A partiumi Szatmárhegyen született 1933. május 18-án. Szatmárnémetiben, majd Kolozsváron folytatta középiskolai tanulmányait. Még kamaszként lett a szatmári Dolgozó Nép újságírótanonca, ahol első versei is megjelentek, innen a bukaresti Ifjúmunkás hetilaphoz került, majd az Előre című napilapnál dolgozott, közben az Utunk című irodalmi lap munkatársa is volt. 1953-tól a kolozsvári Bolyai Egyetem (ma Babeş-Bolyai Tudományegyetem) magyar szakán tanult, rövid ideig jogot is hallgatott. Első verseskötete, a Piros madár egyetemi évei alatt jelent meg.
Az állam és a közrend elleni izgatás vádjával hat év börtönre ítélték, három évig a szamosújvári börtönben, majd a „román Gulagon”, a Duna-delta egyik munkatáborában raboskodott. 1963-ban amnesztiával szabadult, ezután egy bukaresti könyvraktárban kapott állást, közben álnéven fordításokat közölt.
1965-ben visszakapta a közlési jogot, ez időtől lett szabadfoglalkozású író és az Irodalmi Alap tagja. 1969-től törölték priuszát (ezt a tényt a romániai változások után, 1990-ben megerősítették), és ezzel jogot szerzett arra, hogy a Román Írószövetség tagjává váljék. 1970-ben ismerte meg későbbi feleségét, Sebők Anna kultúrtörténészt. 1971-től Kolozsváron élt, s a Kriterion Könyvkiadó fiókszerkesztőségének főlektora volt. A román és magyar nyelvű pártlapok azonban folyamatosan támadták, több műve is indexre került, a román Állambiztonsági Hivatal (Securitate) megfigyelte.
Budapesten a Kortárs irodalmi és kritikai folyóirat főmunkatársa lett, 1991-től haláláig a fővárosi Nemzeti Színház dramaturgjaként, irodalmi tanácsadójaként dolgozott, részt vett az Erdélyi Magyarság című lap szerkesztésében, a Magyar Televízió Magyarok című műsorának szerkesztőbizottsági elnökeként is működött. Tagja volt a Magyar Írók Szövetsége választmányának, 1992-ben egyik alapítója volt a Magyar Művészeti Akadémiának, amelynek elnökségében 1995-ig közreműködött.
Sokarcú művészként több műfajban is értékeset alkotott. Saját bevallása szerint mindig az értelem indulata vezérelte, műveinek erős intellektuális töltete van, verseiben, prózai munkáiban és drámáiban is gyakorta filozófiai, pszichológiai kérdéseket boncolgat. Verseiben a küldetéstudat avantgárd formakísérletekkel párosult, későbbi köteteiben (Tű foka, A papírrepülő eltérítése) a groteszk, a disszonáns elemek kerültek túlsúlyba.
Legkiforrottabb művének a Dávid Ferenc erdélyi unitárius püspökről szóló Vendégséget tartják. Fontos darabjai az Apáczai életének egy válságos epizódját feldolgozó Tornyot választok és a Péchi Simon alakját megörökítő Szekértől elfutott lovak is. Abszurd drámáinak hősei cselekvés- és döntésképtelen emberek, akiket Páskándi nem kevés kritikával és sok humorral ábrázol. Novellái, regényei is abszurd ötletre épülnek, a parabola és az intellektuális próza módszereit alkalmazzák. Fontos fejezetei művészetének a gyermekeknek szóló mesejátékok, versek, mesék (Zápfog király nem mosolyog, A szárnyas bocs, A királylány bajusza, A szalmabábuk lázadása). Több művéből film és tévéjáték is készült (Holnap lesz fácán, 1975, rendezte: Sára Sándor; Tornyot választok, 1975, rendezte: Mihályfi Imre; Hány az óra, Vekker úr?, 1985, rendezte: Bacsó Péter).
Munkásságáért 1977-ben József Attila-díjat, 1991-ben Magyar Művészetért Nagydíjat, 1993-ban Kossuth-díjat kapott.
Páskándi Géza egy nappal 62. születésnapja után, 1995. május 19-én hunyt el Budapesten, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.
Posztumusz is több elismerést kapott: 1995-ben Nagy Imre-emlékplakettet, 1996-ban Szép Ernő-díjat, 2015-ben Magyar Örökség Díjat, valamint Szatmárhegy község díszpolgára címet. 2011-ben a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagjává választották. Hátrahagyott kéziratait felesége rendezte sajtó alá és jelentette meg, halála után az író hagyatéka a Petőfi Irodalmi Múzeumba került. Páskándi Géza szülőhelyén, Szatmárhegyen szobra, egykori szülőháza helyén emléktáblája található. Budapesten a XI. kerületi Nagyszalontai utcai lakóházánál 1997-ben avatták fel emléktábláját, az V. kerületi Nagy Ignác utcai unitárius templom udvarában pedig 2023-ban állították fel szobrát. Legutóbb, 2024-ben publikálták az 1971–1973 között megjelent, illetve kéziratban maradt esszéit tartalmazó A vándor-líra című kötetet.
