két hónap múlva unatkozni kezdtek. Nem számítottak rá, de belehülyültek, hogy nem tudtak mit csinálni. Ha nem űzném a szakmát, hiányozna, és szégyellném magam nélküle. A színészet hivatás. A tövéig visszabontva a szóból annyi marad, hogy: hív. Valami hív. Ha egy hétig nem játszom, vágyom a deszkákra.
Szeretem a nyarakat, drukkolok, hogy ne legyek benne az évad utolsó bemutatójában, mert akkor jó hosszú ideig tudom élvezni a falusi életet a paloznaki házamban. Általában már májusban odaköltözöm Őrmezőről, és onnan járok a székesfehérvári színházba, ami a fővárostól ugyanolyan távolságra van, mint Paloznaktól. Mindig oda megyek haza, ahol éppen dolgom van. Borzasztóan szeretem ezt az életet! Fantasztikus társulatom, csodálatos kollégáim vannak, de olyan jó májustól szeptemberig másfajta emberekkel is találkozni! Más életet élek ilyenkor, de augusztus közepén már érzem a hívást, és mehetnékem támad.
Rengeteget játszottál vidéki színházakban, úgyhogy ez a ritmus már a kezdetektől jellemző volt a mindennapjaidra.
A Vörösmarty teátrumot valójában Pest vidéki színházként tartjuk számon, nincs színészlakás, mindennap jövünk-megyünk. Az úton odafelé átállítom az agyam a próbákra vagy az előadásokra, hazafelé pedig nagy élvezettel hallgatok podcastokat. Amikor Szombathelyen voltam tag, nem lehetett hazaszaladgálni, tíz évig gyakorlatilag abban a városban éltem, és előfordult, hogy egy hónapig nem jöttem Pestre, mert annyira szerettem ott lenni. A lányaim akkor már nagyok voltak, nem volt rá szükség, hogy mindennap velük legyek. Az utazás akkor nehéz, ha az embert feleség, kisgyerekek várják otthon. Az akkori párommal egy ideig jól megvoltunk úgy, hogy abban az időben hetente jártam haza, de a vidéki színházi élet egy idő után elintézi a párkapcsolatot. Annak ugyanis ilyen körülmények között garantáltan vége szakad. Ezt 55 év tapasztalatából most már tudom.
Amikor 2008-ban Jordán Tamás barátommal megalakítottuk a Weöres Sándor Színházat, egy-két kollégám családostól odaköltözött Szombathelyre, és ott azóta is boldogan élnek. Így lehet csak megtartani a párkapcsolatot. Fehérváron nincs ilyen, mert az ember hazajön. Holnap is például leadom a kutyámat a napköziben, lejövök Pestről egy őszi kezdő darab, Az ügynök halála miatt, utána rohanok vissza, mert az Erkelben elkezdtük az Elisabeth című musical próbáit. Egy másik darabnak szintén ott lesz a promóciós filmfelvétele, azt megcsinálom, utána visszaülök a kocsiba, és ismét jövök Fehérvárra, ezúttal játszani. Ezt követően megyek haza Pestre. Húzós nap, de ez azért elég ritka.
Hát én ezt 53 évesen sem tudnám abszolválni!
Ha pesti színész lennék, akkor sem mennék kevesebbet. Mondtam is Nemcsák Karcsinak (Nemcsák Károly, a József Attila Színház igazgatója – a szerk.), hogy ha leszerződnék hozzá, majdnem ugyanannyi idő alatt érnék abba a színházba, mint a fehérváriba. Most ugyan nagyon megcsíptem az évad végét, de az első felében például nem volt bemutatóm, mindössze havi négy-öt előadást játszottam. A második felében lett három premierem. Utolsóként a Benyovszkyról íródott musicalt állítottuk színpadra, plusz bejött az Erkelből két meghívás. Amikor itt már csak játszottam, ott elkezdtem próbálni. Úgy osztom be az időmet, hogy ha fáradt vagyok, mindig tudjak délutánonként egy kicsit pihenni.
A Benyovszky Társaság régóta azon dolgozik, hogy a 18. század nagy magyar utazójának, katonájának emlékét halhatatlanná tegyék.
Nem is tudtam, hogy ez az értelmiségi csoport annyira aktív, hogy fáradhatatlanul kerestek alkotókat és helyszínt, hogy Benyovszky Móric kalandjait színpadi mű formájában is megörökítsék. Hozzá képest egyébként semmi, amit én összerohangálok a városok között. Benyovszkyt Kamcsatkán például bebörtönözték egy fogolytáborba, ahonnan megszökött, és a Bering-tengeren át Amerika felé akart hajózni. Ahogy északnak tartottak, az iszonyatos hideg mellett állandó viharok keresztezték az útjukat, úgyhogy úgy döntöttek, visszafordulnak, és Japán mellett Indiát alul megkerülve haladtak Európa felé, és onnan tovább Amerikába. Mindezt az 1780-as években egy korabeli hajóval! Ráadásul Benyovszkynak közben menekülnie kellett, mert az volt a mániája, hogy amerre járt, forradalmat szított.
Che Guevarához hasonlóan ő is szabadságharcos volt, nem tudta elviselni, hogy az emberek nem szabadok, és tenni akart valamit ez ellen. Ennek következtében vagy bezárták, vagy menekülnie kellett. Madagaszkáron viszont királlyá koronázták. Csodálatosan izgalmas élete volt! Több verziót követően végül Jókai Mór Gróf Benyovszky Móric című regényéből Szikora János (székesfehérvári színidirektor – a szerk.) írt színpadi művet. Először nemet mondott a Benyovszky Társaság felkérésére, majd Nagy Tibor slágerszerző musicaljét meghallva János is rábólintott. Tiborral együtt – akinek bevallása szerint élete legjobb zeneműve született – elképesztő munkát végeztek.
Fekete Mari legendás zenei vezető kísérte végig a próbafolyamatunkat, ami nagyon jó hangulatban telt annak ellenére, hogy az olvasópróbán még a kezdeti nehézségek miatt kissé szkeptikusan álltunk a darabhoz. Székesfehérváron nagy színházi élet zajlik, így János középiskolásokat is beválasztott az előadás tánckarába. Rendkívül tehetséges lányok! A produkció végül óriási siker lett, nagyon szeretjük csinálni, nem szokványos előadás!
Azt mondtad, az előadáskezdés után fél órával már ráérsz beszélgetni, mert addigra lelőnek.
Már a második olyan szerepemet játszom, amiben meghalok. Tavaly mutattuk be A király beszéde című színdarabot, amelyben a címszereplő édesapját, V. Henrik királyt alakítom, aki a darab első két jelenetében játszik csupán, azután megbetegszik. A Benyovszkyban a kamcsatkai tábor vezetője vagyok, aki pedig lázadás áldozata lesz. Bár ez utóbbi esetében musicalről beszélünk, nem kell benne dalokat előadnom, mert játszani tudok, de énekelni nem. Azt szoktam mondani, hogy a musicalt csinálja az, aki ért hozzá, enyém a próza, mert azt meg nekem tanították meg.
Hogy sikerült megőrizni a fiatalságodat, a jókedvedet, a pozitív életszemléletedet, ami semmit nem kopott 79 éves korodra? Friss ragyogás sugárzik rólad.
Elérzékenyültem, milyen szépen fogalmaztál. Csak azt tudom, hogy a hivatásom dinamizmust igényel, meghatározza a napjaimat, és nem panaszkodom, ha például az évad vége összesűrűsödik. Amikor a lányaim közölték, hogy színészek akarnak lenni, elmondtam nekik, hogy 10 százalék tehetség és 90 rész szerencse kell ehhez a pályához. A lényeg, hogy az ember találkozzon azokkal az alkotótársakkal, nevezetesen rendezőkkel vagy színigazgatókkal, akik bíznak benne, odaviszik őt a megfelelő társulathoz, terveik vannak vele, ami pedig megtisztelő dolog. Soha nem kéredzkedtem társulatba, mindig hívtak. Latinovits írja az egyik könyvében, hogy a színház a találkozások színhelye. Zoli azt értette ez alatt, hogy a szerencse a pályán az, ha találkozol azokkal, akikkel találkoznod kell, akikkel jól tudsz dolgozni és ettől egyre többet fejlődsz. A lányaimnak, Annának és Nórának is szerencséje van, mert keresztezték egymás útját azokkal, akik szeretik őket és lehetőséget adnak nekik, hogy jól érezzék magukat, jó helyen és jókat játsszanak.
Ahogy beszélgetünk, érződik, te is mennyire jól érzed magad a bőrödben. Nem tudom, esetedben mi mennyire köszönhető a szerencsének, de az biztos, hogy remek színészként tart számon a szakma, nem beszélve arról, mennyire szeret a közönség!
Nem az én dolgom meghatározni, jó színész vagyok-e, nem is törődöm ezzel. Teszem a dolgom, jól érzem magam, és nem szeretnék nyugdíjba menni. Sokak szerint azért is mázlista vagyok, mert egész életemben azzal foglalkozhatok, amit szeretek. Természetesen mindent elkövetek azért, hogy jó formában maradjak: 25 éve mindennap úszok, bárhol vagyok. Nem érzem magam öregnek, azt majd 85 fölött, ha megérem. Egy kicsi keserűség van csak bennem, hogy – ha nem is szabad erre gondolni – ennek az életnek azért belátható időn belül vége lesz, a fene egye meg, pedig olyan jó lenne még nagyon sokáig maradni ezen a gyönyörű világon.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
