Bár ezek a (kesztyűsbáb) férfiak mind kemény fából vannak faragva, és bátran mennek fejjel a falnak, modorukat tekintve inkább faragatlanok, mint úriemberek. Ennek megfelelően öltözetük sem úri módit követ; arcvonásaik karakteresek, orruk hangsúlyos. Személyiségükre kisebb-nagyobb mértékben jellemző az infantilizmus, a torkosság, a közönségesség, a szemtelenség, a tekintélyelv nem ismerete, a szabályok, a közmegegyezés és a törvények figyelmen kívül hagyása, a mindenkinek beszólás és a nézőknek kiszólás.
Ha már ennyire hasonlítanak, még talán az is lehet, hogy nem egy brancsba, de egy családba tartoznak? Nem elképzelhetetlen, hogy van egy közös vásári ősapa, amelyből aztán minden nép megteremtette a maga temperamentumának megfelelő bábhőst, akikkel a következőkben az olvasókat megismertetjük. De mielőtt ezt megtennénk, gyorsan szögezzünk le még valamit: a népi hősöket nagyon is nevesíthető bábjátékosok teremtették meg, és mindenki a maga privát egyéniségére és játékára alakította a báb karakterét. (Különösen akkor, amikor azt – jellemzően a figurateremtő halála után – mások is kezükre vették.)
Borbély, bábos, vásáros
Már a legősibb kultúrákban találunk olyan városi helyszíneket és eseményeket, ahol az alkalmi komédiások, akrobaták, állatszelídítők, bűvészek és egyéb mutatványosok megélhetési tevékenységeket folytathattak. Ezek voltak a piacterek és a vásárok, amelyek közönsége előszeretettel nézte a műsorokat. A programban a legnépszerűbbek a veszélyes, továbbá a komikus számok voltak.
A bábokkal általában az aktuális morált pellengérezték ki, de már a középkorban találunk példát reklámcélú felhasználásra is, olyan hosszabb-rövidebb szkeccseket, amelyek kereskedők termékeit vagy borbélyok egészen a kuruzslásig terjedő szolgáltatásait népszerűsítették. A párizsi illetőségű, nevéből is kikövetkeztethetően itáliai származású Giovanni Briocci például egy személyben volt fogász és bábjátékos.
A bábos előadók produkcióik alatt interakcióban álltak a közönséggel, már csak azért is, mert az őket foglalkoztató témákat vitték aprócska színpadukra az élet-halál kérdésétől egészen az aktuális társadalmi-politikai problémákig. Az utalások, kiszólások révén intenzív volt ez a kapcsolat, az improvizáció a dramaturgia részévé vált, és persze a műsorért összekalapozott pénzre is hatással volt.
A vásári mutatványosok a felnőtt nézőkkel kacsintottak össze – hoppá! Hát a báb nem gyerekműfaj? Nem! Persze, lehet ellenérvelni, hogy a vásári közönség rendben, rangban, nemben, korban is vegyes volt – még akár gyerekeket is le kellett kötni az előadónak –, és mivel az uraság is megjelent, nem tekinthetünk a vásári bábjátékra úgy, mint a nép véleményének szószólójára, kizárólag a szórakoztatás faktorával számolhatunk. A kérdésben csak a témában való elmélyülés után foglaljon mindenki állást.
P-sek, K-sok és ételnevű komédiások
A 17. század közepén egész Európában megjelent a commedia dell'arte, a vándorkomédiások állandó karaktertípusokkal dolgoztak, jórészt családi perpatvarok és szerelmi intrikák mulatságos helyzeteit vitték színre kanavász jellegű történetekben. Sokan közülük bábot is használtak, és a cselekményt bonyolító szolgák figurája volt az előképe a később marionettként, majd kesztyűsbábként megjelenő Pulcinellának, aki először 1609-ben tűnt fel itáliai komédiások színpadán. Persze lehet, hogy nem, mert az első képi ábrázolás 1618-as, az első anekdota meg 1632-es. Mindenesetre időnként jószívű, máskor rossz és goromba, de mindig ravasz kis figura.
Őt Párizsba a már említett Briocci vitte magával, ahol elfranciásodott, és Polichinelle-ként ismerték meg. Eleinte jól nevelt volt, de aztán alaposan felvágták a nyelvét, szolgált akár egyszerre több urat, a piaci közönség igényére pedig jóval nyersebb lett.
Személyiségének alapvonásai nem változtak, nevével viszont a helyi viszonyokhoz alkalmazkodott, így lett Putxinellis Katalóniában, Cristobal Punchinelo Kasztíliában, Putschenelle Flamburgban vagy Borzenelle Frankfurtban.
Angliában is szerették a vásári komédiát, és erről több színdarab is tudósít – Ben Jonson a Bertalan-napi vásárba még egy bábjelenetet is beleírt –, és ismerjük Samuel Pepys egy naplóbejegyzését is 1662. május 9-ről, amelyben így ír: „Láttam egy olasz bábjátékot, ami nagyon szép volt, a legszebb, amit valaha láttam, tele bátor hősökkel.” Ez valószínűleg egy marionett-előadás volt, benne Pulcinellával, aki a 18. századra elangolosodott, Mister Punch lett belőle, kesztyűs figurává alakult, kapott egy feleséget Judy személyében, a konfliktus pedig azzal kezdődött, hogy Judy elment hazulról, Punchra hagyta a gyereket, aki elkezdett bömbölni, és akivel az apuka (természetesen?) nem tudott mit kezdeni azon kívül, hogy ledobta a lépcsőn. Vidám családbarát sztori, nem?
A család a következő évszázadokban kitelepült a fővárosból a tengerpartra, hogy a nyaralókat szórakoztassa, újabban beköltözött a gyerekzsúrokra, és ezzel együtt (természetesen!) a történetek is szelídültek. Azonban még mindig Punch az, aki a legpolitikusabban, a legerősebben és a legszatirikusabban reagál minden korra és bánik el annak aktuálpolitikai személyiségeivel, legyen az Hitler vagy Oszama bin Laden.
Az orosz Petruska is utcai komédiák főszereplője, akit először 1843-ban említenek. Nála a házasság a fő cél, és ennek érdekében kell nevetségessé tenni, lepofozni vagy bármilyen más módon legyőzni az ellenfeleket a doktortól a rendőrön át egészen a pópáig. Természetes, hogy a forradalom utáni Oroszországban Petruska az új rendet propagálta.
Van egy csoport, amelynek tagjai ételekről kapták a nevüket. Többnyire a német helyi tradíciókhoz kötődnek. Rangidősük az 1597-es születésű, Wursthänselből Hanswursttá lett falusi ripők, aztán jött Stockfish (1609), Pickleherring (1611). Az efféle gasztrohumor a középkori moralitásokra és a hét főbűn közül a falánkságra vezethető vissza. De nem csupán német nyelvterületen találkozunk vele, hiszen ott van Jean Potage, azaz Leves Jancsi, Giovanni Biscuotto, azaz Piskóta Jancsi vagy épp a mi Paprika Jancsink.
A germánoknál a figurák tekintetében könnyed volt az átjárás élő és bábszínház között. Így történt ez az 1781-es születésű Kasperlével is, aki annak ellenére, hogy tőrőlmetszett városinak számított, sokkal önállóbban élte életét, mint falusi elődje, és többször szembement gazdája érdekeivel, a bábszínpadon mégis Hanswurst ruháját kapta meg. (És ha már aktuálpolitika: a weimari köztársaság idején a kommunisták akarták saját politikai érdekeik szerint felhasználni Kasperlét.)
Egy határral arrébb Kašpárek lett belőle, és egészen új közegbe kerülve történelmi darabokban lépett fel, amelyekben cseh hazafivá lett. Hasonlóan jártak el a görögök is, akik Karaghiosis néven kisajátították a török Karagözt, aki megjelenését tekintve kakukktojás, hiszen árnyfigura. A 16. századtól vannak róla és párjáról, Hacivatról adatok, előbbi a csípősen fogalmazó, szókimondó, ám tanulatlan parasztlegény, utóbbi pedig a művelt városlakó. Nagy becsben vannak ők is tartva: ember nagyságú szobruk áll Isztambul Büyükgekmece negyedében, 2007-ben pedig Bursában saját múzeumot kaptak.
A K-sokból ne maradjon ki a holland Jan Klaassen – akit Amszterdamban egy olasz bábos család telepített le –, és ha már a Németalföldön járunk, tegyük ide Woltjét és Wallont a belgáktól, a dánoktól pedig Jakela mestert.
A 19. században Lyonban csatlakozott a csapathoz a francia Guignol, barátja, Gnafron, valamint felesége, Madelon, akik kezdetben az alsóbb néposztályok hangját képviselték az utcán és a kabarékban. Annyira hangosan, azaz szabadszájúan és szatirikusan, hogy a titkosrendőrök figyelték őket. Megteremtőjük, Lorent Mourguet halála után más kézre kerülve mű- és hangfajt, azaz karaktert és funkciót váltva operaparódiákkal szórakoztatták a népet, sőt voltak olyan verziók, amelyeket gyerekeknek készítettek szórakoztatva erkölcsnemesítő céllal.
Szintén a század végére végére tűnt fel a mi Vitéz Lászlónk román névrokona, Vasilache nejével, Marioarával; teremtője, egy moldvai bábjátékos, Vasilache Siganul után kapva a nevét.
Mire hozzánk ideért, a vásári bábjáték elvesztette társadalombíráló jellegét, amire csak rátett az egyre művészibbé válás, majd a 20. század közepére az intézményesülés. A betetőzést a szovjet modell átvétele jelentette, amihez a pedagógiai-didaktikai szemlélet, ezzel együtt a gyerekműfajjá átminősítés járult.
Egy nagyon is politikus apolitikus
Bár Vitéz László is legyőz mindenkit – legfőképp a halált –, a tréfákban nem vált úgy a politikai szatíra szócsövévé, mint Punch, még akkor sem, ha például az Itt nem szabad énekelni! akár a magyar nép függetlenségének tanmeséjeként is nézhető. Bár ha arra gondolunk, mekkora politikai tett volt az, hogy Kemény Henrik megőrizte a bábot, mindjárt megváltozik a véleményünk.
„Az európai vásári bábfigurák többnyire a hétköznapi élet problémáival küzdenek – ahogy minden ember. És akkor jön egy piros sapkás kis fickó, Vitéz László a palacsintasütőjével, és egy sokkal mélyebb, atavisztikus réteget érint meg a lelkünkben – a mindannyiunkban ott munkáló halálfélelmet, hogy tréfát csináljon belőle. Ez egészen döbbenetes különbség. Fantasztikus, amikor előadásról előadásra legyőzheted a halált, kicsúfolhatod az ördögöket és jól fejbe supákolhatod őket. Megtisztító erejű játékosnak és nézőnek egyaránt” – fogalmazott egy Art Limes-interjúban Kovács Géza bábjátékos, rendező.
Vitéz Lászlónak egyébként itthon is vannak közelebbi és távolabbi rokonai. Legelsőként a feleséget, Vas Juliskát mondhatnánk, de ott van Paprika Jancsi, Laci királyfi, Girgác Lacku és Gulyás Terka, meg az olyan előadások hősei, mint a Vásártér vagy az Órajáték, egy kicsivel távolabbról, Afrikából érkezett hozzánk Batu-tá, és van magyarul beszélő Pulcinella is.
A vásári műfaj tehát köszöni szépen, nálunk is él és virul, az ez alkalommal fel nem sorolt, de nagyon is nevesíthető játszó utódok tisztelettel ápolják az örökséget, és hangozzék bármennyire róka fogta csukának, újítják a hagyományt. Sőt 2024-ben elindult egy vásári bábjátékos fesztivál is, hol máshol, mint a Népligetben, az egykori Mutatványos tér közelében, ahol a Korngut–Kemény család bódéja is állt.
Az Ujjé, a Ligetben!-hez egy londoni Punch and Judy fesztivál adta az ötletet. Angliában ugyanis olyan becsben tartják őket, hogy két szervezet is ápolja a hagyományt, mi több, 2006-ban a kulturális minisztérium az angolságot jelentő ikonok közé választotta. Ezzel szemben a magyar döntnökökben még nem vetődött fel, hogy Vitéz László is az egyre szaporodó számú hungarikum közé kerüljön.
