Mit nézzünk a 44. Magyar Filmszemlén?

Film

A ma kezdődő és február 9-ig tartó 44. Magyar Filmszemlén több mint 150 film versenyez. Különösen a játékfilmek kapcsán érdemes könyvjelzőt tenni ehhez a cikkünkhöz: előzetes tájékozódásképp vagy utólagos véleményerősítésként összegyűjtöttük a versenyfilmekről szóló kritikáinkat, illetve az alkotókkal készített interjúinkat.

Törőcsik Franciska és Szeleczki Rozália a Cicaverzum forgatásán
Törőcsik Franciska és Szeleczki Rozália a Cicaverzum forgatásán. Fotó: NFI

27

Az animációs alkotás főhőse az öccsével és édesanyjával együtt élő Alíz (szinkronhangja Stork Natasa), aki 27. születésnapján az átmulatott, bulizós éjszaka, majd egy kijózanító biciklis baleset után ráeszmél: ideje szembenéznie a felnőtt élet felelősségével. Főhősünk egy teljesen átlagos, minden idealizálást nélkülöző testben élő nő, aki kitör a fullasztó bezártságból – leginkább a fantáziájában. Az író-rendező nem finomkodik: a 27-ben az egzisztenciális krízis mellett legalább akkora hangsúlyt kap a szexualitás megélése, vagyis leginkább az intimitás és az intim szféra hiánya. (A teljes kritika a filmről itt olvasható.)

Árni

Vermes Dorka Árni című, vándorcirkuszosokról szóló első filmjében a művészet esélye és hiánya, a traumák és a lelki nyomorúság kapcsolatának mélyére néz. Bár a végeredmény nem rossz munka, az is látszik, hogy az alkotó nem tudta eldönteni, a vándorcirkusz hétköznapi vagy spirituális oldalára helyezi-e a hangsúlyt. A film zenei világa, Szászi Petra munkája inkább a spirituális mélységek felé húzná a történetet, ahogy ugyanez mondható el Turi Péter igazán emlékezetes színészi játékáról is. Ám a csoda megszületésének mégsem lehetünk szemtanúi, a film vége inkább szomorú, mint felemelő, az előkészített katartikus pillanat elmarad. (A teljes kritika a filmről itt olvasható.)

A boldogság ügynöke

Zurbó Dorottya és Arun Bhattarai filmje egy házról házra járó bhutáni boldogságügynök, Amber Gurung mindennapjait követi, aki maga is rászorulna egy alapos közérzetmérésre. Történetében összefonódik az egyéni és az általános: foglalkozását leginkább a népzenegyűjtéshez hasonlíthatnánk – annyi különbséggel, hogy ő nem dalokat, hanem emberi sorsokat gyűjt. Legkülönfélébb találkozásai széles, heterogén tablót rajzolnak a társadalomról, utazásai mögött ugyanakkor fokozatosan saját tragédiája is felsejlik. (A teljes kritika a filmről itt olvasható.)

Cicaverzum

Amit látunk, azt egyszerűen nem lehet komolyan venni: a Cicaverzum sajnos ismer tréfát a humorban. A nagy felhajtás és a rengeteg kiváló humán erőforrás ellenére, valamint a titokzatosság mögött, amelyet rendkívül tehetségesen keltenek az alkotók, semmiféle érdemit és jelentőset nem lehet felfedezni. Amit kapunk: egy gyerekkori trauma közhelyes taglalása, rossz pszichologizálás, majd logikátlan és lapos végkifejlet. A végefőcím alatt csak csóválja a fejét az ember, hogy valóban ennyire kevésre tartják-e nézőiket a filmkészítők, és nem érti, hogy ha a részletek kidolgozásában annyira igényesek voltak, az egészre vonatkozóan hogyan véthették el ennyire a célt. (A teljes kritika a filmről itt olvasható.)

Egy százalék indián és Kálmán-nap

Az Egy százalék indián hatásos és a korábbi daraboknál sötétebb tónusú zárása Hajdu Szabolcs trilógiájának. Sok szempontból ott veszi fel a fonalat, ahol az Ernelláék Farkaséknál után a Kálmán-nap végződött. A szereplők mások, a problémák fájdalmasan ismerősek, és tulajdonképpen egymásból következnek. A három alkotás érzékletesen járja végig a párkapcsolatok különböző stációit: az első a gyerekneveléssel kapcsolatos konfliktusokat, a második az intimitásban rejlő problémalehetőségeket exponálja.

Mindhárom mozgókép egy azonos című színdarab alapján készült, és az eredeti forma a mediális váltás után is érezteti nyomát a történeteken. Egy helyszínen játszódó, kevés szereplővel dolgozó kamaradrámákat látunk forgószínpadszerű jelenetezéssel, a rövidebb egységeket nem annyira a vágások, inkább a figurák mozgása határozza meg. Az egyik kimegy, a másik bejön, mind egyszerre ritkán vannak a színen. A folyamatosan cserélődő párosok és triók eltérő dinamikája izgalmasan ütközteti a véleményeket, nézőpontokat, emellett lehetővé teszi, hogy árnyaltabb képet alakítsunk ki a szereplőkről, mivel látjuk, hogyan nyilvánulnak meg különböző kapcsolataikban. (Kritikáink itt és itt olvashatók.)

Elfogy a levegő

Moldovai Katalin filmjének erejét kiváló szerkesztése, ritmusérzéke, fegyelme, néhol pedig szűkszavúsága adja. Az elhallgatások azonban inkább javára válnak a filmnek, mert így arra koncentrálunk, ami valóban fontos, és időről időre költői dimenzióba emelkedik az amúgy rögvaló és lehúzó. A nézőt végül a Holt költők társaságának szellője üdíti fel – de előtte másfél órányit ki kell bírniuk a kíméletlen középszerűség és kisstílűség világunkat működtető gépezetének zakatolásából. (A teljes kritika a filmről itt olvasható.)

Az elveszett Mozi könyv

Az elveszett Mozi könyv az évtizedeken átívelő családtörténet mellett „kis magyar filmtörténetet” is felvázol, és még valamit: az a bizonyos füzet nemcsak filmtörténeti, de általános értelemben vett történelmi dokumentum is. S hogy mi vesz rá egy embert, hogy 52 éven át járja a mozikat, és egy füzetben lejegyezze mind a 2158 filmet, amit megnézett? És mi veszi rá a családját, hogy generációkkal később is folytassa e hagyományt? A dokumentumfilm narrátorának véleménye szerint az eszképizmus, de ez csak egy a számtalan lehetséges válasz közül. A film menekülés, de találkozás is: különböző nemzedékeké, nemzeteké és társadalmi rétegeké. Sőt lázadás is: a totalitárius rendszerekben, például a szocializmusban egy akciófilm a kisember gonosz elleni harcának lehetőségéről üzent.  (A teljes kritika a filmről itt olvasható.)

És mi van Tomival?

Till Attila új rendezésének az egyik legkevésbé fontos kérdése az, hogy mi van Tomival. A Thuróczy Szabolcs és Polgár Tamás főszereplésével készült film egyetlen nap történetével bizonyítja, hogy egy alkoholistának nemcsak leszokni, hanem józannak maradni is nehéz. A film nem válik a „self love” népszerű kifejezésének közhelyes emlékművévé, ellenben hozzálát az önzetlenség körül kialakult patetikus, önámító felfogás lebontásához, és szolidan felhívja a figyelmet arra, hogy nem bűn néha a magunk érdekeit sorolni az első helyre. További érdeme, hogy nem feltételez oksági viszonyt a családi minták, a transzgenerációs traumák és az alkoholbetegség kialakulása között, hanem egy-egy szituáció vagy elejtett mondat erejéig csupán felvillantja őket. (A teljes kritika a filmről itt olvasható, Tillával itt, Thuróczy Szabolccsal pedig itt beszélgettünk.)

Fekete pont

Nem tudjuk, sírjunk vagy nevessünk Szimler Bálint első nagyjátékfilmjén. A Fekete pontnak nincs konkrét, díszszalaggal átköthető üzenete, de hatásosan figyelmeztet az egyéni felelősségvállalás és a szolidaritás jelentőségére, illetve arra, mennyire fontos, hogy kíváncsiak legyünk egymásra. A filmet az első pillanattól az utolsóig fájdalmasan ismerős jelenetek, mondatok és karakterek népesítik be. A Fekete pont őszintén és hitelesen beszél fontos társadalmi problémákról, egy iskolafilmbe és két társas magányban tengődő ember történetébe oltva. (A teljes kritika a filmről itt olvasható, a rendezővel pedig itt beszélgettünk.)

Futni mentem

Hibátlan, helyenként lenyűgöző színészi alakítások, élvezhető humor, a műfaj meghatározó szabályainak professzionális alkalmazása jellemzi Herendi Gábor új filmjét, a Futni mentem című romantikus komédiát, amelynek ötletét ismét egy már bevált forrásból merítette, egy cseh vígjátékot indított el magyar pályán. A történetben megjelenő alapkarakterek úgynevezett politikai korrektségét 2024-ben érheti némi kritika, más szempontból ez akár fokozhatja is a film neokonzervatív, vígjátéki báját.  (A teljes kritika a filmről itt olvasható.)

Holnap meghalok

Holnap meghalok elsősorban szerzői film, és annyiban horror, amennyiben megjelenik a B szál, a múlt kísértetei, az éjszaka rémei. Ezek hibátlan szürrealista etűdök, márpedig a szürrealizmus, az álom és ébrenlét határán mozgás elengedhetetlen horrorstíluselem. Ettől azonban az egész mozi nem válik horrorrá, inkább egy lelkiismeret-furdalás drámája, amit felold a születés, ami egyúttal újjászületés. (A teljes kritika a filmről itt olvasható.)

Január 2.

Január 2.-ban nincs érzelmi élveboncolás, és a gyerekek új helyzethez való alkalmazkodása sem kerül fókuszba. Szilágyi Zsófia ritka nagy bizalmat szavaz a nézőjének: tudja, hogy nüanszokból, rezdülésekből, finom utalásokból is képes lesz összerakni a cselekményt. Felnőttként kezeli közönségét. Mindenkinek fáj, ami történik, és amíg Zuglóból átpöfékelünk a belvárosba a szemerkélő ónos esőben, szép lassan kirajzolódnak a kapcsolatok és motivációk a tettek mögött. A rendező a hétköznapok egyszerűségébe csomagolja a drámát. (A teljes kritika a filmről itt olvasható.)

Kék Pelikan

Magyarországon nincs nagy hagyománya az animációs dokumentumfilmnek – előzményként Kovásznai György rövidfilmjeit említhetjük –, a Kék Pelikan az első egész estés alkotás a műfaj hazai történetében. Így hát merész, ám minden bizonnyal átgondolt és láthatóan ideális választás ez az eddig kevéssé kiaknázott zsáner: úgy hagyja kibontakozni a dokumentumfilmes vonulatot, hogy közben fenntartja a fikciós film izgalmát. A beszélő fejek és az interjúfelvételek, melyeket a rendező éveken át készített olyanokkal, akik hamisított jeggyel utazgattak, teljes mértékben összeférnek az akciófilmes elemekkel, ahogy az egy jelenet erejéig felvillantott romantikus filmmel is. (A teljes kritika a filmről itt olvasható.)

Látom, amit látsz

Hogy „itt”, idebent ki van, azt tudjuk, és néha már nagyon unjuk. De odaát? Az átlépés rendkívül kockázatos – lenne, ha csakugyan volna rá lehetőségünk. Szabó Mátyás filmje, a Látom, amit látsz ezt a lehetőséget kínálja fel: az odaátra nyit ajtót. A rendező remek atmoszférateremtő képességgel vezet be rejtélyes világába, amelynek éppoly természetes alkatrésze a kazettás magnó, mint a mobiltelefon, és szinte semmi igazán informatívat nem tudunk meg róla, tágabb összefüggéseiről, reális viszonyairól. (A teljes kritika a filmről itt olvasható.)

Lefkovicsék gyászolnak

Egy zsidó film, ami végre nem a holokausztról szól. Egy zsidó film, ami végre nem megríkat, hanem megnevettet. Egy zsidó film, amiben végre a zsidók és nem zsidók is magukra ismerhetnek. A Lefkovicsék gyászolnak végre friss perspektívát hoz a zsánerbe. Jó érzékkel nem nyújtották el a játékidőt, így könnyen befogadható film lett, amiben a zsidó szálat sem tolták túl, csak annyi szerepet kapott, amivel a történetet megtámogatja. Ügyesen egyensúlyoztak a megható és a humoros részek között is, miközben didaktikusságtól mentesen arra is rávilágítanak, hogy a bocsánatkérésnek és a megbocsátásnak mekkora ereje van. (A teljes kritika a filmről itt olvasható.)

Magyarázat mindenre

Örvendetes újdonsága ennek a filmnek, hogy nem rejtjelez, nem utalgat, hanem nevükön nevezi a dolgokat. Ez annak élményét adja, hogy itt és most, mindennek a sűrűjében vagyunk. Itt mindenki szóhoz jut, és mindenki megkapja a magáét, de az enyhítő körülményekről is értesülünk. A Magyarázat mindenre a politika úgymond emberi oldalának vidékén játszódik, és arra figyelmeztet, hogy ott a mi életünk: boldogságvágyunk, közösségéhségünk van. Tartozni akarunk valahova, mert másképpen nem lehet élni – és ezért nemegyszer nagy árat kell fizetnünk.  (A teljes kritika a filmről itt olvasható.)

Mesterjátszma

Tóth Barnabás legújabb filmje komplex és csavaros. Sosem tudhatjuk biztosan, pontosan mi is történik benne. Stílusosan fogalmazva: a szűk másfél órás játékidő minden perce sakkban tartja a nézőt. Az azonban nem kérdés, hogy a Mesterjátszma izgalmas, gondolatgazdag és fájdalmas mozi. Feszes, látványos, a nézőt következetesen összezavaró alkotás. Behúz, megrág és kiköp. Minden szempontból minőségi. (A teljes kritika a filmről itt olvasható.)

Mi vagyunk Azahriah

A zenés filmben non-fiction- és játékfilmes elemek egyaránt vannak, de az előnyösebb oldalt mindenképpen a dokumentumfilm-jelleget magukra öltő részek jelentik. Gyorsan világossá válik, hogy mélyebb életrajzi bemutatást, háttértörténeteket nem fogunk kapni, és a zenész személyiségéhez sem kerülünk sokkal közelebb annál, mint ha egy általa adott, tetszőlegesen kiválasztott interjút hallgatnánk meg. A dokumentumfilm-jellegű jelenetekkel párhuzamosan futó játékfilmes történetszál viszont szükségtelenül megnehezíti az alkotás befogadását. (A teljes kritika a filmről itt olvasható.)

Nyersanyag

Boross Martin filmje valami nagyon ismerős, valami nagyon idegen. Város és vidék viszonyának erőterében játszódik a Nyersanyag, és inkább a város nézőpontjából fogalmaz, de szerencsére nagy érzékenységgel közelít a témához. Olyan, mint egy külföldi utazás Magyarországon, hogy akár vidékről, akár városból indulunk, egyre kevésbé értsünk bármit is, és mégis úgy érezzük: ennél inkább otthon már nem is lehetnénk.  (A teljes kritika a filmről itt olvasható.)

Valami madarak

A Valami madarak arról szól, hogyan fogadja egy magányos ember, amikor idősek otthonába kell költöznie. És arról, hogy érdemes lenne többet foglalkoznunk nagyszüleink generációjával. Hevér Dániel filmje nemcsak azért fontos, mert felhívja a figyelmet a sok családban lezajló drámára (mit lehet kezdeni azzal a nagyszülővel, aki nem képes önmagáról gondoskodni), hanem azért is, mert szembesít egy tabuval: korunkban ugyanis szégyen megöregedni.  (A teljes kritika a filmről itt olvasható.)

Véletlenül írtam egy könyvet

Egy színes, szeretettel teli világ, ahol a nap szinte mindig süt. A Véletlenül írtam egy könyvet című családi film pontosan azt adja, amire télen mindannyian vágyunk: egy elsősorban könnyed, szívderítő feelgood filmet. Egy olyan történetet, amely után a néző derűsebben tekint a világra. Nem törekszik mély drámai hatásokra vagy sorsfordító konfliktusokra, és épp ebben rejlik az ereje: az emberi kapcsolatokat és a szeretet erejét ünnepli. Egy olyan moziélményt, amely biztosan mosolyt csal az arcokra – mert néha épp csak ennyire van szükség. (A teljes kritika a filmről itt olvasható.)