„Vágyunk átélhető mesékre” – Lévai Balázs és Mészáros Máté a Nyugati nyaralásról

„Lesz minden, amit csak akartok: pizza, gofri, ananász, Sex on the beach!” – hangzik el a lelkesítő mondat Maurer Gyuri (Mészáros Máté) veszprémi autószerelőtől, amikor kiderül, hogy a francia Riviéra helyett a család idén a Balatonra megy nyaralni, ugyanis a négy útlevél helyett csak három érkezett meg. Amikor titokzatos, disszidens magyar úr érkezik a műhelyébe, Gyuri egyszerre megvilágosodik, és megszületik a nagyszerű ötlet: a „kölcsönvett” német autóval és német útlevéllel igazi nyugatiként nyaralhat a család a magyar tengernél… A filmről Lévai Balázs rendezővel és Mészáros Máté színésszel beszélgettünk.

Mikor
fogalmazódott meg bennetek az új film ötlete?

Balázs: Még nem volt kész a Nagykarácsony, amikor egy nagyon távoli ismerősöm elküldte ennek a filmnek az alapötletét, ami csak töredékében hasonlított ahhoz, ami aztán lett belőle. Az ő férjének a szülei voltak azok, akik lakókocsis nyugat-európai körutat tettek. Először nem tartottam érdekesnek a témát, de a lap alján megjegyzésként volt pár rövid sztori, és azok között megjelent az a motívum, hogy a család egyik tagja nem kapott útlevelet egy nyugati útra, nehogy disszidáljon a család. Nekem ez az alaphelyzet tetszett meg. Az ilyesmi nagyon jellemző volt az 1970-es, 80-as évekre. A hatalom finom és ravasz eszközökkel próbálta fenntartani az engedékenység és a nagyvonalúság látszatát, miközben szigorú határokat húzott.

Minden
filmben jó, ha választás elé állítod a szereplőidet. Mit lépnek? Hogyan
döntenek? Itt az volt a kérdés, hogy a család elutazik-e a legkisebb gyerek
nélkül nyaralni, engedve a szocialista hatóságok nyomásának, vagy megpróbálnak
túljárni az eszükön. Ezt az alaphelyzetet gondoltuk tovább Tasnádi István
forgatókönyvíróval.

Mik
az előnyei és a hátrányai annak, ha egy filmnek két rendezője van?

Balázs: Évtizedekkel ezelőtt azt szoktuk meg, hogy mindig egy rendezője van egy filmnek, de ma, a streamingelés korában egyre gyakrabban látunk többrendezős sorozatokat és nagyjátékfilmeket. Ez akkor működik jól, ha a rendezők nem rivalizálnak, hanem valóban kreatív alkotótársak. Tiszeker Danival ez a harmadik közös filmünk a #Sohavégetnemérős és a Nagykarácsony után. Az első kettőnek ő volt a rendezője, én pedig a producere, de a kreatív feladatokon végig közösen agyaltunk. A pandémia miatt a Nagykarácsony összerakása kicsit megcsúszott, így a Nyugati nyaralás előkészítésében Dani kevésbé tudott részt venni. Így léptem elő társrendezővé, hiszen az előkészítés során sok olyan feladat rám hárult, ami alapvetően a rendező dolga.

A közös munkában az a legfontosabb, hogy mindenki tudja, mi a feladata. A forgatáson elsősorban Dani instruálja a színészeket a szituációban, én pedig a monitor előtt nézem a jelenetet, és jelzem, ha valamivel bajom van. Én inkább előtte beszélgetek a színészekkel a szövegről, a helyzetről. Egy ilyen munkafolyamatban az a legfontosabb, hogy ne az egók harca legyen, hanem azt nézzük, ami a filmnek a legjobb. Persze vannak íratlan szabályaink is, például hogy mindig a jobb ötlet győz, illetve hogy sosem a színészek előtt vitatkozunk.

Máté: Pont úgy,mint a jó szülők! Én csak egy feszültebb pillanatra emlékszem, amikor Balázsnak és Daninak valószínűleg nem volt idejük a dolgokat korábban átbeszélni, mi pedig már bent ültünk a díszletben. Nem értettek egyet valamiben, ezért kimentek megbeszélni, mi meg, mint a jó diákok, úgy ültünk, és vártuk, hogy mi fog történni. De az ő kettősük azért is működik jól, mert mindketten képesek engedni, és úgy gondolják: ha jó egy ötlet, akkor mindegy, kitől jött.

A vígjáték szerintem nehéz műfaj. A
legutóbbi filmetek és ez is vígjáték. Miért ezt a műfajt választottátok?

Balázs: Ebben érezzük otthon magunkat Danival. Jó ízlésű közönségfilmeket próbálunk csinálni, amikre szerintünk óriási igényük van az embereknek. A Nagykarácsony pandémia alatti 130 ezer nézője igazolta ezt a vélekedésünket. Ma talán minden korábbinál jobban vágyunk olyan történetekre, átélhető mesékre, amik másfél-két órára ki tudnak rángatni az egyre nyomasztóbb valóságból. A Nyugati nyaralás a műfaját tekintve krimivígjáték, vagyis nem romantikus komédia: nem elsősorban egy szerelem beteljesedését látjuk benne, hanem hol izgulunk, hol nevetünk, hol pedig szorítunk a főszereplő Maurer családért. De természetesen a vígjátékjelleg dominál. 

Máté, te is főként vígjátékokban bukkantál fel eddig.

Máté: Igen. Valószínűleg könnyen észrevehető humorom vagy humorérzékem van, ezért a rendezők is úgy gondolják, hogy az ilyen szerepek állnak jól nekem. De nekem nincsen ezzel bajom: nagyon jól érzem magam a vígjátékokban is. Szerintem egyébként a legtöbb esetben a vígjátékok is drámák. Ott dolgozik a mélyükön valamilyen feszült alaphelyzet. A Nyugati nyaralásban is dráma, hogy nem lehet Nyugatra utazni, hogy mindenkit markában tart a hatalom, de közben meg egy kis nosztalgiával és iróniával nagyon gyorsan vígjátékot lehet csinálni belőle.

Miért választottátok az 1980-as éveket?

Balázs: Nem mi választottuk: ezt a történet hozta, amire rátaláltunk. Persze sokat számított, hogy az 1980-as évek ma mindenhol: film, zene, divat, smink és hajviselet terén egyaránt benne van a levegőben. Ez a film hiteles történelmi helyzetet próbál meg vígjátékszerűen feldolgozni. A vígjáték mindig túloz egy kicsit, eltolja a hangsúlyokat, felnagyít bizonyos részleteket. Mi a szürrealitás felől közelítettünk a „legvidámabb barakk” hangulathoz.

Máté: Az emberben eleve van nosztalgiahangulat, és erre még rájátszik, hogy ma különösen a retró korát éljük. Van egy generáció, amelynek a nyolcvanas évek a fiatalkorát jelentik, és ahogy az ember öregszik, erre óhatatlanul könnyes nosztalgiával gondol vissza. És elfelejti, hogy valójában milyen rémes is volt az a kor. Inkább arra emlékszik, hogy még nem fájt a háta meg a térde, és mennyit tudott inni. Ehhez képest itt van ez a nagy szabadság, amiben már öreg vagyok, bácsiznak és csókolommal köszönnek. 

Érződik
a filmben egy kis Mézga családos hangulat. Mik voltak az előképek?

Balázs: Több utalás is van benne korábbi magyar filmekre, és ezek az hommage-ok nem véletlenek. Részlet egy Linda-epizódból, A Mézga családból, valamint a Fotó Háber nevezetű régi magyar filmből, ami az első magyar kémfilm volt, Várkonyi Zoltán rendezésében. Utalunk a Szeleburdi családra, A veréb is madárra és egy hangyányit az Ötvös Csöpi-filmekre is. Akárcsak a korabeli televíziózásra. A Nyugati nyaralásban feltűnik Bay Éva tévébemondó és Juhász Előd, az egykori Zenebutik műsorvezetője. Fontosnak éreztük, hogy sok szálon kapcsolódjunk a korhoz és a filmes elődeinkhez.

Az
archív videófelvételeknek mi a szerepük?

Balázs: A forgatást nagy kutatómunka előzte meg. Még Németországból is ástunk elő archív felvételeket az 1980-as évek Balatonjáról. Próbáltuk ezeket minél jobban beleszőni a film szövetébe. Egyrészt szerettük volna eredeti felvételekkel is megidézni a korszakot, másrészt a Nyugati nyaralás alacsony költségvetésű mozifilm, így arra nem volt pénzünk, hogy statiszták százait öltöztessünk korabeli ruhákba, és napoztassunk a füredi strandon. Azért is mertünk bátran nyúlni az archív és a saját felvételek keveréséhez, mert látjuk, hogy ma már számos amerikai és német sorozat előszeretettel él ezzel a megoldással.

Máté,
számodra melyek voltak a forgatás legizgalmasabb részei?

Máté: Nagyon élveztem az autókázást a nyitott BMW-ben, jó volt szmokingban feszíteni, vitorlázni a Balatonon, élvezni azt a sohasem volt életet. De az egész forgatás hangulatát nagyon szeretettem, rengeteget röhögtünk munka közben. Azt sajnálom a legjobban, hogy noha Liával volt egy csókjelenetünk a forgatókönyvben, arra egy aprócska herpeszprobléma miatt nem kerülhetett sor, pedig már húsz éve várok arra, hogy Pokorny Liával csókolózhassam. Na majd a folytatásban!

Zeneileg
is nagyon színes a film. A régi klasszikusok mellett a Carson Coma is feltűnik
majd a mozivásznon.

Balázs: Danival az összes filmünkben kiemelt helyet kap a zene, és ez most sem volt másként. A korszak megidézésének alapvető elemei voltak a filmben felcsendülő dalok, az 1980-as évek nagy slágerei, a 99 Luftballonstól (amit Péterfy Bori énekel) a Tarzan Boyig, Soltész Rezsőtől a Dolly Rollig, de underground zenék is megszólalnak, mint az Európa Kiadóé. Ilyenkor mindig szeretünk beletenni valami csavart, amire a néző is rácsodálkozhat. Soltész Rezsőt például sokan hallották énekelni, de kevesen hallották németül énekelni, ezért német dalt választottunk tőle. A Carson Coma esetében pedig azt találtuk ki, hogy mi lenne, ha a főszereplő család kislányának kedvenc zenekara egy mai zenekar lenne, amelyet visszareptetünk az időben, és másik nevet adunk neki. Így lett a filmben a Carson Coma neve Nico és a Bársony Metró. A választás pedig azért esett rájuk, mert mind a zenéjük, mind a kinézetük nagyon passzol az 1980-as évek hangulatához.

Egy
film összerakásának mindig izgalmas szakasza az, amikor elkészül hozzá a zene.
Érdekes, hogy mennyire tud megváltoztatni bizonyos jeleneteket: új elemeket ad
hozzájuk. Nagyon izgalmas volt megfigyelni, hogy a nagyszerű Balázs Ádám (aki
az Oscar-díjas Mindenki és az Oscar-jelölt Testről és lélekről
zeneszerzője is volt) zenéitől mennyivel krimisebb lett a vígjátékunk. Sokkal
több feszültség költözött általuk a vászonra.

A
filmet beválogatták a miskolci CineFest filmfesztivál versenyprogramjába, ami
azért is nagy szó, mert oda ritkán kerülnek be vígjátékok.

Balázs: Meglepődtünk, mert ilyen karakterű filmeket nem szoktak beválogatni rangos nemzetközi filmfesztiválokra. Mi ehhez túl közönségfilm vagyunk. A CineFest ráadásul az egyetlen nemzetközi filmfesztivál itthon. De az idei versenymezőnyt összeállító szakember azt mondta: a Nyugati nyaralásnak akkora szíve van, hogy egyszerűen nem tudta kihagyni. Nyilván egy művészfilmfesztiválon nem indulunk esélyesként, de maga az a tény, hogy benne vagyunk a mezőnyben, óriási szó. Alkotóilag pedig nagyon sokat jelent: olyan, mintha a szakma ráütött volna egy pecsétet a plakátra, hogy „ez a film rendben van”. De az igazi tesztje mindenképpen az lesz, ha a közönség elé kerül. Az dönti majd el, hogy tényleg neki szól-e, hogy tényleg közönségfilmet készítettünk-e. 

Bagossy-Bíró Barbara

A képek Budapest Retro Élményközpontban készültek. Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu