Unortodox bédekker Temesvárhoz – Beszélgetés a Párhuzamos város projekt alkotóival

A Párhuzamos város előadás-sorozat fontos vállalás, amely lokálpatriotizmusával, történelmi idők és közösségek közötti hídképző szerepével túlmutat a projektben részt vevő színházakon és alkotókon.

Egy városkulissza titkai

Temesvár több mint nyolcszáz éves történelme során mindig soknemzetiségű város volt. Kultúrák találkozásánál jött létre, amelyek az évszázadok során egymással néha konfliktusok közt, de többnyire egymással összefonódva éltek. „Én nem vagyok temesvári születésű. Húsz éve élek itt, azóta, amióta a színház tagja vagyok, de a multikulturalitás emléke azokban a negyedekben, amelyekről a Párhuzamos város szól, nagyon szépen tetten érhető. Idősebb színészkollégák mesélték – és ez engem nagyon meghatott –, hogy amikor gyerekkorukban fociztak az utcán, mindenki beszélte a másik nyelvét. Hogy egy tősgyökeres temesvárinak illett és kellett tudni valamennyire németül, románul, szerbül és magyarul, és magától értetődően ismerni és tisztelni kellett a más kultúrákat. Ez hozzátartozott a hétköznapokhoz, és valahol mélyen még érezhető” – mondja egyik beszélgetőpartnerem, Kiss Attila, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház művésze.

A messziről jött turista otthon érezheti magát: a Józsefváros, az Erzsébetváros ismerősen cseng a Monarchia minden utódállamában. A múlt lenyomatát láthatóan hordozzák az utcanévtáblák és az épületek homlokzatai, de ahogy Ati megpedzette, a város-DNS-nek vannak láthatatlan szekvenciái is. Ezeket tipizálták a magyar, német és román színházi alkotók, Ana Mărgineanu rendező és Peca Ștefan dramaturg, Andreea Duță koreográfus és Cári Tibor zeneszerző (vele itt beszélgettünk), a Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a Temesvári Állami Német Színház színészei, és hozták létre belőle a Párhuzamos város trilógiát.

A projekt tehát Temesvár felfedezésére hív földön és vízen, ugyanis az első rész, a 2021-ben bemutatott Józsefváros az utcák bejárása után egy hajón ér véget, a második, a 2022-es Gyárváros pedig egy hajón kezdődik. Az első részben városi sétát kereszteztek színházzal, a másodikban, egy épület minden zegét-zugát bejárva pedig a nézők szemlélőből résztvevővé válhatnak, a nyomozás a fikcióban élőben és egy applikáció segítségével virtuálisan is zajlik.

Az előadások a városnegyedek valóságanyagából táplálkoznak: gyűjtött tényanyagból és talált szövegekből álltak össze, amelyet igazán személyessé tettek a színészi improvizációk. A projekt dramaturgjával, Peca Ştefannal, valamint a temesvári társulat két generációjának képviselőivel, a középnemzedékbe tartozó Kiss Attila mellett Magyari Etelka, Molnos András Csaba, a fiatalok közül pedig a színházat három éve erősítő Vajda Boróka és Lajter Márkó Ernesztó színművészekkel beszélgettem.

Viszonyba lépni a várossal

A târgoviștei származású Ştefan számára Temesvár a gyerekkor mágikus helyszínét jelenti. Bár nem önszántából, hiszen csak kilenc hónapos volt, de ide, anyai nagybátyjához vezetett első repülőútja, jegyzi meg nevetve. A ’80-as években ez a város volt neki a Nyugat, egy csodaország, ahol lehetett édességet venni, ahol sokkal szabadabb volt a légkör. Majd kimaradt sok-sok év, és 2004-ben tért vissza ismét, már színházi alkotóként, és azóta rendszeresen dolgozik Temesváron. De személyes kapcsolat nem fűzte a város egyetlen részéhez sem. A Párhuzamos város azonban lehetőséget adott arra, hogy „átmegyek rajtuk”-ból elmélyültebbé váljon a viszony, és felfedezze ezeknek a városrészeknek a történelmét, az épületeit, a közterületeit, megismerje az ott élő embereket. „Elképesztően gazdag a múltjuk, de a jelenük, az épp folyamatban levő dzsentrifikáció sem kevésbé izgalmas a változás szempontjából. Különös érzés rátalálni annak a dinamikájára, amit ennek a két korszaknak a találkozása eredményez, arra, ahogyan múlt és jelen rétegei egymásra épülnek. Mellbevágó felismerni, hogy ugyanazokról a dolgokról ma is ugyanazokon a helyeken álmodnak.”

Megvan tehát a magyarázat a címbeli párhuzamosságra: nem csupán a multikulturalitást jelenti, hanem a jelen kitágítását a már nem és a még nem láthatóval. De vajon mit jelent azok számára ez a három városrész, akik életvitelszerűen róják az utcákat? Változott-e a bennük a kerületekhez fűződő kapcsolat a próbafolyamatok alatt?

Az első részben bejárt Józsefváros Temesvár egyik legrégebbi negyede, tudom meg Magyari Etelkától, azaz Tucitól. Ez a vasútállomás környéke, tehát az ide érkezők először ezzel a látvánnyal, az itteni emberekkel találkoztak és találkoznak ma is, ami mindig azt jelentette, hogy rengeteg idegen jár-kel errefelé. A negyedet átszeli a Bega, ami nézőpont kérdése, hogy folyó vagy csatorna, a helyiek mindenesetre büszkék rá, szögezi le a színésznő. Sok magyar és sok zsidó lakta a Józsefvárost, akik az évtizedek alatt kivándoroltak, sokukat pedig elhurcolták. A ’80-as évektől jórészt romák vették birtokba az egyre romosabbá váló épületeket. Míg az Európa Kulturális Fővárosa évre a belváros épületei elképesztő megújuláson estek át, a külsőbb kerületek kimaradtak a renoválásból. Az alkotóknak a Párhuzamos várossal van egy nem titkolt céljuk is: szeretnék ezekre a negyedekre is felhívni a városvezetés figyelmét, hogy visszanyerjék régi fényüket.

Vajda Boróka és Lajter Márkó Ernesztó 2020-ban szerződtek Temesvárra, ezért is jelentett jóval többet nekik ez a projekt egy átlagos próbafolyamatnál. „Azt éreztem, kinyílik a szemem a városra. A Párhuzamos város által kezdtem megismerni Temesvárt és igazán kötődni ide” – emlékszik vissza Boró. Ernesztó megerősíti, és hozzáteszi, pályakezdőként egy ismeretlen városban egy ilyen produkció ideálisnak bizonyult arra is, hogy új lakó- és munkahelyét, kollégáit megismerje.

Boró felidézett egy számára fontos pillanatot. „Próbáltunk egy jelenetet az utcán. A történetnek azon a pontján viszonylag sokat kell várni, míg megérkezik a főszereplő, tehát nekem csak annyi dolgom volt, hogy jelen legyek, belül készüljek a jelenetre. És volt egy pillanat, amikor hirtelen elmélyült bennem az érzés, hogy nekem az a dolgom, hogy játsszam ebben a városban, ezeknek az embereknek, és az ő történeteiket hitelesen adjam vissza. Megéreztem, mekkora lehetőség és felelősség a feladat, és valahogy ezáltal erősebbé vált a kötelék bennem.”

A fiatalok szakmai és privát szempontból is fontos lépcsőnek ítélik a Párhuzamos várost. De annak a viszonya is megváltozik a városhoz, aki gyerekkora óta járja azokat az utcákat, amelyeken az első rész általa játszott főszereplőjének, Vikinek a története zajlik. „Amióta ezt az előadást játsszuk, nem tudok normálisan végigmenni rajtuk” – vallja be Tuci. – „Elmegyek a Nokia épülete előtt, és felnézek, vajon ott vagyok-e, vagy átmegyek a Vashídon, és közben kikukucskálok, ott ül-e Macsi (Molnos András Csaba – a szerk.) a padon, és várja, hogy bejöjjön a jelenetbe. Ilyenkor arra gondolok, hogy ha velem ez történik, valószínű, hogy az előadás a nézőben is tovább dolgozik.”

„Anával sokat beszéltünk arról, hogy az is izgalmassá teszi ezeket az előadásokat, hogy a közönség másképp vesz részt a történetben” – idézi fel a munkafolyamat kezdetét Macsi. – „Az első részben annyira erősen és életszerűen folynak bele a szereplők sorsába, hogy még azután is, hogy az előadás véget ér, úgy figyelik a várost, mintha abban egy színházi esemény zajlana, tehát a nézőkben valóban folytatódik az általunk elkezdett történet.”

A Párhuzamos város előadásaira nem áll meg az élet Temesváron, fényes nappal játsszák, nem leválasztott közterületen, hanem a hétköznapok sűrűjében. Többször előfordult, hogy a színházat valóságnak hitték a járókelők, és például egy földön fekvő színész látták kétségbeesve próbáltak mentőt hívni. Idő és némi bizonygatás kellett, míg megnyugodott az arra sétáló háromtagú család.

Párhuzamos előkészületek

Nem véletlenül került Ştefan és az előadás rendezője, Ana Mărgineanu a temesváriak látókörébe: mintegy húsz éve dolgoznak együtt, és jó néhány hasonló projekt fűződik a nevükhöz. Nem városokat vizsgálnak, hanem azoknak csupán egy-egy részére fókuszálnak, egy-egy városnegyed valóságát kutatják. 2021-ben kapták a felkérést, hogy Temesvár három történelmi negyedének, a Józsefvárosnak, a Gyárvárosnak és az Erzsébetvárosnak a történetét feldolgozó immerzív előadásokat készítsenek. A nézők nem mindennapi ajánlatot kapnak: a számukra jól ismert, nap mint nap bejárt helyeket más megvilágításba helyezik, mondja Ştefan, és ezen a filteren, ezen a „varázsszemüvegen” keresztül bizonyos történeten túli dolgokra is megpróbálják ráirányítani a figyelmet.

Ana és Ştefan bevett munkamódszerrel dolgoznak. A különböző statisztikai és urbanisztikai tanulmányokban történő elmélyülést körülbelül kéthetes intenzív kutatás követi. Ezalatt készítenek mélyinterjúkat a negyedek lakóival, találkoznak szociológusokkal, történészekkel, szociális munkásokkal, illetve egész egyszerűen leülnek egy padra, beülnek egy kávézóba, és nézik az embereket, figyelik a hely pulzálását. A jelenből inspirálódnak, karakterekből, történetekből, térbeli viszonyokból építkeznek, hogy az előadás valóban visszaadja az adott helyszín, kerület, városnegyed dinamikáját, és ahogy Ştefan fogalmaz: az ott élők álmait, vágyait.

Az anyaggyűjtés után a tudás- és élményanyagból születik meg a nem dokumentarista jellegű forgatókönyv. Minden igaz benne, ami elhangzik, de amivé gyúrják, az vegytiszta fikció, szögezi le a dramaturg. Az előadásszöveggel a normál színházi üzemmenetben megszokott olvasó- és értelmezőpróbán kezdenek dolgozni, az viszont a projekt sajátossága, hogy a szöveggel és a nagyképpel való megismerkedéshez hozzátartozik a túraútvonal többszöri végigjárása is. Majd szinte azonnal föllépnek a városdíszlet keretezte színpadra, azaz minden jelenetet az adott helyszínen próbálnak.

Ez a Józsefvárosban azt is jelentette, hogy azonnal lettek nézőik, ami a próbatermi intimitáshoz szokott színészeknek szokatlan helyzetet teremtett. A kezdeti zavartság azonban hamar oldódott és intenzív koncentrációvá alakult, ami arra is felkészítette őket, milyen lesz valódi nézőkkel találkozni. A próbafolyamatban párhuzamosan munka folyt több csoportban: volt, aki a szöveget csiszolta, vagy a teremben cizellálta a jelenetet, miközben más már kint volt a terepen. Semmit nem bíztak a véletlenre, mindent nagyon pontosan kitaláltak – dicsérik unisono a rendező és a dramaturg felkészültségét. „Mindenre készült B és C verzió is, megpróbáltuk előre látni az előreláthatatlant” – mondja Ati, és kiderül, igen magas százalékban sikerült.

A precizitásra szükség is volt, hiszen többszörösen nehezített pálya állt előttük. A párhuzamosság több útvonalat jelent, azaz egyszerre több szálon fut a cselekmény mindkét részben, az időkeret viszont mindenki számára azonos. Nem lehet sietni vagy késni, az időzítésnek tökéletesnek kell lenni. A próbafolyamatokban épp ezért fontos szerepe volt az órának. Ana és Ştefan folyamatosan mérték az időt – mesélik. A rendező és a dramaturg jó karmesterként olyan pontos tempókat adtak, hogy a színészeknek elég volt csak a saját jelenetükkel foglalkozni, nem kellett azon izgulni, vajon jókor fejezik-e be, és átérnek-e a következőre. „Ment a film a fejemben, teljesen úgy, mint egy normál előadás alatt, csak épp a többiekre nem láttunk rá, mert a játékterek távol voltak egymástól” – fogalmaz plasztikusan Ernesztó.

Bele a sűrűjébe

A temesvári teljesen átlagos repertoárszínház, az immerzív projektek egy ilyen üzemmenetben ritkák. Általában is izgalmas rendezők szoktak érkezni, de ezzel az alkotópárossal különösen szeretett volna dolgozni a társulat. Ki azért, mert más kollégáktól jókat hallott róluk, ki meg azért – ahogy Ernesztó közbeveti –, mert nem mindennapos, hogy az egyetemen vizsgáznak egy alkotó munkásságából, aztán pedig hirtelen partneri viszonyba kerülnek. „Sokkal érdekesebb volt dolgozni velük, mint tanulni róluk” – jegyzi meg. Aztán lezajlott egy casting, amelyen még senki nem tudta, mi vár rá a későbbiekben, sem a játszott karakter szempontjából, sem az immerzivitás tekintetében.

Tuci felhívja a figyelmet arra, hogy a trilógia első része közvetlenül a pandémia utáni időszakban készült. Emiatt, mondja, igazán felszabadító érzés volt a munka, az pedig különösen jólesett nekik, hogy a nézőket nem a színházba, a fekete falak közé hívták be a kora nyári időben, hanem a színház szinte házhoz ment, ráadásul helyi érdekű történetekkel.

Érezhetően személyes ügy az előadás mindenkinek. Az is komoly kihívásnak veszi, aki nem a fő szálakat viszi. „Én úgy élem meg a magam tíz percét, mint egy külön előadást” – veti közbe Ernesztó. Aki az első részben, a Józsefvárosban benne volt, remélte, hogy a másodikban, a Gyárvárosban is benne lesz.

Az utcai védtelenségből egy védettebb, ugyanakkor jóval kisebb térbe kerültek az Új Ezredév Református Központban, ezáltal a kommunikációs távolság is lecsökkent a színészek és a közönség között. Az utcán a dudáló autóktól az időjárásig olyan körülmények is hatnak, amelyek elvihetik a színészi és a nézői koncentrációt az előadásról, a zárt térben egyszerűbben irányítható a fókusz, magyarázzák a színészek.

Egy ilyen előadás másféle figyelmet és játékmódot kíván, egy új színházi nyelv és a klasszikus produkciókban nem igényelt személyes fellépés elsajátítását. Ezt megerősíti Tuci, Macsi és Attila is, és sorolják a praktikus példákat. Hogyan kell úgy irányítani a nézőket, hogy karakterben maradjon a színész? Mit tegyen, hogy a nézőket ne veszítse el, és ne tegye őket ki semmilyen veszélynek, hiszen az utca tele van kiszámíthatatlansággal? Vajon hol az előadói és a nézői felelősség határa? Mit kezdjenek azokkal a nézőkkel, akik bár megvették a jegyet, de mégsem viselkednek befogadóan? Mit jelent egy ilyen helyzetben az, ha a színész megérinti a nézőt? Ki kezdeményezhet? Ki teheti meg az első lépést ebben a Boró által tánchoz hasonlított szituációban? Ezekről a gyakorlati, ám a színészi komfortzónán nem egyszer kívül levő kérdésekről és következményeikről is sokat beszélgettek a próbák alatt, meg arról is, hogyan kell leküzdeni a külső akadályokat a zajtól a véletlenül odatévedő járókelőig. Vagy ha a közönség nem arra a színészre figyel, akire épp kellene, mert valamilyen érdekes esemény elvonja a fókuszt. Keresték a mozgástér lehetőségeit, amelybe beépítették a színészi személyiségnek megfelelő reakciókat. Persze az improvizáció mint megoldási lehetőség sosem kizárható, jegyzi meg Attila, de az előadás érdekében minél több cölöpöt le kellett rakni.

Merre tovább?

A Párhuzamos város fiatal és idősebb nézőket egyaránt megérint. Tuci minden sztereotípiát lerombolva beszél az egészen idős nézők lelkesedéséről, arról, hogy egy Józsefváros-előadáson ők voltak a legfürgébbek és a legnyitottabbak, Ernesztó pedig hozzáteszi, hogy az okostelefon appját is perfektül kezelik.

Igazán közönségvonzóak ezek az előadások. Az első részben két útvonal van; akik a Martin nevű szereplő történetét végigjárják, Vikiére is kíváncsiak, és persze fordítva, tudom meg a színészektől. A második részben még több az opció, hogy egy testvérpár sorsát felgöngyölítsék, és kirakják a teljes puzzle-t. A harmadik rész helyszíne az Erzsébetváros és a Műegyetem lesz. Öt indulási pontot terveznek, ezek közül az egyik reményeik szerint egy újabb közlekedési eszköz, egy villamos lesz. Az öt szereplő és a hozzájuk csatlakozó nézők végül egy egyetemi előadóban találkoznak, ahol a történetszálak összeérnek. Ezúttal lesz casting, árulja el Ştefan, aki a kiválasztott színészekre írja az újabb kihívást jelentő karaktereket.

Bár mindegyik történetszál megáll önállóan dramaturgiailag, aki teljességében kíváncsi a Párhuzamos városra, ha jól számolok, tízszer kell, hogy nekivágjon az útnak. Aki bevállalja, húzós, de izgalmas kalandokra vállalkozik, amelyek végén bizonyítást nyer, hogy a párhuzamosok, ha máshol nem is, de Temesváron biztosan összeérnek.