| Vártam a nagyobb, ismertebb városokat, vártam Kufsteint. Mert odafelé – éppen Kufsteinben! – egy órára, félórára le is kellett szállnunk, várni a kapcsolatot, érdekes, visszafelé nem kellett leszállnunk, akkor csak a vonatból pillanthattam a zordon, akkor már ködbevesző várra. Batsányi elégiáit, Kazinczyt olvastam, Czuczor Gergely cellájáról képzelődtem, amelyet a magyarul is tudó várparancsnok (érdekes, legtöbbször magyar katonák, szegedi, debreceni egységek adták a várőrséget) bocsátott a rendelkezésére. Mindennek ellenére a látvány mégis váratlanul ért, mellbe vágott, letaglózott, mindenekelőtt talán azért, mert gyönyörű tavaszi nap volt. Fantasztikus! Fantasztikus!, ismételgettem. Sosem szebb, zordonabb várat! És, noha ez felfoghatatlan, valójában a magyar irodalom egyik alkotóházáról volt szó. Pontosan ismertem belsejét, a százötven grádicsot, a hatvanhét méter mély kutat, celláit, melyek ablakait nemcsak vasrúd, drótból font rostély is védte, a térdig érő ablakpárkányt, a vas pléhvel bevont ajtót, a kis kemencét. Ahol a magyar nagyszótár, a magyar Littré készült. Egy súlyos bilincsekbe vert ember által. Az volt az érzésem, magára a nagyszótár Tömlöcz szócikkére tekintek fel. Mert a Tömlöcz szócikk, sosem furcsább, különösebb optikai játékot, a világ egyik legzordonabb vártömlöczében készült. A régi timnic alakból kiindulva szláv eredetű, mondja Czuczor, mert a temni (tyemni) tótul sötét, homályos, és a temnicza (tyemnicza) sötét, homályos hely, milyen a tömlöcz szokott lenni. (Szerbül, teszem hozzá: a tamna szintén sötét, a tamnica szintén börtön.) Ily eredeti alakban fordul elő a régi Halotti beszédben: „Kit Úr ez napon ez hamos világ timniczebelől mente.” Különben a tömlöcz népiesebb divatú, mint „börtön”. Mondják középkori latinos szóval árestom v. áristom-nak is… Sehol egy szubjektívnak mondható árnyalat, százszor elolvastam a zsebemben lévő, lassan már összegyűrődött, elpiszkolódott, pirossal aláhuzigált (olykor vérből, rozsdából csinálták tentájukat) szócikk fénymásolatát, legfeljebb, ha a Halotti beszédben nem saját szabadulására utal, még akkor is, ha az a halál felé való szabadulás, de szabadulás, mentelem, nem tudom, máshol rést nem találtam… (Tolnai Ottó: Napóleon) |
A várhoz képest a vasútállomás a várost átszelő Inn túlpartján áll. Néhány lépés a híd, annak közepén Nepomuki Szent János szobra vigyáz. Meghökkentő a masszív erőd látványa a sziklán, ahogy vakít a kék ég alatt, nem festői, nem méltóságteljes, inkább zord és komor. Alatta kontrasztként száz méterrel nyüzsgő, színes kisváros, 17 ezren lakják. Az óváros szélén jobbra is, balra is mutat nyíl a vár felé. Jobbra szűk, de magas lépcsők – mellőle lakások elülső és éttermek hátsó bejárata nyílik, balra szélesebb macskaköves kaptató. Kazinczy után nem kérdés az útválasztás.
Tágas és modern a bejárati épület, ahol az ajándékbolttal egy térben van a jegypénztár, a könyvesboltban történelmi kiadványokat és helyi termékeket lehet vásárolni.
A vár bejárható papírtérképpel és egy applikáció segítségével is.
Mindkettő négynyelvű. A német és az olasz evidens, hiszen Tirolban járunk, az angol is érthető, ám ami igazán meglepő, az a negyedik opció, a magyar. Fontos gesztus, nem feltétlenül amiatt, hogy a börtönőrségben sok magyar, köztük leginkább debreceni és szegedi katona szolgált, illetve voltak magyar vagy a nyelvet jól beszélő börtönparancsnokok is, hanem mert a nemzetközi rablistán jó néhány honfitársunk nevét találjuk. Olyanokét, akiket kevéssé ismerünk, de olyanokét is szép számmal, akik a magyar irodalom, történelem, közélet szempontjából máig nagy jelentőségűek. Elég csak id. Wesselényi Miklóst, Czuczor Gergelyt, Verseghy Ferencet, Kazinczy Ferencet, Batsányi Jánost, Szentjóbi Szabó Lászlót, Teleki Blankát, Leövey Klárát említenünk, akiknek a nevével, illetve Kufsteinhez köthető műveivel már az általános iskolában találkozunk legalább említés szintjén. Ide, távol mindentől, ugyanis csak magas rangúakat börtönöztek be.
A várszikla északi csúcsa alatti új várudvarból indul a sikló. Egykor itt strázsáltak az őrszemek, akik az erődbe élelmet, takarmányt szállítóknak megálljt parancsoltak. Egy feszület tövéből fölnézve látszik a korábbi lakótorony, a kastély körbástyája és a polgárok tornya, előttünk pedig egy üvegfalú kis épületben található a 65 regiszteres, 4948 sípból és 18 csöves harangjátékból álló Hősök orgonája. Ez egy jóval későbbi korból származik: 1931-ben helyzeték üzembe a világ egyik legnagyobb szabadtéri orgonáját az I. világháborúban elesett osztrák és német katonák emlékére. Napjainkban minden délben a háború és az erőszak minden áldozatáért szól a hangszer, amelynek száraz időben akár nyolc kilométerre is elhallatszik a hangja. Különleges kihívás az orgona megszólaltatása: az orgonista lent ül, a sípok és a csövek viszont fönt a toronyban vannak, a kapcsolatot egy százméteres optikai kábel biztosítja.
Az Alsó-Inn völgyében, Tirol és Bajoroszág határán álló, a két terület közül története során hol ide, hol oda tartozó kufsteini erőd krónikája 1205-ben kezdődik, ekkor említették egy okiratban először.
Azóta, a több mint nyolc évszázad alatt az egyetlen lakóépületből és egy toronyból álló kis várból az erődépítészet 24 ezer négyzetméteres mesterműve lett. A jelenleg látható és bejárható épületek a barokk időszakból származnak. Van itt hely- és hadtörténeti részleg, megnézhető a kút működése, a fűszerkert, az óvóhely, folyamatosan vetítik a vár történetéről szóló filmet, de koncentráljunk közülük arra a helyszínre, amely a magyar történelemben legfontosabb szerepet játszotta: a Császár-toronyra.
I. Miksa építtette 1518 és 1522 között Michael Zeller építőmesterrel a szikla legmagasabb pontjára, eredetileg lövegtoronynak. Folyamatosan alakították, adaptálva a legfrissebb hadászati követelményekhez, míg az 1703-as városégés után újjáépítették. Átmérője 21 méter, a falak az alsó részen 7,5 méter vastagok – ezt a részt óvóhelyként is használták –, a felsőbb részen, ahol „csak” 4 méter vastagok, a 18. században létesült állami börtön, amely majd egy évszázadon át működött.
Jó magasra kell a lábat emelni, mert magasak a lépcsőfokok, és nagyon szűk a meredek feljáró, amelyen a cellákhoz feljutunk. Az első dolog, amit megpillantunk, egy üvegfal, rajta megannyi név. Ha közelebb megyünk hozzá, látunk mögötte egy nagy nehezen kisilabizálható márvány emléktáblát. Ennek felállítását 1936-ban a budapesti evangélikus leánygimnázium tanárai, Jeszenszky Ilona és dr. Zelenka Margit kezdeményezték, akik Teleki Blanka és Leövey Klára emlékét ápolva utaztak Kufsteinbe, ahol legnagyobb meglepetésükre a notabilitások helyett egy notórius, Rózsa Sándor kultuszával találkoztak.
A két tanárnő úgy gondolta,
Teleki Blanka és Leövey Klára jóval többet érdemelnek, mint Rózsa Sándor,
akit a szabadságharcban való részvétel miatt kötél általi halálra ítéltek, de nem akartak mártírt csinálni belőle, így az ítélet életfogytig tartó börtön lett. Végül 1858 és 1868 közötti büntetéséből hat évet töltött Kufsteinben. Cellájában ma is látható egy festmény másolata, amelyen a börtönablak előtt, a priccsen fekszik pipázgatva féloldalasan. A betyár, akit amolyan helyi hírességként rendszeresen mutogattak a kufsteini piacon, kézműveskedett is, lószőrből font ékszereket az őrök női családtagjainak, és intarziás dobozkákat is készített. A salzburgi ivókutat ábrázoló impozáns példányt az egyik tárlóban kiállították.
A tanárnők eredeti terve az volt, hogy emléktáblát állítanak a nőnevelésben oly fontos szerepet játszott eleiknek, ám kufsteini tanácsra úgy határoztak, felvésetik rá a többi egykor itt foglyul tartott magyar nevét is. „[A]z 1936/37-es tanév végére elkészült a Lux Elek tervezte, 6,5 mázsás, 220×165 cm nagyságú, 94 nevet felsoroló, piszkei vörösmárvány emléktábla, melyet 1937. július 10-én műsoros ünnepség keretében adott át Kufstein vezetőségének a szabadságszerető tiroli lakosság által szívesen fogadott 42 tagú magyar küldöttség. (…) A leleplezési ünnepségre kiutazott az evangélikus leánygimnázium tanári kara és huszonhat növendéke. A vár császártornyában lezajlott ünnepségen osztrák részről Müller erdőfőtanácsos, Staffler, az Idegenforgalmi Szövetség kiküldöttje, Hradeczky Kurt dr. járási főnök, azonkívül számos kufsteini és Ausztriában tartózkodó magyar jelentek meg” – tudósított az eseményről a Budapesti Hírlap. (Aki részletesen is elolvasná a diákok beszámolóját, lapozza fel az intézmény iskolai értesítőjét!) A történeti hűség érdekében tegyük hozzá, hogy az emléktáblára felkerültek olyanok is, akik máshol raboskodtak, miközben lemaradt 27 itteni fogoly neve. A márványtábla szövege csak közelről kivehető, az előtte levő felmatricázott üveg pedig meglehetősen zavaró és helyidegen. El lehet képzelni, mit éreztek azok az egykori gimnazisták, akik idősebb korukban ezzel a látvánnyal szembesültek.
A méretet és a kialakítást tekintve némi blaszfémiával azt mondhatnánk, ez egy butikbörtön.
Az őrök helyiségében egy hologramos installációban beszélget a 19. századból a főfoglár és beosztottja, a cellák számozása innen, az óramutató járásával megegyező módon indul. Egy vastag ajtó mögött aprócska előtér, abból nyílik egy vagy két cella. Nem túl magas az íves a mennyezet, néhol visszabontották a padlót a téglapadló szintjéig. Egy 1850-es rajzból tudjuk, hogy a cellák berendezését egy priccs, egy asztal, egy kályha, egy mosakodódézsa és egy szekrényféleség alkotta. Nem derül ki, mikor készültek a fehérre meszelt falakon kivehető fekete ceruzarajzok, portrék, karikatúrák, tájképek, sőt még hajó is, azt viszont biztosra veszem, hogy a vakolatba nem túl mélyen bevájt nevek már az „itt jártam” típusú, 20–21. századi turistavandalizmus nyomai.
És itt adjuk vissza a szót Kazinczy Ferencnek, hogy rajta keresztül ismerjük meg a kufsteini körülményeket: „A status foglyai ott egy toronyban tartatnak, mely tizenhárom rekeszeket foglal magában. A Dachstuhl (oszlop, mely e fedél közepét tartja) oly vastag, hogy három ember összefogott kézzel nehezen ölelhetné körül. Ekörül fut a folyosó. Minden két szobának egy pitvara van. A szoba alacsony, az ablak nagyocska, s párkányát elérheti a térd. Az ablak falában nemcsak vas rúd, hanem drótból font rostély is. A szoba ajtaja s a parányi kemence egészen elfoglalja a négy fal egyikét. (Itt báró Wesselényi lakott, talán ötödfél esztendeig, egy püspök és egy zsidó közt — nro 13 Maret, nro 12 Batsányi 1795-ben, s e kettő beszélgete egymással.) A szoba ajtaja belülről vas pléhvel vala bevonva, s azon egy ablaklyuk, de amelyet kívülről mindig zárva tartottak. Holmit ezen adának be, mert az ajtó csak szombaton nyittatott meg a kapitány jelenlétében, míg a borbély a szenvedőt megberetválá, s a gyomorszék kiüríttetett.”
Mindegyik cellában van néhány tabló azokról, akik ott raboskodtak, rövid életrajzaik olvashatók angol és német nyelven.
Kiemelt figyelmet kap a XIII-as cella lakóján, Rózsa Sándoron kívül Teleki és Leövey is, tőlük egy memorabilia van, egy kis szőnyeg. (És előttük tiszteleg egy szomorkás kis koszorú, rajta nemzetiszín szalag.) Megemlíttetik mindenki, aki nekünk nagyon számít. A levelezési és csomagfogadási szabályokról Czuczor Gergelynek egy Toldy Ferenchez írt német nyelvű levelét nyomtatták ki facsimilében, a napirendet és az elfoglaltságokat Lövey Klára egy rajza illusztrálja. Valószínűleg az is tisztában lesz a foglyok és tetteik jelentőségével, aki – nem magyar lévén – sosem hallott róluk, elég csak a Magyar Museum, az Orpheus címlapjait, a Fogságom naplójának egy ránézésre 1970-es, 1980-as évekből származó kiadását, a Nemzeti dal és az Akasszátok fel a királyokat magyarul és németül is olvasható szövegeit sorolni. Rajtuk kívül ide bebörtönzött német, osztrák, francia rebellisek, férfiak és nők életét is meg lehet ismerni.
Az egyik cellában játékra van lehetőség: elsajátítható a kopogásokból álló ábécé. Ez számomra furcsán hat, már csak azért is, mert itt van egy érintőképernyős pult, ahol 1850. szeptember 20-i záródátummal végigböngészhető az itteni rabok névsora az érkezéstől a távozásig. Dátumok, rangok, a foglyok bűnei, büntetései és jutalmai, jellemük, viselkedésük mind benne vannak a parancsnoki feljegyzésekben, amelyeket
az 1948-tól Kufsteinben élt, 1983-ban elhunyt hobbitörténésznek, Náday Károlynak
köszönhetünk. Ő kutatta fel a listát, ugyanis annak ellenére, hogy hathavonta ezt Bécsbe kellett küldeni, csak kevés maradt fenn, a legteljesebb az 1848 és 1856 közti időszakot érinti. A felségárulás bűntette miatt elítélt, ám kegyelemre ajánlott széki Teleky (sic!) Blanka grófnőről például megtudhatjuk, hogy „csöndes és szerény, de emellett ravasz”, Leövey Klára nevelőnő viszont „alázatos, akarat nélkül”.
A vár minden pontjáról, így a cellákból is csodás a kilátás az Inn kanyarulatára, a sziklákra, a nyáron fáktól zöldellő, télen hóval borított hegyoldalra. Valószínűleg azok, akik a birodalom igen távoli szegleteiből, politikai okok miatt kerültek ide, elcserélték volna a pazar panorámát a szabadságért.
Nyitókép: Shutterstock/Thomas Reicher
